Regormar, a lélekfaló /rajzom

Rút Árnyék

Ezer fény a távolban

Milliárd még az égen

Mégis egyedül vagyok

A fekete sötétségben

A bánatos árny

Aranyló búzamezőn járunk. Vidám alak, fütyörészik és sétálgat egymagában. Egy vén tölgyhöz érkezik, amelynek tövében ücsörög egy bánatos árny. Rámosolyog, majd beszélgetésbe kezdenek.
- Szervusz! Mért ücsörögsz itt egymagadban, ilyen zokogó szívvel? - szólt hozzá boldogan, lágy hangján.
- Mert a világ hamissága nem részegít meg és inkább megvárom itt a halált, talán ezért. Semmi közöd sincs hozzá! - mondta azt haragosan.
- De hisz a világ egy mesés hely! Tekints fel az égre! Hát a hatalmas bárányfelhőket és a kék eget sem tartod gyönyörűnek?
- A szél ide hordja majd a tomboló jégvihart, hogy szét verje a termést és éhen pusztuljunk. Átmenetet kergetsz. - szólt keserűen, majd összekuporodott.
A fára rá telepedett egy éneklő kis madár. Amint éneklésébe kezdett, egy kutya is megkörnyékezte őket. Farkát csóválva, kilógó nyelvvel bámészkodott.
- Hát nem édes, ez a kis jószág? Hűséges és nagyon is emberbarát. - de az árny közbeszólt.
- A szívedhez nő, aztán elhagy. Megdöglik.
- És a kis madár dala? Hát nem elbűvölő?
- A hangja kifakul majd és elhallgat. Némán hull le az ég sarkából a föld mocskába.
Órákat töltöttek így együtt. A lemenő Nap előtt, az öreg padon üldögélt egy fiatal szerelmespár.
- Ó a szerelem! Hát nem csodálatos mikor két emberi szív egymásba fonódik?
- És elhitetik magukkal, hogy örökké tart. Aztán amint véget ér, mert örökké semmi sem tart, bánkódnak és felfedezik, ugyanabban a rideg valóságban tanyáznak, amiben a szerelmük előtt. Megébrednek az álomból, kifakulnak a közös emlékek és kik egykor oly közel álltak egymáshoz, akár meg is utálhatják egymást. A te Cupido-d alattomos egy féreg.
Lassacskán feladta, hogy jobb belátásra bírja a bánatos árnyat. Az ég felragyogott. Beesteledett.
- Nézd a bámulatos eget! A Hold király a társaival, csillagok millióival!
- Kihunyó fénypontok csupán... És még csak nem is igaziak! Hamis, megsárgult fényképek! - megelégelte már, hogy zavarják nyugalmát.
- Engem nem nyűgöznek le az illúzióid, sem a pompa ami eltakarja a csúf igazságot előled. Miért nem hagysz végre magára egy reménytelent:
Ekkor a vidám alak, közelebb hajolt az árnyhoz. Átölelte, szorosan húzta őt magához és a fülébe súgta.

- Mert senki sem reménytelen...

Egyetlen Megálló

Vakító fények közt ébredek fel. A testem oly apró még, gondolataimat pedig nem tudom szavakba önteni, csak sírok és nevetek. Gondoskodó kezek ringatnak el, elszenderülök.
Amint szemeim tágra nyílnak, tisztább előttem a kép. Hallom a monoton zakatolást, az olykor-olykor felszólaló magas, kürt hangot. Halkan, de még kivehetővé vált egy ketyegő nesz. A ketyegések verdesték piciny kobakomat. Fájt. De gondoltam, hozzá szokok.
Évek teltek el, felcseperedtem abból az aprócska testből és lábra kéltem. Szavakat formált kicsi szám, egyre többet és többet. Szüntelenül haladtunk előre, az utasok akik megunták a vagonomat, tovább álltak.
Megnőttem. Még ugyan gyereknek neveztek engem, de éreztem hogy nagyobb vagyok. Pimaszul ellenszegültem és igenis kijelentettem, nagyobb vagyok. Ők csak kinevettek, a szemükben nem voltam több annál a picike lénynél aki voltam. A kacagó, magas társaim mögött felbukkant valaki akit még sosem láttam. Sötét, félelemtes alak, de engem a kíváncsiság hajtott hozzá, elhagytam a vagonomat én utána eredtem. Már felértem a kilincset, nyikorgott a zár és nyílt az ajtó. Az orromig sem láttam, olyan üres feketeség fogadott. Dobogott torkomban pici szívem, a levegő fagyos volt, összehúztam magam. Határozatlan lépteimmel haladtam egyre beljebb amíg el nem vesztem. Becsapódott mögöttem az ajtó, lehetett volna a szél is, de nem. Ő volt az, a magas, sötét bácsi. Hideg, éles érzés csapott le a tarkómra, simogattam, hátha felhevül. Reszkettem és a földre zuhantam, kiáltani próbáltam, de csak saját gondolataimat hallottam, semmi mást. Lecsukodótt a szemhéjam és a rideg szoba sötétje még sötétebbé vált.
Ébredeztem, aggodó tekintetek szegeződtek rám. Vizsgálgattak, mint valami állatot a ketrecében. Bökdöstek, piszkáltak, szúrkáltak engem. Az emlékek pedig feltörtek belőlem. Nem szeretem azt a sötétséget, nem szeretem azt a sötét bácsit. Többé nem akartam őt újra látni.
Hosszú évek sokasága gyűlt össze bennem. Már nem aggadta rám mindenki a gyerek kinevezést. A mozdony ablakából óriási, szomjas sivatag képe terült el. Oázisnak nyoma sem volt. Azt a hőséget ami kinnt tombolt sosem éreztem itt bennt, a biztonságos kis vagonom menedékében. Még a vakító napsütés sem bámult be rám, a kinnti világ békén hagyta az utasokat. Az a fránya ketyegés még mindig zaklatott. Amikor eluralkodik a csendesség, azonnal felbukkan és fájdalmasan ütögeti koponyámat, szörnyű jegyeket hagyva maga után mint például a reggeli borostámat és a felejtést. Mélyen bennem cikáztak az emlékek, de már nem tudtam mindent felszínre hozni. Töredékek bolyongtak bennem és úgy éreztem, egy részem is oda vész az emlékeimmel együtt. Az az átkozott ketyegés!
Ücsörögtem egy nap gondtalanul, habzsolva az élet kínálatát. Szelíden cirógatott a szél, ami most beszökött a nyitott ablakon át. Lehunytam szemem és képzeletem csücskében, az aranyló sivatag kellős közepén álldogáltam. A vad szelek és az izzasztó forróság között. Kiszáradt kutak és mérges skorpiók társaságában mulattam az időt. Megtréfált néhány alattomos délibáb. Hatalmas hegyláncolatokat, csobogó patakot, égbe nyúló fa óriásokat láttam magam előtt. Szemeimet dörzsölgettem és a látvány visszafogadta magába a szomjazó sivatagot. Álmomból felébresztett a ketyegő hang, de rémálomban találtam magam. Ott volt megint ő. A sötét alak. A vagon másik szegletéből bámult rám, egy kivehető zord vigyorral az arcán. Megragadta az Angyalom kezét és elcibálta magával. Utána kiáltottam, megszaporázva lépteimet, de amint becsukódott mögöttük az ajtó, nem tehettem semmit. A földre zuhantam, hátam a falnak simult és eleredtek súlyos könnyeim. Millió darabban hevertem a hideg padlón. A ketyegés pedig most is fájt, jobban mint bármikor máskor.
Kiüresedett a vagonom. Van az, mikor az embernek sem óra, sem naptár nem kell ahhoz, hogy tudja mennyi idő is telt el. Magát, a vállára nehezedő súlyos éveket érzi és ez éppen elég. A tükörből vissza bámuló vénember alakjában ott van a múlt összes kis ránca. A ketyegések kötöttek még össze ezzel a világgal, az átkozott hang birtokolt engem, de most kifejezetten nyugtatta őszülő lelkemet. Nyílt az ajtó, felém sétált a sötét alak. Homályosan láttam már, csak a sivatag képe maradt tiszta, de tudtam hogy ő az. Leült mellém. Féltem tőle, utáltam őt, most mégis utas társammá lett. Persze, nem vagyok bolond. Sokat vett el tőlem az idő, de az eszem helyén maradt. A kalauz személyét tisztelhettem benne, nem pedig utas társét. Azok a megkopott jegyek mindvégig zsebemben csücsültek. Elő vettem és szótlanul csúsztattam az árny csontos kezeibe. A vonat lefékezett, a csiszorgó hang felüvöltött, a kürt elnémult. A ketyegésemnek is hűt helye maradt, kámforrá lett. A mogorva kalauz felállt. Felakart engem is segíteni, de arrébb lökdöstem. Rozoga testem még megtudta tenni azt a néhány lépést a peronig. Utat engedett nekem. Amint kiléptem a hatalmas fényáradatba megkönnyebülten mosolyogtam. A vonat magasba hányta a füstöt, a kürt felriadt abból a kis szundikálásból, indulásra készen állt. Láttam őket. Az összes utas társamat, nekem integettek. Könnyeket csalt szemembe, amelyet a lágy szél elvitt magával. A távolodó mozdony felé bámultam, amíg a fény magához nem szólított. Nevemet harsongta és halványodó alakom eltűnt mi előtt leszállt volna az éjszaka.

Szinfónia

Hol bolyongok? Nem tudom. Lássuk csak. Körül vesz néhány romos háztömb, huligánok olcsó festékévével tele szórva, idétlen nevek borítják a falakat. Fent az égen kacsingat rám a Hold a felhők közül. Alattam elterül a repedezett beton, néhol ki kandikál egy-egy kósza fűszál. Sok mindent rejt magában a tágas nagy világ. Óh! A fejem, hasogat, száz vonat halad el mellettem, zaklatják kobakomat. Miket dalolnak a férgek a koponyámban? Lássuk csak. Azt hiszem a nagy bőgök kezdik, társulnak mellé a finom hegedűk. Szívesen perdülnék táncra, olyan szép. Előbb a halk, menekülő léptek, majd a hangos halálsikolyok kísérik a zenekart. Végül nem marad el a számomra oly kedves vér spriccelésének lágy muzsikája, karöltve érkezik a "Kérlek ne!" mondattal. Nem tudom miféle férgek ezek, de átkozottul jók. Zúdul rám az eső, oly hirtelen ér el engem. Menedéket találok és bámulok kifelé a karcos ablakon át. Pazar előadás szemtanúja vagyok. Néhány csepp víztől nem rettent el a kórus. Holtak zengik kint az elmém tébolyult dalát. Imádom.
(... és kacagok tovább és tovább....)

Az utolsó kitérő

Arcomba fúj a csípős, hideg szél. Beköszöntött a Tél és ilyenkor igazán érezni az idő súlyát a vállamon, pedig oly keveset éltem még. Ez az az évszak, amelyben a goromba vénember táncol a jégtündérrel a megfagyott tó látképe felett, magasan az égen. Elsétálok a szunnyadó fák mellett, melyek elszórták dicső lombkoronájukat és most betakaróznak a zúzmarás paplanba. Ropog talpam alatt a fagyott világ. Bár a Napnak fénye még erőteljesen ragyogja be a tájat, elhalványult már a jelenléte. A jégpáncélba bújtatott város reszketve, vacogva vonul el sugarai elől, mert már nem nyújt többé menedéket.
Álldogáltam csendesen, magam elé fújdogálva a levegőt. Szerettem eljátszadozni vele. A Tél sárkányának érezheti magát ilyenkor az ember, csak erőltessen magára gyermeteg fantáziát.
Gyülekeznek a fellegek felettem, de most tekintetem inkább arra a sínpárra szegeződik, ami előtt ácsorgok már hosszú ideje. A vonatomra várok. Kezeim közt szorongatom szellem menetjegyemet és mélázom azon, valóban olyan félelmetes e a kalauz mint azt mondják. Kedves, idős bácsiban aligha reménykedhetek. Megelégszik e azzal ha udvariasan köszönök neki? Mogorva lesz, vagy pedig észre sem vesz?
Hallom a zörejt, közeleg már. A zakatolás egész lelkemet mohón felzabálja, tányéron nem hagyva a legapróbb morzsát sem. Azonban amint fejemet hajtom rá a hideg fémre, hirtelen minden elcsendesedik körülöttem. Tompul a robaj, az apró neszekből kifogy a szufla, elhallgat a nagy világ...

Olyan kába lennék, hogy elmaradt a fájdalom? Fekszem tovább, de kénytelen leszek felnyitni a szemem. Bár vissza aludhatnék, gondoltam. Felriadtam. Arcomba nevetett a kerék, a vonat pedig hangtalan álldogált. Nem a sínekbe ragadt bele, nem is a fék állította őt meg, csak úgy álldogált. Ahogyan minden más is. Az égen a felhők, a madarak, a szél. Szívem sem dobbant már, nem pumpálta buzgón a vért, elcsitult. A mindenség megragadt az idő folyásában, melynek sodrása mostanra elszundított. A világ most szürke és fakó. Ez mit sem változott. Kérdésemnek hangot adok. Meghaltam tán?
- Nem! - horkant fel egy félelmetes, mély hang.
- Nem haltál meg ember! Arról én bizony tudnék. - szólt ismét. Kerestem őt, forogtam körbe és körbe, míg nem elszédülten kóvályogtam. Magam sem tudom hogyan, belebotlottam az előttem magasodó, sötét alakba. Éjfekete csuhát viselt, az idő minden jegyével rajta. Tekintélyt parancsolt magának. Csontos kezei meglepő súllyal nehezedtek rá vállamra.
- Ha-ha..lál? - dadogtam. Bólogatott férgesedő koponyájával és kedvesen átkarolt.
- Járjunk egyet! - parancsolt rám. Lehellete korhadozó koporsó belsejének súlyos szagára emlékeztetett.
- Idén meseszép köntösben jár a Tél, ugyebár? Legkedvesebb évszakom ez. Az emberek nem látják mit takar a zord külső, bemenekülnek meleg otthonaikba, a tűz köré gyűlnek. Tudtad, hogy nincs két egyforma hópehely?
- Ahogyan fűszál sem. - Azon kapom magam, hogy a Halállal trécselek. Szív sincs már mi torkomban dobbanjon, mitől féljek hát?
- Pontosan. Lenyűgöző ez a világ. Komplexitását én sem érthetem. Mond meg nekem, ember! - kiáltott rám. - Miféle lény is vagy te? Kapzsi és önző! Mindent magadnak akarsz és mégis eldobod azt, amit születésed napján már birtokoltál? Ti aztán mindig rácáfoltok a fajtátokra. - Felkacagott rémesen, majd folytatta.
- Oly szép ez a világ, nem mondom, hogy elégséges időt kaptok az élvezetéhez, de legalább kaptok. Hiába, bolond az ember... - elnémult én pedig szóhoz jutottam.
- Bocsáss meg, de zokon veszem, hogy az életről prédikálsz. Amerre jársz, magad mögött csak rozsdásodó szerkezet, hervadó virág és bűzölgő tetem. Bánat, szenvedés, szomorúság. Maga vagy az elmúlás. Szánd mi vagyok, de az élet hamisabb én nálam. - Pimaszul arcához vágtam a szavakat. Talán kihívom a haragját, nem számít. Vakon hittem igazamban.
- Merész vagy, de bolond maradsz. Gyere velem! - Elengedett és utat mutatva sétált el két rózsa bokor között. Amit különösnek véltem, a rózsák vörösek voltak. Kitűntek a szürkeségből.
Illatos kis tisztáson, hintázott valaki a távolban, magányosan. A Halál délcegen megállt mellette. Bőrének színe óceán kék volt, zöldes ruházatábából szépséges virágok szöktek kifelé. Hosszú, dióbarna hajában aprócska madarak fészkeltek. Látványában elvesztem, pompája megszelíditette a komorságomat, de még a Halál is oda vetett rá néhány apró, csodáló pillantást. Aztán megszólalt, mézédes hangján.
- Szervusz Halál! Miféle szándékkal jöttél? Akarsz játszani velem? - izgatott volt, akárcsak egy gyermek.
- Ezt az embert hoztam színed elé. Szerinte hamis vagy. - szólt morcosan.
- Kedvesem. Miért gondolod ezt? - nekem szegezte a kérdést. Elmerengtem a gyönyörű, aranyló szempárban, majd a Halál rám biccentett. Igyekeztem válaszolni.
- Babonázó szépséged miatt az embernek esze ágában sincs megkérdőjelezni a hazugságaidat. Igaz boldogság csak a veled való búcsú után várhat. - majd rám bámult szomorkásan, gyermeteg tekintettel.
Máris elakarsz menni? Előbb gyere, játsz velem! -  felnevetett, mintha százak nevettek volna egyszerre. Az arcomra nyomott egy csókot, majd egymagában táncolt végig a tisztáson, amerre járt pedig éltető színeket hagyott maga után.
- Most már láthatod te magad is. Ő sosem hazudik. Kedves kis teremtés. Bár kissé habókos, azt hiszem. Meglepődnél, milyen jól dámázik. Még sose nyertem ellene.
Tovább sétálgattunk, egymás mellett visszafelé. Integettünk a távolodó, női alaknak, aki ha jól sejtem, maga volt az Élet. Félúton megszólalt, azon a mélységesen félelmetes hangján.
- Bemutatlak még egy valakinek.
- Ugyan kinek? Istennek? - vontam őt kédőre gúnyosan.
- Vág az eszed. - az égre mutatott. Felragyogtak az égbolton a csillagok. Az egész Univerzum teljes pompájában díszelgett előttem. Látványába kapaszkodva csodáltam a mindenséget, aminek én apró pontja vagyok csupán.
- Isten? - kérdeztem.
- Nem. - mellkasomon bökött fájdalmasan. - Isten itt van, benned és bennünk. Az egész kozmoszban.
Elbűvölt a fényzuhatag, de magamhoz is térített. Elhamarkodottan lapoztam a végéhez. Azt hiszem lenne még bőven papír amit teleírjak tintámmal.
- Most pedig feküdj vissza a kerék alá! - szólt keserűen.
- De.. azt hittem... - értetlenkedtem.
- Mit hittél? Te magad is tudod, nem vagyok könyörületes. - Összerogytam, lábam alól eltűnt a talaj. Zuhantam a hatalmas végtelenben. Magamhoz tértem a síneken.
- Várj! Mire volt jó ez a kis kitérő? - kérdeztem kiabálva.
- Időnként én is halálra unom magam. - felkacagott, visszhangzott még bennem tovább és tovább, amíg a vonat el nem indult. Azt hiszem a Halál, tényleg kegyetlen fickó.

Szemerkél vajon?

Szemerkél vajon? Gyermeki izgalommal várlak téged, fehér jó tündérem. Amint le esik, kesztyűt ragadva sietek hozzád. Az első hópehely látványába kapaszkodom, bámulok ki ablakomon. Képzeletem szánkójával utazom át emlékeim haván. Reám fagy a fintor. De a sok óra terhét zsebem nem bírja, éveim pedig vaskos nehezékek szívemen. Most még csupán szállingózol, de később vihar leszel, jól tudom azt. Eltemetsz engem, és meghalok, hiszed azt. Ám kitörök belőled lavinám és élvezem azt, amit nyújt a téli fagy.

Egem, csillagom

Égboltomon kihunyó csillagok

Földemen Holtak vére csorog

Ereimben csupán fekete mocsok

Kietlen Táj, megtelt temető vagyok.

Ódákat zeng a csont kórus

Lángoló templomom csücskéből

Utolsó fény csillan meg égboltomon

A zokogó üresség, a sötétség vagyok.

Anima

Kinyitottam a szemem, kábulatból tértem magamhoz. Körül tekintettem, varázslatos tájon találtam magam. Jobb oldalamon égre törő gigantikus hegycsúcsok, hófedte sipkákkal. Bal oldalamon arany zöld mező, amerre a szem ellát, friss illatától megnyugodtam. Ám, a hátam mögött már egészen más várt. Sötét erdő, szénfekete fákkal, megperzselt földdel, amelyet lángoszlopok ölelnek keblükre. Mélyen belül pedig maga a gonosz tanyázott, tisztán éreztem magamban a közeledését és már ez is fájdalmat okozott testemben. Elcsendesedtem és hallottam a hangját ahogy hordja magával a szél, engem szólított.
- Vonszold ide magad... gyere hozzám... - majd rémesem kacagott, zúgott a fülemben újra és újra a nevetése.
Mi mást tehetek? Elindultam felé, egyenlőre még abban sem vagyok biztos, mi a nevem és ki is vagyok valójában. Ködös emlékeimet nem tudtam megragadni, foszlányokat próbáltam magamhoz húzni, de elmerültek amint megérintettem valamelyiket. Megjelent egy apró madár a vállamon, édesen csicsergett, megnyugtató hangján. Az éneke nélkül nem is hiszem, hogy megmozdítom lábaimat, amelyekre most mintha ólom súly nehezedne. Nem hessegettem el, örvendeztem annak, hogy velem tart.
Lassan a sűrűjébe értem, az élettelen táj amin gázoltam folyamatosan keltette bennem a rémületet, felzabálta lelkem. A nesztelen erdő, amelyből áradt a sötétség lassan elvette a látásom, de belső érzékeimet nem. Tudtam merre van a jó irány. De bár ne tudtam volna. Kiértem egy tisztásra, csörgedező patak mellett hevert egy kisebb szikla tömb. Közelebb merészkedtem, a patakban nem víz, hanem vér folydogált. A benne úszkáló halakon nem volt hús. Irtóztam tőle, leültem a sziklára és elfordultam. Amint lehunytam szememet órási léptek zaja verte fel a csendemet. Közeledett. A látványtól ledermedtem. Hatalmas, acél páncélba öltözött, torz teremtmény rohant felém egy nála is nagyobb karddal. Barbár vigyora és vérben forgó szemei azt sugallták az életemre tör. Mit tehetek? Ha menekülőre fogom is  lecsap akár egy legyet. A kis madár sem csicsergett, el repült vállamról óvó menedéket keresve. Lecsuktam a szemhéjam és várakoztam.
Azonban a dübörgő léptek megálltak előttem. A gigászi lénnyel harcolt valaki. Először homályosan láttam, de végül kirajzolódott, hogy kivel. A másommal. Habár ő magabiztosságot árasztott, akaratának fénye pedig beragyogta a gonosz erdő sötétjét ellenben velem. Penge csillant oldalán, feldarabolta a monstrumot, majd hozzám sietett. Hősömtől nem vártam volna azt, hogy mellen bökjön majd megüssön oly erővel, hogy a földre terítsen. Kérdőre kívántam vonni, de közbe szólt.
- Ez a te műved! - mondta haragosan.
- Miről... beszélsz? - néztem őt zavarodottan, különös volt, hogy így társalogjak magammal.
- Miattad élek ezen a fekete vidéken, te száműztél ide! - azzal felhúzott erős karjaival a földről.
- Én... sajnálom. De nem tudom miről beszélsz. Azt sem tudom ki vagyok. - Vissza bátorkodott szállni rám a kedves kis madár, csicsergett neki és úgy tűnt érti szavait.
- Rendben. Menjünk! - helyeselt. Nem értettem miről társalogtak, de követtem őt, hisz a nyomasztó zavarok irányába tartott ő is.
Utunk során nem váltottam szót tükörképemmel, de biztonságban éreztem mellette magam. Ugyanazt viselte amit én, de ő a Poklot járta meg. Kormos volt a bőre, lyukak éktelenkedtek ruháin. Ábrázata komor volt, dühével megtelt. Én oly esetlenül sétáltam mellette, ő tempózta lépteit, nehezemre esett néha utána szaladni. Hirtelen megállt, belebotlottam ő csak némán bámult előre. Eltakarta előlem, ki kukucskáltam mögüle gyáván. Lábak nélkül kúszó, rohadó tetemek voltak előttünk. Lidérc zöld sebhelyek borították testüket. Borzasztó látvány volt. Az eleven holtak közeledtek felénk. Meg kellett kérdeznem.
- Most mit csináljunk? - szóltam hozzá.
- Semmit. Tovább megyünk. Ezek csupán Feledések. - mondta azt keserűen.
- Micsodák? - értetlenül kérdtem meg tőle.
- Feledések. Gyenge élőholtak, inkább szánom őket. Szenvedésük szomorú.
Azzal tovább mentünk, vissza-vissza tekintettem rájuk. Hallottam amint ismerős mondatokat súgnak, talán emlékeznem kellene ezekre. A csöpp madárka le repült a vállamról, el tűnt a fák között. Hamar vissza tért szájában egy rózsával és az egyik halott fejére helyezte, majd vissza szállt hozzám.
Végül magunk mögött hagyva az erdőnek felét kiértünk egy újabb tisztásra. Lábamat elfedte a sűrű, lila köd. Arcokat láttam benne, néha kettőt, egy mosolyt és sok minden mást, talán emlékek folytak át alattam. Ahogy feloszlott a fátyol előlünk, ott volt ő. Aki miatt elindultam. Körül lengte a visszataszító aura, ugyanakkor vonzotta egész lelkemet, azt éreztem, hogy az övé vagyok. Kísérteties csönd uralkodott, rám nehezedett a nyomás és csak vártam arra, hogy valami történjen. Kilépett a lila burokból, az alak nőnek tűnt. Holtsápadt testén fekete rongyokat viselt. Az ezüstös szemei késként döftek át, vérpiros ajkai mosolyogtak rám.
- Eljöttél... - zengett szavától az erdő. A másom mellkasomra helyezte kezét, vissza fogott.
- Eljöttünk és rémuralmad végéhez ért! - üvöltötte neki.

Azonnal megrohamozta, elő húzta kardját hüvelyéből és keresztül döfte a boszorkányt. Az rezzenéstelenül ácsorgott tovább, mintha mi sem történt volna. A penge szíve fölött fúródott bele, szurok fekete vére végig folyt a sebhelyekkel teli karján. Nyílt a szája, felkacagott oly rémesen, hogy felzabált. Tükörképem kihúzta belőle a szablyát és el távolodott tőle. Az csak tovább nevetgélt, borzongtam ugyan, mégis emlékek akartak feltörni belőlem. Amint elmélyültem benne, lágy dallammá vált az esztelen kacaj. Vízióimból egy csók ébresztett fel. Felnyitottam a szemem, értetlenül szobroztam tovább, ők már harcoltak. Egy oldalú küzdelmet folytattak, csak gyors lépteivel kerülgette a kardot, megalázva a másomat. Óvatlan pillanatában rá markolt csuklójára, kicsavarta kezéből a pengét...
Karmaival a húsába mart, vörös vére fel fröccsent a hatalmas sebekből. Nem tudtam mi tévő legyek, gyáván bámultam amint a földre zuhanok és haldoklom. Az ellenség elvonult a fák közé, őrülten vihorászni tovább. Oda siettem tükörképemhez, végig néztem rajta. Ő felköhögött és megérintette vállamat.
- Mentsd meg... - szólt hozzám halkan.
- Kit? - kérdeztem értetlenül. A szívemre bökött.
- Magadat...
Azzal elhallgatott, nem tudtam meghalt e vagy sem, a boszorkányt kutattam tekintetemmel. Ő maga bukkant fel egy közeli fa árnyékából és támadott rám, de fény állta útját. Először engem is vakított, aztán már tisztán láttam. A madárka árasztotta ezt magából, megvédelmezett. Hozzám fordult és beszélt hozzám, értettem szavait.
- Az áldozat ne legyen hiába való! - mondta azt megnyugtató hangján.
- Ki vagy te? - kérdtem őt.
- A remény... - azzal átváltozott a másom kardjává. Először meg voltam róla győződve, hogy ez ugyanaz a szablya, de ebből hatalmas fény áradt szét elsöpörve utamból a sötétséget. Amint markolatát kezembe tartottam, magabiztosan, újult erőmmel szaladhattam a boszorkány felé. Ő még ugyan kábán tántorgott, átdöftem testén a pengét. Azonban amint ki ontottam gusztustalan vérét magához húzott engem a föld. Zuhantam a mélységbe, ami magával ragadott és lassan eltűnt előlem minden szín, árnyékok ejtettek rabul.

Magamhoz tértem. Mese szép táj képe pompázott előttem. Jobb oldalamon magasló hegycsúcsokkal és bal oldalamon arany zöld mezővel. Mögöttem irtózatos, fekete erdő állt. Hangokat hallottam belőle, amelyek csábítgattak magukhoz. Úgy éreztem utánuk kell erednem, de nem tudtam mért. Szaladtam a sötétségbe, komor fellegek otthonába, nevemet se tudva a reménnyel tovább és tovább.

Kísértet

Hol Valóság tépi szét merész álmaid,

Hol ég benső tüzed, szüntelen lobog

Hol gyermek ajkából fekete vér csorog

Tükrödben, Nevedben, én ott vagyok.

Hol vitéz dal szól, álnok Gyilkosról

Hol sötét Ómen int, bűzölgő Poklodból

Hol az Angyal is hazugságot motyog

Ereidben, Szívedben én még ott vagyok.

Hol Hóhérok kosarában fejek kacagnak

Hol palota Királyai sírva fakadnak

Hol zsebedből lopnak, gazdag Tolvajok

Bűnödben, Vétkedben is én ott vagyok.

Hol Életnek fái oly magasra nőnek

Hol Halálnak Hollói ágaikra térnek

Hol sötétben, az égbolt fel ragyog

Szikrádban, Fényedben én ott vagyok.

Amnézia

Nem emlékszem. Hasogat a koponyám, zsibbad a bokám és égeti bőrömet a pulóver, mit felvettem tegnap éjjel. Nem tudom hol vagyok. Kopár vidéken álldogálok, így mezítláb fájdalmas a homok a talpam alatt. Amerre a szem ellát üresség és magány kebelezi be az embert. A Nap magasan száll fenn az égen, sugaraitól izzik a táj. Tán délibáb, de rémisztő,szénfekete fát pillantok meg. Megesküdnék rá, hogy az imént nem ólálkodott a hátam mögött, félelmetes ágai karomként szegeződtek rám. Levelek nélkül azonban árnyékot is alig vetett. Egyszer csak figyelmes lettem olyan ricsajra ami azt sugallta esznek valamit. Csámcsogó, falatozó hangok zöme landolt fülem szegletén és elviselni rettenet volt. Oda fordultam a hang irányába. Egy torz lény, melynek egész teste sikoltó arcokból tevődött össze majszolt valamit. Apró termetű, babérzöld teremtés, a frász kerülgetett a közelében. Megböktem egy közelben heverő ággal, de rám se hederített, tovább eszegetett. Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akartam mit. Végül kíváncsiságom, győzedelmeskedett józan eszem felett. A lény egy csecsemő tetemét burkolta magába, ez a látvány fogadott. Meglepődtem volna? Tétlenül legeltettem rajta a szemem, majd természetesen futásnak eredtem. Azonban utamat állta valaki. Egy kicsi lány bámult rám, dúdolva valami kísérteties dalt magában. Karjait és lábait számtalan sebhely díszítette, sár takarta őt, sötét haja válláig ért. Gyönyörű szép kék szemeiben ott tündökölt a nyers vérszomj, rám kacsintott. Maga után húzott, szerintem köldökzsinóron egy kis babát. Vonszolta a homokban, mint egy haldokló ebet, az pedig sírdogált. Kinyíltak a lány ajkai, rovarokat okádott maga elé.
- Szia picúr! Átkoznád a napot, mikor holléted ide költözött? - szólt hozzám gyermeteg hangján.
- Szia én nem egészen értem.. - közbe vágott.
- Hagyjuk a sületlenséget! Véredet kívánja vacsorára a homok! - Ekkor oda hajította a bőgő csöppséget a gusztustalan rémnek aki falni is kezdte azt. Nem volt merszem megszólalni, felkiáltottam, de nem formált szám értelmes szavakat. A lány karjáról felszakadtak a sebek, fekete vére folydogált rajtuk lefelé. Ledermedtem, ő pedig kihasználta védtelenségemet. Piciny kezeivel fojtogatni kezdett engem, körmei belefúródtak a nyakamba. Szólított a fény magához, elragadt a homály. Örvendeztem annak, hogy elhagyhatom a fránya sivatagot. Megbékéltem.
Magamhoz térve, alagút mélyén ébredeztem. Bűz érte orromat, monoton csöpögés visszhangzott. Nehezen kászálódtam ki az ocsmány veremből, de láttam a világosságot ami kivezetett. A kicsiny lány karjaiban találtam magam, testem egészen parányira zsugorodott és nem tudtam megszólalni, csupán bömbölni.
- Csitt kicsim, ne félj! - bájos hangján altatott el karjaiban. Tudtam mi vár rám később, de inkább nyugalomba takaróztam, nem sokára én is csak sikoltó fej leszek, de én nem kiabálok, csak nevetek.

A Rém

Éreztem arcomon meleg leheletét, kis szerencse kellett ahhoz, hogy félre hajolván tűnjek el a sötét lepelben mit az éjszaka kínált fel nekem. Futás közben gallyak tördeléseinek hangját vonszoltam magammal, sebeket ejtettek lábamon ismeretlen növények tüskéi, de kénytelen voltam tovább rohanni. Csupán a csillagok rajzoltak magam elé térképet, a Hold próbált a hatalmas, zord felhők közül kisütni hiába. Csak arra tudtam gondolni, hogy még a nyomomban van. A szívem torkomban dobogott, lüktetett a homlokomon egy ér, oly fájdalmasan, néhány lépés közt fontolóra vettem, hogy megálljak. Óriási fák közé kerültem, melyeket gigantikus lombkoronák díszítettek és bokrok ölelték őket szorosan. Patak vízének sodrására lettem figyelmes. A nyomomat veszítheti ha átúszom rajta. Gondolkodás nélkül merültem el benne, majd másztam ki a túl parton. Fellélegeztem és elrejtőztem egy fa tövében. Hallgatóztam. Goromba léptek és rémületet keltő monoton morgás zaja visszhangzott az erdőben. Közeledett ugyan, bele szimatolt a levelekkel teli szórt, sáros földbe, de nem találta a szagomat. Szinte éreztem a lény bánatát és csalódottságát, mint ha a kutyám nyüszítene fel amikor kizárom a lakásból. Eloszolt én pedig megnyugodtam. Mi is ez az egész? Amikor ma hazaérkeztem, az otthonom feldúltan találtam. Gyanakodtam volna betörőkre, de nem tűnt el a házból semmi. Pillanatokkal később már ott állt előttem. A négy lábon álló, pók testű fenevad halál fekete volt, vörös szemei lángoltak a vak dühtől. Józan eszemre hallgattam és menekülőre fogtam. A közeli rengetegbe, követett egészen idáig. Bal zsebembe nyúlok, keresek egy árva cigaretta szálat, rá gyújtok. Száll az füstöm felfelé, merengeni kezdtem az emlékezetemben. Mégis mi volt ez? Fának dőlve bámulok a sötétségbe, lassan, de biztosan rajzolódik ki néhány ember alakja. Lámpákkal világítanak egyenesen a szemembe, felzaklatva azt. Integettem nekik, vadőröknek tűntek. Üdvözöltem őket, közben egész testem remegett.
- Jó... Jó es-tét ura-im! - kissé dadogva szólítottam meg őket.
- Estét! Mi járatban erre felé? - kérdeztek morcosan. Megviseltnek látszódtak ők is.
- Valami...Valamiféle állat egészen idáig üldözött a házamtól... - Csak reméltem, hogy hisznek nekem. Ha megrögzötten azt vallom, hogy nem is állat, hanem démon volt, biztosan őrültnek hisznek. Négyen voltak, amelyikük közelebb sétált hozzám, ő beszélt velem. A földre fordította a lámpát, majd megszólalt.
- Hihetetlen sztorinak hangzik, kilométerekkel arrébb sem találna itt az ember sem medvét vagy farkas falkákat. Elárulna kérem itt tartózkodásának valódi okát? - mondta bosszúsan.
- De hát már elmondtam. Idáig üldözött egy állat, lehetett akár kóbor kutya is. - Volt egy sanda gyanúm, hogy nem hisznek nekem, de kóbor kutyákat szoktak a környéken látni.
- Ne fecsérelje az időnket Uram, jöjjön velünk! - szólt rám unott pofájával.
Követtem őket a földútig, ahol az autóban már ült egy másik fickó is. Hallgatóztam, haragos tekintetük szegeződött rám, de végül jobbnak látták, ha vissza visznek a városba. Rá ültettek a hátsó ülésre, ragadt a mocsoktól ugyan, terjengett a bűz, de biztonságban érezhettem magam. Ahogyan fagyosabb lett a levegő, párásodott az ablaküveg, vacogtam. Rám se hederítettek, valami sztorit meséltek egymásnak, a vastag kabátjaikban, kényelmesen dőltek hátra, amíg reszkettem a hidegben. Gyűlölködnöm kellett volna, de most ők az én mentőangyalaim. Hát nem éppen a legjobbak, kopott páncéljukban, röpképtelen szárnyaikkal aligha óvhatnának meg a bestiától. Bámultam az erdőt, amíg ki nem értünk a beton útra és izgatott lettem, akár egy kisgyerek. Ekkor azonban az autó áthajtott valamin és megálltunk. Mondhattam volna akármit, a mogorva rend őreit hidegen hagyták volna szavaim. Kiszálltak és körül néztek. Ostobán sétáltak bele a csapádba, nem voltak elég fürgék sem, hogy felfogják amit látnak. A vadállat szét marcangolta őket, hús cafatok hevertek az úton szerte szét, vér áztatta az ablaküveget is. Nem maradtam rest, futásnak eredtem. A fény sokat segített a szökésemben, most már tisztán láttam hova is teszem a lábam. Nagy megkönnyebbülésemre, már látótávolságban volt az otthonom. Azonban szirénázó rendőr autók kezdtek engem megközelíteni, én csupán álltam, feltartott kezekkel, amíg ők kiszálltak és fegyvereket fogtak rám. Kiabáltak velem, majd lefogtak, a földre nyomtak, arcom érintette a jeges betont. Megbilincseltek, minél jobban ellenkezdtem, annál inkább égette a csuklómat.
Hamar megérkeztünk, a kihallgató teremben ücsörögtem négy hosszú, kín keserves órán át. Féltem, a torz lény meglapul az árnyékokban, nem hittem a négy fal biztonságában. Besétált egy magas, rémisztő, nagy darab pasas és kérdezősködni kezdett. Azt vallottam, hogy valamiféle állat támadott rám és a rendőrökre. Nem hitt nekem. Mögötte azonban halk morgás zajára lettem figyelmes. Kilépett az árnyékokból a lény és a szemem láttára falta fel a rendőrt. Felzabálta az arcát, halálsikolya után a sarokba bujdosva, összekuporodva vártam a kínhalált. Nem akartam a démon fogai között végezni, pánik lett úrrá rajtam, sírni kezdtem. A csönd átvette a helyét az előző, gusztustalan, falatozó hangoknak, gyorsan hátra tekintettem. Csupán a holttest és én voltam már a szobában. A rendőrök ismét fegyvert fogtak rám és a földre tepertek.
A következő alkalommal kényszerzubbonyt aggattak rám. Azt hiszem őrültnek hittek, erről árulkodott a három fegyveres őr is a hátam mögött. Elmondtam ami történt. Ismét felfigyeltem a félelmetes neszekre a sötétből, ordibálni kezdtem és leestem a székemből. Tű szúrását éreztem, nyugalommal telt álomba zuhantam. Az utolsó amire emlékszek, hogy a homályban rólam társalognak és arról, miképp öltem meg az áldozataimat. De nem én voltam. A rém tette.
Szűkös cellát kaptam, felébredve azt tapasztaltam, hogy még hat a nyugtató. Lassan nyitottam ki szememet, egész testem és szemhéjam is zsibbadt. A látvány azonban késként döfött át tarkómon, mély, sötét verembe taszítva. Rajtam feküdt. A fenevad rajtam szundikált. Most inkább hasonlított kutyára, mintsem pókra, de változatlan testszíne arról árulkodott, hogy ő az. Szelíden aludt karjaimban, az én számra pedig mosolyt kanyarított a félelem és ledermedtem.
Másnap reggel így találtak rá a holttestemre, vigyorogva, kidülledt szemekkel, arcomon a rémülettel és a megkönnyebbülés harmonikus egyvelegével. Mi történt velem? Nem tudják. De én ott vagyok a szobád sarkában a kis házi kedvencemmel és amint elalszol reméld, hogy időben ébredsz fel...

Tükörkép

Ismét próbálkoztam rap zenét alkotni, a minősége nem igazán ütötte meg a mércét, de viszonylag el lehet hallgatni.

Dalszöveg:

Kiálts, aztán halkan, neszek nélkül szenvedj
Mert Lépten-nyomon követlek, ott kószálok a lelkedben
Éjféltájt nem védelmez, az őröd, sem a kereszted
Menekülnél magad elől, de ma sem lesz már merszed
Ott leszek a tócsádban, mit véreddel töltöttél
Ott leszek a mérgedben, mit poharadba öntöttél
Ott vagyok a mosolyod, a téboly szürke képében
A tű mi vénádba szúr, otthonom a véredben
Zavaros elmékben, egy ártatlan töltényben
Álmatlan éjszakádnak minden könnycseppjében
A szénfekete tintádban, a széttépett könyvedben
Elfojtott emlékekben, dobbanó szívekben.

REF:

Ott leszek, hová le teszed a fejed
Ha egyedül sétálsz, sétálok veled
Hideg vagy barátom, fakó a te szíved
Átölel a nappal, de még sincsen színed.

A mámor csókjaitól, ködös tekinteted
Csábít karcos vigyorával, a másik feled
A feledés lángjaiban állva, mégis oly boldogan
A jég hideg járdán, fekve öröm ittasan
Átázott ingedben, megkopott nadrágban
Füstöt fújdogálva, dúdolgatsz csak magadban
Korhadózó padon, az oszladozó húsoddal
Csillagokat bámulva, kopogtatsz a csontoddal
Szólít téged csendesen éjsötét holló madár
Vár reád, csak kapargál, majd össze-vissza kiabál
Párnád a sírköved, az Éjszaka mi rád vigyáz
Jobb kezedben fekszik még négy fekete rózsaszál
Holtak Urának nyújtod félénken a kezed
Mint ezer nyárfalevél, annyira remegsz
Holtak Urának nyújtod félénken a kezed
Mint ezer nyárfalevél, annyira remegsz.

REF:
Ott leszek, hová le teszed a fejed
Ha egyedül sétálsz, sétálok veled
Hideg vagy barátom, fakó a te szíved
Átölel a nappal, de még sincsen színed.

Lidérc

Próbáltam alkotni egyfajta rap zenét, ez lett belőle. Viszonylag normális minőségben sikerült rögzítenem, de vannak hibái. Remélem élvezhető lett.

Hosszú éjszakákon át üldöz árnnyékként egy lény
Bárcsak elballagna már, lassan hal meg a remény
Hosszú csápjaival elmém mélyére mászik
Nem érdekli ha megfagy vagy ha csontig átázik
Üres tekintettel, lesek ki a fejemből előre
Nézek én a tükörbe, mintha meglennék már dögölve
De nem hagy el a szerencsém, áld még engem Fortuna
Csak én nem veszem észre, én vagyok oly ostoba
Hogy szárnyra kapok, de le is zuhanok a mélybe
Kérdem még a testem, mért is vált meg tőle
Ott hagytam a felhőket, a bűntudattal élve
A fellegek felett kábított a Napnak szépsége
Leszek holt, lelkemmel együtt égek
Lángra kapott holttestemről nem zabálnak férgek


Majd emelkedek feljebb üvegszilánkoknak tengerén
Ha olyan közel jártam, mért foszlik szerte szét?
A homokórámban peregnek oly izgágán a szemek
A csuklyás alak kezet nyújt, az Élet csupán nevet
Lidércfény mossa félénken a testemet
Angyal kürtök érintik apró, gyönge lelkemet
Vértócsámban álldogálva, haloványan álldogálva
Had maradjak még kicsit, aztán eltűnök az éjszakába....

Ágyhoz kötve

Gondolat foszlányok közepette, élesedik a látásom és a plafonra szegeződik a tekintetem. Mégis mi történt? Hol a fenében lehetek? Kérdezem magamtól, válaszok nélkül süppedek bele valamiféle hordágyba. Szorosan húz magához, rá vagyok szíjazva, akárcsak egy őrült. Ebből nincs menekvés, nem ereszt el engem. A korom sötét szobában próbálok körül nézni, de csupán egy polcot látok, rajta műszerek, fiolák, üvegek hevernek rajta szerte szét. Rémült ordításba kezdenék, de a számat nem képesek szavak elhagyni. Vergődök egy darabig, de órák elteltével végül feladom a harcot. Ekkor tájt lép be hozzám valami nővérke. Hófehér szoknyácskában, magassarkúban topog beljebb és megvizsgál. Szőke haja az arcomba zuhan, nagyítót tol a képembe és finoman nyalja végig ajkait. Kezével végig simít testemen, majd körmeit belém vájja, oly erővel, hogy elered a vérem. Húsom marcangolása közben hangosan kacag rajtam, gúnyosan. Alacsony alakok sétálnak be, sebész öltözékben és gumi kesztyűben. Mormognak valamit, amiből semmit sem értek. Az egyikük szikét ragad, a másikuk gépre köt engem. Nem értem mi történik, de jég hideg késként szúrja át tarkómat a félelem. Könnyeket csalt elő belőlem, a nővérkének ez fel is tűnt. Arcomba hajolt és szemem sarkától egészen ajkamig megízlelt engem. A vérszomjából kiolvastam sorsomat. Hosszú órákig kínoztak, egyesével vagdosták le ujjaimat, végtagjaimat, megvakítottak és több ezer apró vágás borította testemet. Nem éreztem már semmit. Csupán a megváltó halálért szerettem volna még könyörögni. A nővérke a fülembe súgta, hogy "élvezd", én pedig értetlenül hallgatóztam tovább. Láncfűrészek zajára lettem figyelmes, gyorsan közeledett a fémes robaj.
Kinyitottam a szemem. Ismét halovány gondolatok harcolnak elmémben, élesedik a látásom. Négy fal ölel körül, húz magához az ágy. Hát persze. Én ostoba, el is felejtettem. Őrült vagyok. Kacajom pedig visszhangzott tovább és tovább...

Halálos Esszencia

Nem is értem mit keresel kezemben. Apró testeden csillan lámpám fénye és rám kacsint. Szorongatlak, de csak szelíden, óvatosan tapogatlak végig. A rohadó bal karomban a tárgy, amely szakítani kíván. Érzem benne a haragot, félelmet kelt, mintha szomjazna a vérre akár az ember, mert ember teremtette, de marad csak eszköz. A székemben hintázgatva ragadnak magukkal az emlékek. Trehány üvegek heverésznek alattam, szomjasak mindannyian. Sötétségbe mázolt ablaküvegem nem szórja be a Nap sugarait. Poros könyveim vissza teszem szétesőfélben lévő polcaim tetejére. Ücsörgök még csendesen, némán figyelek, várakozom. Hol van már? Nem hittem volna, hogy késni fog. Halványodó alakom szárnyra kapna már. Tán cédulát kellett volna hagynom ajtaján? Nincs szó mit ő nem hall anélkül, hogy szám elhagyná minden szavát. Mikor már későre járt, betért hozzám. Megváratott ugyan, de lám megtalált. Magas volt, magasnak is képzeltem őt, éreztem rajta a friss koporsó illatot. Csontos kezei között szorongatott két üvegpoharat. Letette asztalomra, másik kezéből italt töltött nekünk. Az íze olyan akár a sírkövek pora, némi homok és egy kanálka vér egész jó harmóniában, fűszerezve elhalt virág száraz szirmaival. Szürcsöltem a finom levet egy darabig, majd elő húzott testéből egy homokórát, amelyen az utolsó szem épp most zuhant a többi közé. Megragadta a karomat, indulásra készek voltunk. Egy homályos alak integetett felém, vendégem mögött. Tisztán láttam ugyan, az éltető színeket amelyek befestették, de csupán ennyit. Mosolyogva intettem vissza. Majd pedig eltűntünk, még mi előtt le szállt volna az éjszaka.

Hideg Képzelet

Szakad rám utcán a hatalmas hó tömeg

Rejtőzöm éjszakának halovány fényeiben

Zúzmarás képemen mosolyom szüntelen

Mögöttem a Nap, előttem a végtelen.

De viharomban testem mozdulni is képtelen

Vérző havon gázolva, esdeklek szüntelen

Fagyosak a szelek, jégbe zárja lelkemet

És elragad magával ez a hideg képzelet.

Angyal Lettem

Árnyak közt, a föld alatt
Átkozott testem vonszolom
Sötétségből bámulok felfelé
Az eget ajkammal csókolom
Fények táncolnak át rajtam
Ölelik át e végtelen testet
Emelnek fel, a nyugalomba
Éheztem, szomjaztam e percet
Angyal húz magához közel
Némán csak mosolyog rám
Magamhoz szorítom csupán
És a démonból angyal vált.

Megöltem őt

Megöltem őt. Ott fekszik csendben és utolsó lélegzetével próbál szavakat formálni, de túl késő. A padlón fekvő testből csendesen folydogál a vér és szívja magába a szőnyeg. A szívdobbanása elnémult. Ismerős, ámbár szokatlan illatok keringenek a levegőben. Tán az oszladozó hús szaga? Ahhoz még korán van. Ücsörgök az árnyékok között a tetem mellett, karjaimmal húzom magamhoz lábaimat. Reszketnem kellene, vagy sírni? Egyszerűen nem tudom eldönteni. Ülök tovább teljes nyugalomban. Szobám ajtaja azonban kinyílik és az élettelen testhez könyörögnek az emberek. Engem észre sem vesznek. Pedig én vagyok a gyilkos. Hidegvérrel ragadtam eszközt cselekedetemhez és tettem amit tenni akartam. Nincsenek vádló tekintetek, dühös arcok. Inkább tovább állok, hagyom hogy a fény hívjon magához.

Az Angyal Árnyéka

Távoli világban, fehérre festett szoba falai között járunk, hol csupán egy óra ketyegése veri fel a csendet. Nincsenek ablakok, ajtók, csupán egy asztal két székkel és az üresség. A plafonból tör elő bosszús, szárnyas lény és pihenőt kér. Szemeiben izzik a büszkeség, vértje bár megkopott ugyan, fénye még így is vakít. Árnyékából mászik elő torz teremtmény, ördögi mosollyal arcán. Foszló teste sötétségből és csontokból épült fel, különösen halk léptekkel sétált a másik székhez, vért húzva maga után, majd leült. Összekulcsolt kezekkel figyelgette az órát, olyan érdeklődéssel mint egy kisgyerek. A vele szemben ülő alak megszólalt.
- Ismét zaklatni kívánsz? - szólt haragosan.
- Morcos orcádra szeretnék vidámságot fabrikálni, tán ez is baj? - a mondat befejezte után, elmosolyodott.
- Nincs szükségem rád! - intett rá.
- Ugyan. Igaz, hol én ülök rengeteg az őrült, de gondolj csak bele, milyen jó hangulat.
A szárnyas alak az asztalra csapott és vad dühvel rontott neki az Árnyéknak. A torkát szorongatva nyomta neki a falnak, mire az megszólalt kissé rekedten.
- Az elméd mókás fele nélkül belehalnál az unalomba. - majd ismét vigyorogni kezdett.
Elengedte őt, meghátrált és hozzá szólt.
- Őrült vagy! - ki repült vissza oda ahonnan jött. Az Árny azonban még halkan motyogott maga elé.
- Nem én vagyok őrült, hanem mi ketten. - azzal ő is tovább állt.
Az óra pedig halkan ketyegett tovább és tovább és tovább...

Élőholt

Foszló börtönöm csupán ez

Test, mi saját húsába mar

Emészti a halál gyomra

Ez a test pusztulni akar

Rohadó bűze az orrodba ér

A csontok már esnek szét

Vérző sebekből ömlő vér

A lélek szabadulást kér

Megnyugvást, békét ígér

E testől ami oszlik szét

Széttépett szám mosolyog

Mert szenvedésem véget ér.

A másik énem

Éjnek éjjelén riadtam fel szörnyű álmaimból. Veríték áztatta párnámat, lihegve néztem magam elé. Valóságosnak tűnt az egész, mégsem voltam rá képes emlékezni. Elhagytam az ágyam és fürdőszobában megmosakodtam. A hűsítő víz megnyugtatott, majd felnéztem a tükörbe. Nem önmagamat pillantottam meg, én voltam az, de széles vigyorral, véresre sírt szemekkel nézett rám a tükörképem. Először megrémültem ugyan, de éreztem. Ez is én vagyok. Ő volt minden vétkem, a bűntudatom, a tévutakra mindig is ő kísért el engem. Nem kívántam menekülni előle, hiszen nem lett volna hová. A szemeibe néztem és hozzá vágtam a következő mondatot:
- Utállak!
A mosoly azonban csak szélesebb lett, borotva éles fogai pedig kivillantak. Gúnyosan kacagni kezdett, nem hatották meg könnyeim. Hirtelen mozdulattal azonban a tükröt darabjaira törtem szét. A földre zuhantam, egy darabig csupán az üvegszilánkokat lestem, ahogyan visszatükrözték a fényt. Az egyiket a karomhoz szorítottam. Még utoljára megláttam benne a másik énem, most már aggódó tekintettel nézett rám, de már késő.
Éjféltájt lejtettem táncot önmagammal a vértócsámban. Lidércalakunkban pedig elhagytuk a szobát, de nevetésünk ott maradt. Ha csendesen figyelsz, meghallhatod te is.

Szenvedő Madár

Tüzet megjárt madár szenved

Szenes teste fájdalomban izzik

Többé már nem röpképes

Nem tud a semmiben reménykedni,

De angyalok nyúltak felé

Törékeny testéhez törődő kezekkel,

Főnixként éledt végül újra

A testére égetett baráti jelekkel.

A pillanat

Monitorra meredő tekintet lép ki a homályból, a szürkeségből négy fal közé zárva. Száll a füst felfelé, nyitott ablak híján csak kering a szobában, szennyezve a levegőt. Hamutartó hiányában a cigaretta mellékterméke a földre hull. Az alak megigazítja szemüvegét, unott pofával hirtelen gépelésbe kezd. Órákig csak a kattogásnak zaja zárja ki a csendet, azonban egy pillanatra megáll. Az apró szünet észrevehetetlenül meglapult. Azonban fontossága felül múlta az összes eddig eltöltött, magányos órát. Számára ez volt az alvás. Jelentéktelennek tűnt, de a következmény egy álom lett. A monoton, unalmas robajt hátrahagyva képzeletben vágyainak adott teret. Ott volt. Az mellett akit tiszta szívből szeretett. Aki mellett ébredve is álomban érezte magát. Gyermekei várták őt a konyhában, ügyetlenkedve reggelit készítettek neki. Ő megkóstolta és hálásan bólintott, jó ízűen enni kezdte a finom falatokat. Elhagyva otthonát könnyeket csalt arcára a boldogság. Soha sem érezte magát, ennyire élőnek. Visszaébredve a valóságba, belső harcot vívott önmagával és az elfojtott vágyaival. A gépelés folytatódott tovább, aztán egy másik pillanatban ismét leállt a zaj. Kifújta az utolsó füstöt, elnyomta a dohányt és mereven nézett előre tovább. Meghalt. Az álma, azonban egész eddigi életének legszebb része volt. Ez az egyetlen pillanat.

Fekete Szív

Távolban vigyorog, sötétség között

Árny tépdeste alakban, csak ücsörög

Foszló maradványa földre hull

Lehull a szeme, és meg is vakul

Arca hamu, többé nem vigyorog

Sehol már az a fintor, meglapul

Feláll, mert már a téboly is rágja

És szénfekete szívét a falhoz vágja.

Sötét Szoba Dala

Árnyékok ölelnek keblükre. A hidegbe vetik testemet. A szoba csendessége számomra inkább dal, a magány dala. Zord, sötétség környékez meg, az ablakon még besüt a lemenő nap fénye, de már halványodik. Eltávozik ebből a világból, hogy felébredjen a Hold és egészen más hangulatot fessen a városra. Monoton zaj kezdi felváltani a csendet, készül a zenekar. Ritmusra járó fények pislákolnak, egy-kettő és egy-kettő újra és újra. A szél lustán fújdogálja a függönyt, felkéri egy táncra. Lehunyom a szemem. Elhallgat az egész. Aztán újra körül nézek. A szoba kottát váltott. A függöny vérben ázik, vörös fények pislákolnak egy gyorsabb ritmusra. A monoton zajból fémes zörej lett. A húsom oszladozik, apró darabok zuhannak a padlóra belőlem. Hol marad a rémült halálsikoly? Nem illene ehhez a melódiához, gondoltam. Viszont az őrült nevetésem már egészen másképp viszonyul hozzá. Eggyé válik vele. Tébolyban táncoló kacajom ad éneket a muzsika mellé. A koncert azonban véget ér. Hűvös árnyékok emelik el testemet, az ágyam alatt lelek nyugalmat. A hahotázásom azonban ott maradt. Hallgasd hát te is, a sötét szoba dalát.

Vihar a szobámban

Borús az ég. Tekintek fel rá az ablakból szüntelen, le hullnak az első cseppek és némán bámulom. Visszhangot vernek a párkányon, megemelem kezemet. Számhoz húzom az üveget, mélyet kortyolok belőle. Habár az eső lassacskán már el is állt, az én szobámban még ott van. Ott az árnyéka, a hangja, az illata, az illúziója. A kinti világ fényáradatban úszik és röpke történésnek veszi az esőt, ami alig hagyott némi nyomot. Azonban szürke szobám legmélyén pocsolyában lépkedek és bánkódom hogy nem tudok szabadulni tőle, pedig a világnak könnyen megy.