- Szervusz! Mért ücsörögsz itt egymagadban, ilyen zokogó szívvel? - szólt hozzá boldogan, lágy hangján.
- Mert a világ hamissága nem részegít meg és inkább megvárom itt a halált, talán ezért. Semmi közöd sincs hozzá! - mondta azt haragosan.
- De hisz a világ egy mesés hely! Tekints fel az égre! Hát a hatalmas bárányfelhőket és a kék eget sem tartod gyönyörűnek?
- A szél ide hordja majd a tomboló jégvihart, hogy szét verje a termést és éhen pusztuljunk. Átmenetet kergetsz. - szólt keserűen, majd összekuporodott.
A fára rá telepedett egy éneklő kis madár. Amint éneklésébe kezdett, egy kutya is megkörnyékezte őket. Farkát csóválva, kilógó nyelvvel bámészkodott.
- Hát nem édes, ez a kis jószág? Hűséges és nagyon is emberbarát. - de az árny közbeszólt.
- A szívedhez nő, aztán elhagy. Megdöglik.
- És a kis madár dala? Hát nem elbűvölő?
- A hangja kifakul majd és elhallgat. Némán hull le az ég sarkából a föld mocskába.
Órákat töltöttek így együtt. A lemenő Nap előtt, az öreg padon üldögélt egy fiatal szerelmespár.
- Ó a szerelem! Hát nem csodálatos mikor két emberi szív egymásba fonódik?
- És elhitetik magukkal, hogy örökké tart. Aztán amint véget ér, mert örökké semmi sem tart, bánkódnak és felfedezik, ugyanabban a rideg valóságban tanyáznak, amiben a szerelmük előtt. Megébrednek az álomból, kifakulnak a közös emlékek és kik egykor oly közel álltak egymáshoz, akár meg is utálhatják egymást. A te Cupido-d alattomos egy féreg.
Lassacskán feladta, hogy jobb belátásra bírja a bánatos árnyat. Az ég felragyogott. Beesteledett.
- Nézd a bámulatos eget! A Hold király a társaival, csillagok millióival!
- Kihunyó fénypontok csupán... És még csak nem is igaziak! Hamis, megsárgult fényképek! - megelégelte már, hogy zavarják nyugalmát.
- Engem nem nyűgöznek le az illúzióid, sem a pompa ami eltakarja a csúf igazságot előled. Miért nem hagysz végre magára egy reménytelent:
Ekkor a vidám alak, közelebb hajolt az árnyhoz. Átölelte, szorosan húzta őt magához és a fülébe súgta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése