Amint szemeim tágra nyílnak, tisztább előttem a kép. Hallom a monoton zakatolást, az olykor-olykor felszólaló magas, kürt hangot. Halkan, de még kivehetővé vált egy ketyegő nesz. A ketyegések verdesték piciny kobakomat. Fájt. De gondoltam, hozzá szokok.
Évek teltek el, felcseperedtem abból az aprócska testből és lábra kéltem. Szavakat formált kicsi szám, egyre többet és többet. Szüntelenül haladtunk előre, az utasok akik megunták a vagonomat, tovább álltak.
Megnőttem. Még ugyan gyereknek neveztek engem, de éreztem hogy nagyobb vagyok. Pimaszul ellenszegültem és igenis kijelentettem, nagyobb vagyok. Ők csak kinevettek, a szemükben nem voltam több annál a picike lénynél aki voltam. A kacagó, magas társaim mögött felbukkant valaki akit még sosem láttam. Sötét, félelemtes alak, de engem a kíváncsiság hajtott hozzá, elhagytam a vagonomat én utána eredtem. Már felértem a kilincset, nyikorgott a zár és nyílt az ajtó. Az orromig sem láttam, olyan üres feketeség fogadott. Dobogott torkomban pici szívem, a levegő fagyos volt, összehúztam magam. Határozatlan lépteimmel haladtam egyre beljebb amíg el nem vesztem. Becsapódott mögöttem az ajtó, lehetett volna a szél is, de nem. Ő volt az, a magas, sötét bácsi. Hideg, éles érzés csapott le a tarkómra, simogattam, hátha felhevül. Reszkettem és a földre zuhantam, kiáltani próbáltam, de csak saját gondolataimat hallottam, semmi mást. Lecsukodótt a szemhéjam és a rideg szoba sötétje még sötétebbé vált.
Ébredeztem, aggodó tekintetek szegeződtek rám. Vizsgálgattak, mint valami állatot a ketrecében. Bökdöstek, piszkáltak, szúrkáltak engem. Az emlékek pedig feltörtek belőlem. Nem szeretem azt a sötétséget, nem szeretem azt a sötét bácsit. Többé nem akartam őt újra látni.
Hosszú évek sokasága gyűlt össze bennem. Már nem aggadta rám mindenki a gyerek kinevezést. A mozdony ablakából óriási, szomjas sivatag képe terült el. Oázisnak nyoma sem volt. Azt a hőséget ami kinnt tombolt sosem éreztem itt bennt, a biztonságos kis vagonom menedékében. Még a vakító napsütés sem bámult be rám, a kinnti világ békén hagyta az utasokat. Az a fránya ketyegés még mindig zaklatott. Amikor eluralkodik a csendesség, azonnal felbukkan és fájdalmasan ütögeti koponyámat, szörnyű jegyeket hagyva maga után mint például a reggeli borostámat és a felejtést. Mélyen bennem cikáztak az emlékek, de már nem tudtam mindent felszínre hozni. Töredékek bolyongtak bennem és úgy éreztem, egy részem is oda vész az emlékeimmel együtt. Az az átkozott ketyegés!
Ücsörögtem egy nap gondtalanul, habzsolva az élet kínálatát. Szelíden cirógatott a szél, ami most beszökött a nyitott ablakon át. Lehunytam szemem és képzeletem csücskében, az aranyló sivatag kellős közepén álldogáltam. A vad szelek és az izzasztó forróság között. Kiszáradt kutak és mérges skorpiók társaságában mulattam az időt. Megtréfált néhány alattomos délibáb. Hatalmas hegyláncolatokat, csobogó patakot, égbe nyúló fa óriásokat láttam magam előtt. Szemeimet dörzsölgettem és a látvány visszafogadta magába a szomjazó sivatagot. Álmomból felébresztett a ketyegő hang, de rémálomban találtam magam. Ott volt megint ő. A sötét alak. A vagon másik szegletéből bámult rám, egy kivehető zord vigyorral az arcán. Megragadta az Angyalom kezét és elcibálta magával. Utána kiáltottam, megszaporázva lépteimet, de amint becsukódott mögöttük az ajtó, nem tehettem semmit. A földre zuhantam, hátam a falnak simult és eleredtek súlyos könnyeim. Millió darabban hevertem a hideg padlón. A ketyegés pedig most is fájt, jobban mint bármikor máskor.
Kiüresedett a vagonom. Van az, mikor az embernek sem óra, sem naptár nem kell ahhoz, hogy tudja mennyi idő is telt el. Magát, a vállára nehezedő súlyos éveket érzi és ez éppen elég. A tükörből vissza bámuló vénember alakjában ott van a múlt összes kis ránca. A ketyegések kötöttek még össze ezzel a világgal, az átkozott hang birtokolt engem, de most kifejezetten nyugtatta őszülő lelkemet. Nyílt az ajtó, felém sétált a sötét alak. Homályosan láttam már, csak a sivatag képe maradt tiszta, de tudtam hogy ő az. Leült mellém. Féltem tőle, utáltam őt, most mégis utas társammá lett. Persze, nem vagyok bolond. Sokat vett el tőlem az idő, de az eszem helyén maradt. A kalauz személyét tisztelhettem benne, nem pedig utas társét. Azok a megkopott jegyek mindvégig zsebemben csücsültek. Elő vettem és szótlanul csúsztattam az árny csontos kezeibe. A vonat lefékezett, a csiszorgó hang felüvöltött, a kürt elnémult. A ketyegésemnek is hűt helye maradt, kámforrá lett. A mogorva kalauz felállt. Felakart engem is segíteni, de arrébb lökdöstem. Rozoga testem még megtudta tenni azt a néhány lépést a peronig. Utat engedett nekem. Amint kiléptem a hatalmas fényáradatba megkönnyebülten mosolyogtam. A vonat magasba hányta a füstöt, a kürt felriadt abból a kis szundikálásból, indulásra készen állt. Láttam őket. Az összes utas társamat, nekem integettek. Könnyeket csalt szemembe, amelyet a lágy szél elvitt magával. A távolodó mozdony felé bámultam, amíg a fény magához nem szólított. Nevemet harsongta és halványodó alakom eltűnt mi előtt leszállt volna az éjszaka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése