Álldogáltam csendesen, magam elé fújdogálva a levegőt. Szerettem eljátszadozni vele. A Tél sárkányának érezheti magát ilyenkor az ember, csak erőltessen magára gyermeteg fantáziát.
Gyülekeznek a fellegek felettem, de most tekintetem inkább arra a sínpárra szegeződik, ami előtt ácsorgok már hosszú ideje. A vonatomra várok. Kezeim közt szorongatom szellem menetjegyemet és mélázom azon, valóban olyan félelmetes e a kalauz mint azt mondják. Kedves, idős bácsiban aligha reménykedhetek. Megelégszik e azzal ha udvariasan köszönök neki? Mogorva lesz, vagy pedig észre sem vesz?
Hallom a zörejt, közeleg már. A zakatolás egész lelkemet mohón felzabálja, tányéron nem hagyva a legapróbb morzsát sem. Azonban amint fejemet hajtom rá a hideg fémre, hirtelen minden elcsendesedik körülöttem. Tompul a robaj, az apró neszekből kifogy a szufla, elhallgat a nagy világ...
Olyan kába lennék, hogy elmaradt a fájdalom? Fekszem tovább, de kénytelen leszek felnyitni a szemem. Bár vissza aludhatnék, gondoltam. Felriadtam. Arcomba nevetett a kerék, a vonat pedig hangtalan álldogált. Nem a sínekbe ragadt bele, nem is a fék állította őt meg, csak úgy álldogált. Ahogyan minden más is. Az égen a felhők, a madarak, a szél. Szívem sem dobbant már, nem pumpálta buzgón a vért, elcsitult. A mindenség megragadt az idő folyásában, melynek sodrása mostanra elszundított. A világ most szürke és fakó. Ez mit sem változott. Kérdésemnek hangot adok. Meghaltam tán?
- Nem! - horkant fel egy félelmetes, mély hang.
- Nem haltál meg ember! Arról én bizony tudnék. - szólt ismét. Kerestem őt, forogtam körbe és körbe, míg nem elszédülten kóvályogtam. Magam sem tudom hogyan, belebotlottam az előttem magasodó, sötét alakba. Éjfekete csuhát viselt, az idő minden jegyével rajta. Tekintélyt parancsolt magának. Csontos kezei meglepő súllyal nehezedtek rá vállamra.
- Ha-ha..lál? - dadogtam. Bólogatott férgesedő koponyájával és kedvesen átkarolt.
- Járjunk egyet! - parancsolt rám. Lehellete korhadozó koporsó belsejének súlyos szagára emlékeztetett.
- Idén meseszép köntösben jár a Tél, ugyebár? Legkedvesebb évszakom ez. Az emberek nem látják mit takar a zord külső, bemenekülnek meleg otthonaikba, a tűz köré gyűlnek. Tudtad, hogy nincs két egyforma hópehely?
- Ahogyan fűszál sem. - Azon kapom magam, hogy a Halállal trécselek. Szív sincs már mi torkomban dobbanjon, mitől féljek hát?
- Pontosan. Lenyűgöző ez a világ. Komplexitását én sem érthetem. Mond meg nekem, ember! - kiáltott rám. - Miféle lény is vagy te? Kapzsi és önző! Mindent magadnak akarsz és mégis eldobod azt, amit születésed napján már birtokoltál? Ti aztán mindig rácáfoltok a fajtátokra. - Felkacagott rémesen, majd folytatta.
- Oly szép ez a világ, nem mondom, hogy elégséges időt kaptok az élvezetéhez, de legalább kaptok. Hiába, bolond az ember... - elnémult én pedig szóhoz jutottam.
- Bocsáss meg, de zokon veszem, hogy az életről prédikálsz. Amerre jársz, magad mögött csak rozsdásodó szerkezet, hervadó virág és bűzölgő tetem. Bánat, szenvedés, szomorúság. Maga vagy az elmúlás. Szánd mi vagyok, de az élet hamisabb én nálam. - Pimaszul arcához vágtam a szavakat. Talán kihívom a haragját, nem számít. Vakon hittem igazamban.
- Merész vagy, de bolond maradsz. Gyere velem! - Elengedett és utat mutatva sétált el két rózsa bokor között. Amit különösnek véltem, a rózsák vörösek voltak. Kitűntek a szürkeségből.
Illatos kis tisztáson, hintázott valaki a távolban, magányosan. A Halál délcegen megállt mellette. Bőrének színe óceán kék volt, zöldes ruházatábából szépséges virágok szöktek kifelé. Hosszú, dióbarna hajában aprócska madarak fészkeltek. Látványában elvesztem, pompája megszelíditette a komorságomat, de még a Halál is oda vetett rá néhány apró, csodáló pillantást. Aztán megszólalt, mézédes hangján.
- Szervusz Halál! Miféle szándékkal jöttél? Akarsz játszani velem? - izgatott volt, akárcsak egy gyermek.
- Ezt az embert hoztam színed elé. Szerinte hamis vagy. - szólt morcosan.
- Kedvesem. Miért gondolod ezt? - nekem szegezte a kérdést. Elmerengtem a gyönyörű, aranyló szempárban, majd a Halál rám biccentett. Igyekeztem válaszolni.
- Babonázó szépséged miatt az embernek esze ágában sincs megkérdőjelezni a hazugságaidat. Igaz boldogság csak a veled való búcsú után várhat. - majd rám bámult szomorkásan, gyermeteg tekintettel.
Máris elakarsz menni? Előbb gyere, játsz velem! - felnevetett, mintha százak nevettek volna egyszerre. Az arcomra nyomott egy csókot, majd egymagában táncolt végig a tisztáson, amerre járt pedig éltető színeket hagyott maga után.
- Most már láthatod te magad is. Ő sosem hazudik. Kedves kis teremtés. Bár kissé habókos, azt hiszem. Meglepődnél, milyen jól dámázik. Még sose nyertem ellene.
Tovább sétálgattunk, egymás mellett visszafelé. Integettünk a távolodó, női alaknak, aki ha jól sejtem, maga volt az Élet. Félúton megszólalt, azon a mélységesen félelmetes hangján.
- Bemutatlak még egy valakinek.
- Ugyan kinek? Istennek? - vontam őt kédőre gúnyosan.
- Vág az eszed. - az égre mutatott. Felragyogtak az égbolton a csillagok. Az egész Univerzum teljes pompájában díszelgett előttem. Látványába kapaszkodva csodáltam a mindenséget, aminek én apró pontja vagyok csupán.
- Isten? - kérdeztem.
- Nem. - mellkasomon bökött fájdalmasan. - Isten itt van, benned és bennünk. Az egész kozmoszban.
Elbűvölt a fényzuhatag, de magamhoz is térített. Elhamarkodottan lapoztam a végéhez. Azt hiszem lenne még bőven papír amit teleírjak tintámmal.
- Most pedig feküdj vissza a kerék alá! - szólt keserűen.
- De.. azt hittem... - értetlenkedtem.
- Mit hittél? Te magad is tudod, nem vagyok könyörületes. - Összerogytam, lábam alól eltűnt a talaj. Zuhantam a hatalmas végtelenben. Magamhoz tértem a síneken.
- Várj! Mire volt jó ez a kis kitérő? - kérdeztem kiabálva.
- Időnként én is halálra unom magam. - felkacagott, visszhangzott még bennem tovább és tovább, amíg a vonat el nem indult. Azt hiszem a Halál, tényleg kegyetlen fickó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése