Az Angyal Árnyéka

Távoli világban, fehérre festett szoba falai között járunk, hol csupán egy óra ketyegése veri fel a csendet. Nincsenek ablakok, ajtók, csupán egy asztal két székkel és az üresség. A plafonból tör elő bosszús, szárnyas lény és pihenőt kér. Szemeiben izzik a büszkeség, vértje bár megkopott ugyan, fénye még így is vakít. Árnyékából mászik elő torz teremtmény, ördögi mosollyal arcán. Foszló teste sötétségből és csontokból épült fel, különösen halk léptekkel sétált a másik székhez, vért húzva maga után, majd leült. Összekulcsolt kezekkel figyelgette az órát, olyan érdeklődéssel mint egy kisgyerek. A vele szemben ülő alak megszólalt.
- Ismét zaklatni kívánsz? - szólt haragosan.
- Morcos orcádra szeretnék vidámságot fabrikálni, tán ez is baj? - a mondat befejezte után, elmosolyodott.
- Nincs szükségem rád! - intett rá.
- Ugyan. Igaz, hol én ülök rengeteg az őrült, de gondolj csak bele, milyen jó hangulat.
A szárnyas alak az asztalra csapott és vad dühvel rontott neki az Árnyéknak. A torkát szorongatva nyomta neki a falnak, mire az megszólalt kissé rekedten.
- Az elméd mókás fele nélkül belehalnál az unalomba. - majd ismét vigyorogni kezdett.
Elengedte őt, meghátrált és hozzá szólt.
- Őrült vagy! - ki repült vissza oda ahonnan jött. Az Árny azonban még halkan motyogott maga elé.
- Nem én vagyok őrült, hanem mi ketten. - azzal ő is tovább állt.
Az óra pedig halkan ketyegett tovább és tovább és tovább...