Nem is értem mit keresel kezemben. Apró testeden csillan lámpám fénye és rám kacsint. Szorongatlak, de csak szelíden,
óvatosan tapogatlak végig. A rohadó bal karomban a tárgy, amely
szakítani kíván. Érzem benne a haragot, félelmet kelt, mintha szomjazna a vérre akár az ember, mert ember teremtette, de marad csak eszköz. A székemben hintázgatva ragadnak
magukkal az emlékek. Trehány üvegek heverésznek alattam, szomjasak
mindannyian. Sötétségbe mázolt ablaküvegem nem szórja be a Nap
sugarait. Poros könyveim vissza teszem szétesőfélben lévő polcaim
tetejére. Ücsörgök még csendesen, némán figyelek, várakozom. Hol
van már? Nem hittem volna, hogy késni fog. Halványodó alakom
szárnyra kapna már. Tán cédulát kellett volna hagynom ajtaján?
Nincs szó mit ő nem hall anélkül, hogy szám elhagyná minden
szavát. Mikor már későre járt, betért hozzám. Megváratott ugyan,
de lám megtalált. Magas volt, magasnak is képzeltem őt, éreztem
rajta a friss koporsó illatot. Csontos kezei
között szorongatott két üvegpoharat. Letette asztalomra, másik
kezéből italt töltött nekünk. Az íze olyan akár a sírkövek pora, némi homok
és egy kanálka vér egész jó harmóniában, fűszerezve elhalt virág
száraz szirmaival. Szürcsöltem a finom levet egy darabig, majd elő
húzott testéből egy homokórát, amelyen az utolsó szem épp most
zuhant a többi közé. Megragadta a karomat, indulásra készek voltunk.
Egy homályos alak integetett felém, vendégem mögött. Tisztán láttam
ugyan, az éltető színeket amelyek befestették, de csupán ennyit.
Mosolyogva intettem vissza. Majd pedig eltűntünk, még mi előtt le
szállt volna az éjszaka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése