Anima

Kinyitottam a szemem, kábulatból tértem magamhoz. Körül tekintettem, varázslatos tájon találtam magam. Jobb oldalamon égre törő gigantikus hegycsúcsok, hófedte sipkákkal. Bal oldalamon arany zöld mező, amerre a szem ellát, friss illatától megnyugodtam. Ám, a hátam mögött már egészen más várt. Sötét erdő, szénfekete fákkal, megperzselt földdel, amelyet lángoszlopok ölelnek keblükre. Mélyen belül pedig maga a gonosz tanyázott, tisztán éreztem magamban a közeledését és már ez is fájdalmat okozott testemben. Elcsendesedtem és hallottam a hangját ahogy hordja magával a szél, engem szólított.
- Vonszold ide magad... gyere hozzám... - majd rémesem kacagott, zúgott a fülemben újra és újra a nevetése.
Mi mást tehetek? Elindultam felé, egyenlőre még abban sem vagyok biztos, mi a nevem és ki is vagyok valójában. Ködös emlékeimet nem tudtam megragadni, foszlányokat próbáltam magamhoz húzni, de elmerültek amint megérintettem valamelyiket. Megjelent egy apró madár a vállamon, édesen csicsergett, megnyugtató hangján. Az éneke nélkül nem is hiszem, hogy megmozdítom lábaimat, amelyekre most mintha ólom súly nehezedne. Nem hessegettem el, örvendeztem annak, hogy velem tart.
Lassan a sűrűjébe értem, az élettelen táj amin gázoltam folyamatosan keltette bennem a rémületet, felzabálta lelkem. A nesztelen erdő, amelyből áradt a sötétség lassan elvette a látásom, de belső érzékeimet nem. Tudtam merre van a jó irány. De bár ne tudtam volna. Kiértem egy tisztásra, csörgedező patak mellett hevert egy kisebb szikla tömb. Közelebb merészkedtem, a patakban nem víz, hanem vér folydogált. A benne úszkáló halakon nem volt hús. Irtóztam tőle, leültem a sziklára és elfordultam. Amint lehunytam szememet órási léptek zaja verte fel a csendemet. Közeledett. A látványtól ledermedtem. Hatalmas, acél páncélba öltözött, torz teremtmény rohant felém egy nála is nagyobb karddal. Barbár vigyora és vérben forgó szemei azt sugallták az életemre tör. Mit tehetek? Ha menekülőre fogom is  lecsap akár egy legyet. A kis madár sem csicsergett, el repült vállamról óvó menedéket keresve. Lecsuktam a szemhéjam és várakoztam.
Azonban a dübörgő léptek megálltak előttem. A gigászi lénnyel harcolt valaki. Először homályosan láttam, de végül kirajzolódott, hogy kivel. A másommal. Habár ő magabiztosságot árasztott, akaratának fénye pedig beragyogta a gonosz erdő sötétjét ellenben velem. Penge csillant oldalán, feldarabolta a monstrumot, majd hozzám sietett. Hősömtől nem vártam volna azt, hogy mellen bökjön majd megüssön oly erővel, hogy a földre terítsen. Kérdőre kívántam vonni, de közbe szólt.
- Ez a te műved! - mondta haragosan.
- Miről... beszélsz? - néztem őt zavarodottan, különös volt, hogy így társalogjak magammal.
- Miattad élek ezen a fekete vidéken, te száműztél ide! - azzal felhúzott erős karjaival a földről.
- Én... sajnálom. De nem tudom miről beszélsz. Azt sem tudom ki vagyok. - Vissza bátorkodott szállni rám a kedves kis madár, csicsergett neki és úgy tűnt érti szavait.
- Rendben. Menjünk! - helyeselt. Nem értettem miről társalogtak, de követtem őt, hisz a nyomasztó zavarok irányába tartott ő is.
Utunk során nem váltottam szót tükörképemmel, de biztonságban éreztem mellette magam. Ugyanazt viselte amit én, de ő a Poklot járta meg. Kormos volt a bőre, lyukak éktelenkedtek ruháin. Ábrázata komor volt, dühével megtelt. Én oly esetlenül sétáltam mellette, ő tempózta lépteit, nehezemre esett néha utána szaladni. Hirtelen megállt, belebotlottam ő csak némán bámult előre. Eltakarta előlem, ki kukucskáltam mögüle gyáván. Lábak nélkül kúszó, rohadó tetemek voltak előttünk. Lidérc zöld sebhelyek borították testüket. Borzasztó látvány volt. Az eleven holtak közeledtek felénk. Meg kellett kérdeznem.
- Most mit csináljunk? - szóltam hozzá.
- Semmit. Tovább megyünk. Ezek csupán Feledések. - mondta azt keserűen.
- Micsodák? - értetlenül kérdtem meg tőle.
- Feledések. Gyenge élőholtak, inkább szánom őket. Szenvedésük szomorú.
Azzal tovább mentünk, vissza-vissza tekintettem rájuk. Hallottam amint ismerős mondatokat súgnak, talán emlékeznem kellene ezekre. A csöpp madárka le repült a vállamról, el tűnt a fák között. Hamar vissza tért szájában egy rózsával és az egyik halott fejére helyezte, majd vissza szállt hozzám.
Végül magunk mögött hagyva az erdőnek felét kiértünk egy újabb tisztásra. Lábamat elfedte a sűrű, lila köd. Arcokat láttam benne, néha kettőt, egy mosolyt és sok minden mást, talán emlékek folytak át alattam. Ahogy feloszlott a fátyol előlünk, ott volt ő. Aki miatt elindultam. Körül lengte a visszataszító aura, ugyanakkor vonzotta egész lelkemet, azt éreztem, hogy az övé vagyok. Kísérteties csönd uralkodott, rám nehezedett a nyomás és csak vártam arra, hogy valami történjen. Kilépett a lila burokból, az alak nőnek tűnt. Holtsápadt testén fekete rongyokat viselt. Az ezüstös szemei késként döftek át, vérpiros ajkai mosolyogtak rám.
- Eljöttél... - zengett szavától az erdő. A másom mellkasomra helyezte kezét, vissza fogott.
- Eljöttünk és rémuralmad végéhez ért! - üvöltötte neki.

Azonnal megrohamozta, elő húzta kardját hüvelyéből és keresztül döfte a boszorkányt. Az rezzenéstelenül ácsorgott tovább, mintha mi sem történt volna. A penge szíve fölött fúródott bele, szurok fekete vére végig folyt a sebhelyekkel teli karján. Nyílt a szája, felkacagott oly rémesen, hogy felzabált. Tükörképem kihúzta belőle a szablyát és el távolodott tőle. Az csak tovább nevetgélt, borzongtam ugyan, mégis emlékek akartak feltörni belőlem. Amint elmélyültem benne, lágy dallammá vált az esztelen kacaj. Vízióimból egy csók ébresztett fel. Felnyitottam a szemem, értetlenül szobroztam tovább, ők már harcoltak. Egy oldalú küzdelmet folytattak, csak gyors lépteivel kerülgette a kardot, megalázva a másomat. Óvatlan pillanatában rá markolt csuklójára, kicsavarta kezéből a pengét...
Karmaival a húsába mart, vörös vére fel fröccsent a hatalmas sebekből. Nem tudtam mi tévő legyek, gyáván bámultam amint a földre zuhanok és haldoklom. Az ellenség elvonult a fák közé, őrülten vihorászni tovább. Oda siettem tükörképemhez, végig néztem rajta. Ő felköhögött és megérintette vállamat.
- Mentsd meg... - szólt hozzám halkan.
- Kit? - kérdeztem értetlenül. A szívemre bökött.
- Magadat...
Azzal elhallgatott, nem tudtam meghalt e vagy sem, a boszorkányt kutattam tekintetemmel. Ő maga bukkant fel egy közeli fa árnyékából és támadott rám, de fény állta útját. Először engem is vakított, aztán már tisztán láttam. A madárka árasztotta ezt magából, megvédelmezett. Hozzám fordult és beszélt hozzám, értettem szavait.
- Az áldozat ne legyen hiába való! - mondta azt megnyugtató hangján.
- Ki vagy te? - kérdtem őt.
- A remény... - azzal átváltozott a másom kardjává. Először meg voltam róla győződve, hogy ez ugyanaz a szablya, de ebből hatalmas fény áradt szét elsöpörve utamból a sötétséget. Amint markolatát kezembe tartottam, magabiztosan, újult erőmmel szaladhattam a boszorkány felé. Ő még ugyan kábán tántorgott, átdöftem testén a pengét. Azonban amint ki ontottam gusztustalan vérét magához húzott engem a föld. Zuhantam a mélységbe, ami magával ragadott és lassan eltűnt előlem minden szín, árnyékok ejtettek rabul.

Magamhoz tértem. Mese szép táj képe pompázott előttem. Jobb oldalamon magasló hegycsúcsokkal és bal oldalamon arany zöld mezővel. Mögöttem irtózatos, fekete erdő állt. Hangokat hallottam belőle, amelyek csábítgattak magukhoz. Úgy éreztem utánuk kell erednem, de nem tudtam mért. Szaladtam a sötétségbe, komor fellegek otthonába, nevemet se tudva a reménnyel tovább és tovább.