A Rém

Éreztem arcomon meleg leheletét, kis szerencse kellett ahhoz, hogy félre hajolván tűnjek el a sötét lepelben mit az éjszaka kínált fel nekem. Futás közben gallyak tördeléseinek hangját vonszoltam magammal, sebeket ejtettek lábamon ismeretlen növények tüskéi, de kénytelen voltam tovább rohanni. Csupán a csillagok rajzoltak magam elé térképet, a Hold próbált a hatalmas, zord felhők közül kisütni hiába. Csak arra tudtam gondolni, hogy még a nyomomban van. A szívem torkomban dobogott, lüktetett a homlokomon egy ér, oly fájdalmasan, néhány lépés közt fontolóra vettem, hogy megálljak. Óriási fák közé kerültem, melyeket gigantikus lombkoronák díszítettek és bokrok ölelték őket szorosan. Patak vízének sodrására lettem figyelmes. A nyomomat veszítheti ha átúszom rajta. Gondolkodás nélkül merültem el benne, majd másztam ki a túl parton. Fellélegeztem és elrejtőztem egy fa tövében. Hallgatóztam. Goromba léptek és rémületet keltő monoton morgás zaja visszhangzott az erdőben. Közeledett ugyan, bele szimatolt a levelekkel teli szórt, sáros földbe, de nem találta a szagomat. Szinte éreztem a lény bánatát és csalódottságát, mint ha a kutyám nyüszítene fel amikor kizárom a lakásból. Eloszolt én pedig megnyugodtam. Mi is ez az egész? Amikor ma hazaérkeztem, az otthonom feldúltan találtam. Gyanakodtam volna betörőkre, de nem tűnt el a házból semmi. Pillanatokkal később már ott állt előttem. A négy lábon álló, pók testű fenevad halál fekete volt, vörös szemei lángoltak a vak dühtől. Józan eszemre hallgattam és menekülőre fogtam. A közeli rengetegbe, követett egészen idáig. Bal zsebembe nyúlok, keresek egy árva cigaretta szálat, rá gyújtok. Száll az füstöm felfelé, merengeni kezdtem az emlékezetemben. Mégis mi volt ez? Fának dőlve bámulok a sötétségbe, lassan, de biztosan rajzolódik ki néhány ember alakja. Lámpákkal világítanak egyenesen a szemembe, felzaklatva azt. Integettem nekik, vadőröknek tűntek. Üdvözöltem őket, közben egész testem remegett.
- Jó... Jó es-tét ura-im! - kissé dadogva szólítottam meg őket.
- Estét! Mi járatban erre felé? - kérdeztek morcosan. Megviseltnek látszódtak ők is.
- Valami...Valamiféle állat egészen idáig üldözött a házamtól... - Csak reméltem, hogy hisznek nekem. Ha megrögzötten azt vallom, hogy nem is állat, hanem démon volt, biztosan őrültnek hisznek. Négyen voltak, amelyikük közelebb sétált hozzám, ő beszélt velem. A földre fordította a lámpát, majd megszólalt.
- Hihetetlen sztorinak hangzik, kilométerekkel arrébb sem találna itt az ember sem medvét vagy farkas falkákat. Elárulna kérem itt tartózkodásának valódi okát? - mondta bosszúsan.
- De hát már elmondtam. Idáig üldözött egy állat, lehetett akár kóbor kutya is. - Volt egy sanda gyanúm, hogy nem hisznek nekem, de kóbor kutyákat szoktak a környéken látni.
- Ne fecsérelje az időnket Uram, jöjjön velünk! - szólt rám unott pofájával.
Követtem őket a földútig, ahol az autóban már ült egy másik fickó is. Hallgatóztam, haragos tekintetük szegeződött rám, de végül jobbnak látták, ha vissza visznek a városba. Rá ültettek a hátsó ülésre, ragadt a mocsoktól ugyan, terjengett a bűz, de biztonságban érezhettem magam. Ahogyan fagyosabb lett a levegő, párásodott az ablaküveg, vacogtam. Rám se hederítettek, valami sztorit meséltek egymásnak, a vastag kabátjaikban, kényelmesen dőltek hátra, amíg reszkettem a hidegben. Gyűlölködnöm kellett volna, de most ők az én mentőangyalaim. Hát nem éppen a legjobbak, kopott páncéljukban, röpképtelen szárnyaikkal aligha óvhatnának meg a bestiától. Bámultam az erdőt, amíg ki nem értünk a beton útra és izgatott lettem, akár egy kisgyerek. Ekkor azonban az autó áthajtott valamin és megálltunk. Mondhattam volna akármit, a mogorva rend őreit hidegen hagyták volna szavaim. Kiszálltak és körül néztek. Ostobán sétáltak bele a csapádba, nem voltak elég fürgék sem, hogy felfogják amit látnak. A vadállat szét marcangolta őket, hús cafatok hevertek az úton szerte szét, vér áztatta az ablaküveget is. Nem maradtam rest, futásnak eredtem. A fény sokat segített a szökésemben, most már tisztán láttam hova is teszem a lábam. Nagy megkönnyebbülésemre, már látótávolságban volt az otthonom. Azonban szirénázó rendőr autók kezdtek engem megközelíteni, én csupán álltam, feltartott kezekkel, amíg ők kiszálltak és fegyvereket fogtak rám. Kiabáltak velem, majd lefogtak, a földre nyomtak, arcom érintette a jeges betont. Megbilincseltek, minél jobban ellenkezdtem, annál inkább égette a csuklómat.
Hamar megérkeztünk, a kihallgató teremben ücsörögtem négy hosszú, kín keserves órán át. Féltem, a torz lény meglapul az árnyékokban, nem hittem a négy fal biztonságában. Besétált egy magas, rémisztő, nagy darab pasas és kérdezősködni kezdett. Azt vallottam, hogy valamiféle állat támadott rám és a rendőrökre. Nem hitt nekem. Mögötte azonban halk morgás zajára lettem figyelmes. Kilépett az árnyékokból a lény és a szemem láttára falta fel a rendőrt. Felzabálta az arcát, halálsikolya után a sarokba bujdosva, összekuporodva vártam a kínhalált. Nem akartam a démon fogai között végezni, pánik lett úrrá rajtam, sírni kezdtem. A csönd átvette a helyét az előző, gusztustalan, falatozó hangoknak, gyorsan hátra tekintettem. Csupán a holttest és én voltam már a szobában. A rendőrök ismét fegyvert fogtak rám és a földre tepertek.
A következő alkalommal kényszerzubbonyt aggattak rám. Azt hiszem őrültnek hittek, erről árulkodott a három fegyveres őr is a hátam mögött. Elmondtam ami történt. Ismét felfigyeltem a félelmetes neszekre a sötétből, ordibálni kezdtem és leestem a székemből. Tű szúrását éreztem, nyugalommal telt álomba zuhantam. Az utolsó amire emlékszek, hogy a homályban rólam társalognak és arról, miképp öltem meg az áldozataimat. De nem én voltam. A rém tette.
Szűkös cellát kaptam, felébredve azt tapasztaltam, hogy még hat a nyugtató. Lassan nyitottam ki szememet, egész testem és szemhéjam is zsibbadt. A látvány azonban késként döfött át tarkómon, mély, sötét verembe taszítva. Rajtam feküdt. A fenevad rajtam szundikált. Most inkább hasonlított kutyára, mintsem pókra, de változatlan testszíne arról árulkodott, hogy ő az. Szelíden aludt karjaimban, az én számra pedig mosolyt kanyarított a félelem és ledermedtem.
Másnap reggel így találtak rá a holttestemre, vigyorogva, kidülledt szemekkel, arcomon a rémülettel és a megkönnyebbülés harmonikus egyvelegével. Mi történt velem? Nem tudják. De én ott vagyok a szobád sarkában a kis házi kedvencemmel és amint elalszol reméld, hogy időben ébredsz fel...