Nem emlékszem. Hasogat a koponyám, zsibbad a bokám és égeti bőrömet a pulóver, mit felvettem tegnap éjjel. Nem tudom hol vagyok. Kopár vidéken álldogálok, így mezítláb fájdalmas a homok a talpam alatt. Amerre a szem ellát üresség és magány kebelezi be az embert. A Nap magasan száll fenn az égen, sugaraitól izzik a táj. Tán délibáb, de rémisztő,szénfekete fát pillantok meg. Megesküdnék rá, hogy az imént nem ólálkodott a hátam mögött, félelmetes ágai karomként szegeződtek rám. Levelek nélkül azonban árnyékot is alig vetett. Egyszer csak figyelmes lettem olyan ricsajra ami azt sugallta esznek valamit. Csámcsogó, falatozó hangok zöme landolt fülem szegletén és elviselni rettenet volt. Oda fordultam a hang irányába. Egy torz lény, melynek egész teste sikoltó arcokból tevődött össze majszolt valamit. Apró termetű, babérzöld teremtés, a frász kerülgetett a közelében. Megböktem egy közelben heverő ággal, de rám se hederített, tovább eszegetett. Nem vagyok benne biztos, hogy tudni akartam mit. Végül kíváncsiságom, győzedelmeskedett józan eszem felett. A lény egy csecsemő tetemét burkolta magába, ez a látvány fogadott. Meglepődtem volna? Tétlenül legeltettem rajta a szemem, majd természetesen futásnak eredtem. Azonban utamat állta valaki. Egy kicsi lány bámult rám, dúdolva valami kísérteties dalt magában. Karjait és lábait számtalan sebhely díszítette, sár takarta őt, sötét haja válláig ért. Gyönyörű szép kék szemeiben ott tündökölt a nyers vérszomj, rám kacsintott. Maga után húzott, szerintem köldökzsinóron egy kis babát. Vonszolta a homokban, mint egy haldokló ebet, az pedig sírdogált. Kinyíltak a lány ajkai, rovarokat okádott maga elé.
- Szia picúr! Átkoznád a napot, mikor holléted ide költözött? - szólt hozzám gyermeteg hangján.
- Szia én nem egészen értem.. - közbe vágott.
- Hagyjuk a sületlenséget! Véredet kívánja vacsorára a homok! - Ekkor oda hajította a bőgő csöppséget a gusztustalan rémnek aki falni is kezdte azt. Nem volt merszem megszólalni, felkiáltottam, de nem formált szám értelmes szavakat. A lány karjáról felszakadtak a sebek, fekete vére folydogált rajtuk lefelé. Ledermedtem, ő pedig kihasználta védtelenségemet. Piciny kezeivel fojtogatni kezdett engem, körmei belefúródtak a nyakamba. Szólított a fény magához, elragadt a homály. Örvendeztem annak, hogy elhagyhatom a fránya sivatagot. Megbékéltem.
Magamhoz térve, alagút mélyén ébredeztem. Bűz érte orromat, monoton csöpögés visszhangzott. Nehezen kászálódtam ki az ocsmány veremből, de láttam a világosságot ami kivezetett. A kicsiny lány karjaiban találtam magam, testem egészen parányira zsugorodott és nem tudtam megszólalni, csupán bömbölni.
- Csitt kicsim, ne félj! - bájos hangján altatott el karjaiban. Tudtam mi vár rám később, de inkább nyugalomba takaróztam, nem sokára én is csak sikoltó fej leszek, de én nem kiabálok, csak nevetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése