Ágyhoz kötve

Gondolat foszlányok közepette, élesedik a látásom és a plafonra szegeződik a tekintetem. Mégis mi történt? Hol a fenében lehetek? Kérdezem magamtól, válaszok nélkül süppedek bele valamiféle hordágyba. Szorosan húz magához, rá vagyok szíjazva, akárcsak egy őrült. Ebből nincs menekvés, nem ereszt el engem. A korom sötét szobában próbálok körül nézni, de csupán egy polcot látok, rajta műszerek, fiolák, üvegek hevernek rajta szerte szét. Rémült ordításba kezdenék, de a számat nem képesek szavak elhagyni. Vergődök egy darabig, de órák elteltével végül feladom a harcot. Ekkor tájt lép be hozzám valami nővérke. Hófehér szoknyácskában, magassarkúban topog beljebb és megvizsgál. Szőke haja az arcomba zuhan, nagyítót tol a képembe és finoman nyalja végig ajkait. Kezével végig simít testemen, majd körmeit belém vájja, oly erővel, hogy elered a vérem. Húsom marcangolása közben hangosan kacag rajtam, gúnyosan. Alacsony alakok sétálnak be, sebész öltözékben és gumi kesztyűben. Mormognak valamit, amiből semmit sem értek. Az egyikük szikét ragad, a másikuk gépre köt engem. Nem értem mi történik, de jég hideg késként szúrja át tarkómat a félelem. Könnyeket csalt elő belőlem, a nővérkének ez fel is tűnt. Arcomba hajolt és szemem sarkától egészen ajkamig megízlelt engem. A vérszomjából kiolvastam sorsomat. Hosszú órákig kínoztak, egyesével vagdosták le ujjaimat, végtagjaimat, megvakítottak és több ezer apró vágás borította testemet. Nem éreztem már semmit. Csupán a megváltó halálért szerettem volna még könyörögni. A nővérke a fülembe súgta, hogy "élvezd", én pedig értetlenül hallgatóztam tovább. Láncfűrészek zajára lettem figyelmes, gyorsan közeledett a fémes robaj.
Kinyitottam a szemem. Ismét halovány gondolatok harcolnak elmémben, élesedik a látásom. Négy fal ölel körül, húz magához az ágy. Hát persze. Én ostoba, el is felejtettem. Őrült vagyok. Kacajom pedig visszhangzott tovább és tovább...