Hosszú éjszakákon át üldöz árnnyékként egy lény
Bárcsak elballagna már, lassan hal meg a remény
Hosszú csápjaival elmém mélyére mászik
Nem érdekli ha megfagy vagy ha csontig átázik
Üres tekintettel, lesek ki a fejemből előre
Nézek én a tükörbe, mintha meglennék már dögölve
De nem hagy el a szerencsém, áld még engem Fortuna
Csak én nem veszem észre, én vagyok oly ostoba
Hogy szárnyra kapok, de le is zuhanok a mélybe
Kérdem még a testem, mért is vált meg tőle
Ott hagytam a felhőket, a bűntudattal élve
A fellegek felett kábított a Napnak szépsége
Leszek holt, lelkemmel együtt égek
Lángra kapott holttestemről nem zabálnak férgek
Majd emelkedek feljebb üvegszilánkoknak tengerén
Ha olyan közel jártam, mért foszlik szerte szét?
A homokórámban peregnek oly izgágán a szemek
A csuklyás alak kezet nyújt, az Élet csupán nevet
Lidércfény mossa félénken a testemet
Angyal kürtök érintik apró, gyönge lelkemet
Vértócsámban álldogálva, haloványan álldogálva
Had maradjak még kicsit, aztán eltűnök az éjszakába....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése