Sötét Szoba Dala

Árnyékok ölelnek keblükre. A hidegbe vetik testemet. A szoba csendessége számomra inkább dal, a magány dala. Zord, sötétség környékez meg, az ablakon még besüt a lemenő nap fénye, de már halványodik. Eltávozik ebből a világból, hogy felébredjen a Hold és egészen más hangulatot fessen a városra. Monoton zaj kezdi felváltani a csendet, készül a zenekar. Ritmusra járó fények pislákolnak, egy-kettő és egy-kettő újra és újra. A szél lustán fújdogálja a függönyt, felkéri egy táncra. Lehunyom a szemem. Elhallgat az egész. Aztán újra körül nézek. A szoba kottát váltott. A függöny vérben ázik, vörös fények pislákolnak egy gyorsabb ritmusra. A monoton zajból fémes zörej lett. A húsom oszladozik, apró darabok zuhannak a padlóra belőlem. Hol marad a rémült halálsikoly? Nem illene ehhez a melódiához, gondoltam. Viszont az őrült nevetésem már egészen másképp viszonyul hozzá. Eggyé válik vele. Tébolyban táncoló kacajom ad éneket a muzsika mellé. A koncert azonban véget ér. Hűvös árnyékok emelik el testemet, az ágyam alatt lelek nyugalmat. A hahotázásom azonban ott maradt. Hallgasd hát te is, a sötét szoba dalát.