Borús az ég. Tekintek fel rá az ablakból szüntelen, le
hullnak az első cseppek és némán bámulom. Visszhangot
vernek a párkányon, megemelem kezemet. Számhoz húzom az
üveget, mélyet kortyolok belőle. Habár az eső lassacskán
már el is állt, az én szobámban még ott van. Ott az
árnyéka, a hangja, az illata, az illúziója. A kinti
világ fényáradatban úszik és röpke történésnek veszi az
esőt, ami alig hagyott némi nyomot. Azonban szürke
szobám legmélyén pocsolyában lépkedek és bánkódom hogy
nem tudok szabadulni tőle, pedig a világnak könnyen
megy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése