Karmazsin Végítélet

A Halhatatlan ember

Százhatvanhárom. Százhatvannégy. Százhatvanöt. A lift ajtaja kinyílik én pedig egy végeláthatatlanul hosszú folyosónak a végéig sétálok és előveszem a szobám kulcsát. Benyitok a lakásomba és kifújom magam. A nem éppen tisztán tartott konyhámba sétálok és a pultra helyezem az élelmiszereimmel teli szatyrokat. Egy késért nyúlok, mert szeretném felvágni a húst. Ügyetlen voltam és a tenyeremen végig hasított az éles fém. Körülbelül három másodpercig bámulom azt a rést, amely a negyedik másodpercben teljesen eltűnik. Egy csepp vér sem maradt mert az is elpárolgott ezután. Néha napján megfeledkezek a halhatatlanságomról, de aztán újra eszembe jut és fele annyira sem vigyázok már magamra. Nem mintha én lennék az egyetlen. Azok akik még abban az időben nőttek fel, amikor még léteztek mentőautók és orvosok, ők tudják milyen ez az érzés. Persze valójában ma is léteznek, de mára azért jelentősen csökkent a létszámuk és szinte semmi szükségünk nincs rájuk. Az ember halhatlanná vált. Huszonöt évvel ezelőtt egy Dr. Richard Nelson néven ismert kutató azt állította, hogy felfedezte a rák ellenszerét. A gyógyszer-gyártó cégek leakarták ezután őt vadászni, mivel megvesztegetniük nem sikerült. Ő mindenáron ingyen akarta a rászorulók számára eljuttatni a orvosságot és az egész világot kiakarta gyógyítani ebből a fertelmes betegségből. Egy mesterlövész azonban átlyukasztotta a koponyáját ezzel pedig megfosztotta a Föld lakóit a reménytől. Vagy mégsem? Kiderült, hogy az elixír nem csupán a rákot gyógyítja, hanem tökélyre fejleszti az emberi szervezet regenerációs képességeit. Dr. Richard is rákban szenvedett így hát saját magán tesztelte az orvosságot először, arra viszont nem számított, hogy halhatatlanná is válik. Mi után a földre zuhant és saját vérével színezte vörössé a járdát elsötétült ugyan számára a kép és valóban érezte is a halál jeges ölelését de...mire körül vették őt azok az emberek akik nem rohantak el az életüket féltve már nem maradt nyoma a sebnek. A homlokába fúródott töltény ugyanott távozott ahonnét jött. Hiába vizsgálták át CT-vel és MRI-vel, nem volt károsodás az agyban és a doktor kiválóan érezte magát. Állítólag ezek után neki látott az otthonában egy halom tesztnek. Vízbe fojtotta magát, ciánt vett be és lángok közé merészkedett. Csupán a fájdalmat érzékelő receptorai haltak el benne egy idő után, de ő maga nem szenvedett semmilyen testi károsodást. Az interneten élőben lehetett végig követni a doktor utolsó kísérletét. Guillotine alá vetette magát mivel annak a következményeivel még nem volt tisztában mi történik ha elveszti a fejét. A létező összes sérülésből felépült legfeljebb öt másodperc alatt, de azt nem lehetett tudni mi történik ha lecsap rá egy hatalmas, éles fémdarab és elválasztja az agyat a testtől. Ha túl is éli ugye fenn állt a veszélye annak, hogy nem lesz többé teste. Dr. Richard vállalta ezt a kockázatot és megnyomta a gombot élő, egyenes adásban, ez pedig elindította a tükörsima pengét. Sokan azt gondolták, hogy az egész csupán trükkfelvétel volt, de azóta már számtalan másik ember is kipróbálta ugyanezt és kivétel nélkül mindenkinél ugyanaz történt. A penge nem tudta átszakítani a doktor nyakát, mintha beton keménységű falba ütközött volna, egyszerűen nem tudott tovább haladni a húsában, legfeljebb néhány centit. A doktor csukott szemmel, fogait az ajkaiba préselve várta a halált, de mint kiderült a teste legyőzhetetlen. Állítólag bizonyos fajta sérülések után képtelenség normálisan regenerálódni, mivel ha például az ember elveszti a karját akkor nem nőhet új a helyére, ez bizonyítja, hogy a szer nem gyíkokat csinált belőlünk. Az adott védtelen testrészt a gyógyszer a gyémántnál is keményebbé teszi, így aztán az ember egy rakéta támadást is képes túlélni. A gyógyszer-gyártó cégek vezetői szerintem leszédültek a székükről mi után látták mire képes Dr. Richard Nelson csodaszere. Próbálták őt likvidálni, de megölni képtelenség volt és elrabolni sem volt lehetséges. Mindig tartott magánál a doktor egy kézi gránátot vagy bombát, amit ő ugyebár túlélt, de az elrabolói nem. A végére Dr. Richard a támogatóitól elég pénzt összeszedett ahhoz, hogy vehessen magának egy repülőgépet, amelyet semmilyen eszköz nem volt képes bemérni vagy nyomon követni. A gyógyszerét ezek után szétszórta vele az egész világon annak reményében, hogy a bolygónk békésebb, élhetőbb hellyé válik. Nos, nem így lett. A túlnépesedés utolért és kénytelenek voltunk tönkre tenni a bolygót. Rengeteg zöld területet és állatfajt irtottunk ki véglegesen csak azért, hogy legyen hol laknunk. Ma már minden országban a lehető legmagasabbra építkeznek, a hatalmas toronyházak és felhőkarcolók eltüntették az eget, sőt már a föld alatt is rengeteg ház épült, egész városok vannak mélyen oda lent. Mi lett ennek az egésznek a vége? Menekülünk a Földről. Először a Holdat, aztán pedig a Marsot kezdtük el benépesíteni de a Földhöz hasonló bolygók túl messze vannak és képtelenség egyelőre őket elérni. Persze nem mintha számítana, hiszen még a gázbolygókon uralkodó szélsőséges viszonyokat is túlélhettük volna, alkalmazkodtunk az oxigén hiányhoz és a túl magas nyomáshoz is. Gondolom azért ragaszkodunk a Földhöz hasonló bolygóra mert mégiscsak honvágyunk lenne a Jupiter hatvanhetedik Holdján a porban ücsörögve. Ekkora népességgel amely a huszonöt évvel ezelőtti Földnek körülbelül a százszorosa tombolnia kellene az éhínségnek meg a járványoknak, de nem így van. Az elixírnek köszönhetően az ember tényleg bármihez képes alkalmazkodni. Ha egy hétig nem eszel után megszűnik az éhség érzeted, ha nem iszol pár napig utána soha többé nem száradsz ki. Az olyan betegségek mint az influenza, a tüdő gyulladás és társai mind elpusztultak, mivel valóban érezte magán a tüneteit mindenki de csak olyan fél percig és azután nem is kaphatta el soha többé. Öregedni sem volt már divat, néhányan persze műtétek útján még szívesen változtatták volna magukat idősebbé de hiába, a szike nem karcolhatta meg az embert. Mi után az emberi test elér egy bizonyos fejlettségi szintet nem öregszik tovább, a legtöbben olyan húsz éveseknek nézhetünk ki. Én kivételesebb eset vagyok, mivel huszonöt éve pontosan huszonöt éves voltam, ezért kicsit idősebbnek látszom, fiatalítani nem tud a csodaszer. Azért akadnak olyanok is akik tíz évesek maradtak és hiába minden, külsőre azok is maradtak. A legszörnyűbb az mikor ilyen lányokat látok az ötvenedik emeletek sarkán, tudni illik ebben az épületben ott szokás a testet áruba bocsájtani. Bizony a szex és a drog sosem örvendett még akkora népszerűségnek mint most, hiszen nincsenek nemi betegségek és túladagolni sem tudja magát az ember. Persze egy kiló kokaintól leállhat a szíved pár másodperc erejéig és vannak akik csupán ezért szívják magukba mivel szeretnék tudni milyen a halál közelsége. Ebben az épületben a harmincadik emeleten van az alvilág támaszpontja, nincs olyan testi élvezet amihez ne lehetne ott hozzájutni. Úgy hallottam akad olyan szoba is, ahol igyekeznek megkínozni, lelőnek és felgyújtanak, bármi amit csak akarsz. Persze egy idő után alkalmazkodik hozzá a tested, de egyszer kilehet próbálni, értékes tapasztalatot zsebelhet be vele a regenerációs képességed. Emeletenként felfelé egyre kevesebb cifra káromkodást hallani és a környezet is barátságosabb száz emelet után, mivel a gazdagok a magasban élnek. Én egy Holdon bányászó kisebb cégnek a főnöke vagyok ezért kivehettem magamnak egy lakást a százhatvanötödiken. Akik luxusban akarnak élni azoknak még legalább ötven emeletet kell utazniuk. Úgy hallottam ott olyan emberek élnek akiknek még van éhségérzetük és a fájdalmat is érzik. A biztonsági rendszer nem enged olyan folyosók közelébe ahol ők élnek, de azért egyszer szívesen megnézném magamnak azt a helyet, ahol wellness van a szomszédban és a gyerekek még sikítanak ha megcsúsznak a medence szélén és beverik a fejüket. Nem tudom milyen érzés lehet a fájdalom vagy az éhség. Régen tudtam milyen, de sajnos emlékezni sem enged ez ami bennem van, képtelenség ma már felidézni milyen érzés lehetett egy vágás vagy egy lábtörés. Fogtam azt a kést ami az imént megvágott és a spontán a csuklómba vájtam. Addig reszeltem a húsomat amíg végül a testem nem engedte tovább és megacélozta az adott részemet. A vér elpárolgott a levegőben, a húsom és a bőröm betakarta a sebet és én azon merengtem tovább, hogy milyen is lehet a fájdalom.

2089: A bánat bolygója

Reggel. Reggel lenne? Az kell legyen. Az ébresztőóra előtt ébredek fel meglepve ezzel önmagamat. Mosolyt kíván csalni az ajkaimra ez a gondolat, de nem megy. Hiába erőlködöm, azoknak a fránya izmoknak amelyek segítségével vigyorgó vadalma képével törnék ki az ágy nyugalmából azok bizony ki vannak iktatva. Robotként, egy értelmetlen mechanizmusként lépek ki a hideg padlóra és vánszorgok kifelé a szürke homályba. Ott nem vár sem a kávé, sem a cigaretta. Nincs feleség aki a fürdőszobából kilépve köszöntsön, nincs macska amely dorombolva dörgölőzzön a lábamnak és nincs kutya sem, ami farkát csóválva toporzékolna az ajtónál. Csak az a monoton üresség fogad, néhány unalmas bútor darab és egy mosogató két tányérral a csöpögő csap alatt. Nem tudom mit jelent már igazából boldognak lenni, a szó ismeretét kivették a szótárakból. Kis srácként talán még tudtam, talán nevettem is de a világ kormányai betiltották azóta a jókedvet. Azt gondolták a minket védenek meg azzal, hogy kiiktatnak az életünkből mindent ami örömet okoz. Ha az ember letört és életunt akkor annál kevesebb a veszélyforrás. Ma már nem buzdítja az embereket semmi rablásra vagy részeg vezetésre. Az alkohol fogyasztás tilos a pénz pedig már nem létezik. Mindenki megkapja a saját maga számára szükséges táplálék mennyiséget ezzel megakadályozva az elhízottságot, a cukorbetegséget és minden mást. Azt persze nem szeretik megemlíteni, hogy az ételeinkbe mérget öntöznek, kedély pusztító, zombikat gyártó csodaszert. Ilyenkor reggelre kicsit mindig kimegy belőlem az anyag. Mosolyogni ugyan nem enged, de tisztábban látom magam előtt a dolgokat, nem veszek bele a fekete-fehér semmibe és azt is érzem, hogy ez az egész nem helyes. Nem csak barátnője nem lehet már az embernek, tilos a csók, a szex és az ölelés, hozzá sem szabad nyúlni a másik emberhez, még kezet sem rázhat senki senkivel. A gyereknemzést hamar megoldották máshogyan, szigorúan laborban történik mesterséges úton és azt is pontosan kiszámolják hány gyermekre van szükség a rabszolgasorba. Öntök magamnak egy pohár vizet, ez az egyetlen folyadék amit nem tiltottak be. Az íze borzasztó, ezt is telenyomták azzal az átkozott szerrel amivel a népességet kordában tartják. A legelején sokan próbálkoztak menekülni vagy éppen elutasították a vizet és az élelmet de ennek nem lett jó vége. Sokakat börtönbe zártak, de mivel a börtönöket rég elkezdték felszámolni idővel mindenkit kivégeztek. Volt akinek megadatott az az öröm, hogy megölhette magát és boldogan purcant ki a betonnak csapódva széthasított koponyával, vérrel festve át a szürke falakat. Többek között ezért nem létezik már olyan ablak amelyet ki lehetne nyitni. A vizemet kortyolgatva csapódik az arcomba egy kósza kék fény valamelyik járőr fényszórójából. Eredetileg tömegoszlatásra készültek ezek a páncélos, távirányítású kis kocsik de aztán az utcákra dobták őket, hogy ezek szólítsák fel a lakosságot arra, hogy időben elkészüljenek a munkához. A gyár. Utálom a gyárat. A gyűlöletet sem engedélyezi a szer, de a reggeli órákban egy csipet haragot mindig megenged ez a rohadt víz meg az a gusztustalan, pépes étel. Ma már csak gyárak vannak ahol legyártjuk ezeket a rendőr robotokat, a fegyvereiket, az élelmet és magát a szert is, hiszen tetemes mennyiségre van szükség belőle az elkábításunkhoz. Még a reggelim sem kezdtem el, de már érzem, hogy a hatása alá kerülök, nem tudom folytatni a gondolatmenetemet. Csak a szomorú, magányos óráimra tudok gondolni.  A könyvek nélküli könyves polcokra és a játékok nélkül sivár gyerekszobákra. A Föld már nem az otthonunk, csupán egy labor amelyben mi játszhatjuk a kísérleti patkány családot és én ezt...gyűlölöm.

A kisbaba

A munka véget ért húsz percen belül otthon találtam magam az éjszakai órák utolsó perceiben. A túlóra kikészített, nem akartam mást csak egy korty vizet és talán felnézni a facebook-ra lefekvés előtt. Átvándoroltam hát az előszobán és a konyhában hideg csapvizet engedtem üvegpohárba. Hamar lehúztam volna a vizet, de történt valami. A torkomon akadt, de nem a víz hanem valami más. Ez a valami mintha belőlem akart volna felszínre törni és végül a padlóra okádtam fel ezt a valamit. Gondoltam csak enyhe rosszullét kínoz, betegség bújkál bennem vagy a kimerültség okozta az egészet, de aztán a lábam elé tekintettem. Nem a félig megemésztett vacsorám hevert a padlón, hanem egy kéz. Egy nagyon apró, emberi kéz, közelebbről megvizsgálva rájöttem, hogy ez egy kis baba keze. Vérben úszott tőle a konyhám és csupán hatalmas akaraterő segítségével tudtam elkerülni hogy igazi hányást produkáljak. Meredtem magam elé és azon gondolkoztam mitévő legyek. Váratlanul a kéz megmozdult, az apró pufók ujjak rángatózni kezdtek, mintha láthatatlan zongora billentyűin játszottak volna. Ezután felokádtam magamból ismét valamit, először lehunytam a szemeimet, nem akartam látni, de végül úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Testrészek hevertek a padlón és mindent beborított a vér. Akadt a húscafatban apró szemgolyó, lábak, ujjak és egy kicsiny, dobogó szív. Éreztem hogy elvesztem az eszméletemet, ez már sok volt, nem bírtam tovább és elájultam. Belemerültem a sötétségbe és hatalmasat koppant a fejem a konyha padlón. Mi előtt azonban elnyelt volna ez a mélység még láttam mozgolódni a belőlem felokádott testrészeket és hallottam egy gyerek sírását.

Leszarom

El voltam kissé tévedve, zuhogott az eső, szakadt rólam a víz és ismeretlenek voltak a szürke utcák előttem. Az eső mindent összemosott egy hatalmas masszává, nem tudtam hol vagyok és nem tudtam hová tartok. Végül megálltam az egyik torony magas épület földszinti éttermének ajtajában és akkor láttam meg azt a valamit magam előtt. Voltak lábai, karjai, teste és feje mint minden normális emberi lénynek, de nem volt sem arca, sem ruhája, sőt, bőre sem. Egy eleven húscafat sétált felém és az a hang, az bizony az sem volt emberi. Sikoltozott, üvöltözött ismeretlen nyelven, felhörgött és közben karjaival össze-vissza kalimpált. Összeszartam magam a félelemtől és megdermedve csúsztam az étterem ajtajának támaszkodva lefelé. A lény megdöntötte a fejét és jobb kezemre tekintett üres szemgödreivel. Abban én egy félüres whiskey-s üveget szonrogattam és nem engedtem volna el akkor sem, ha ez a valami élve nyúzza rólam le a húst. Elmosolyodtam, talán a pia beszélt belőlem vagy egy csöppnyi merészség lett urrá rajtam, hát megkérdeztem kér e egy kortyot. Nem kért. Úgy sem adtam volna. A számhoz emeltem és beleittam, hátha ez az utolsó italom ebben a nyavajás életben. Ekkor az ajtó aminnek neki támaszkodtam kinyílt és beestem az étterem padlójára. Egy idős fickó bámult engem értetlenül, s amint megpillantotta az előttünk ácsorgó, torz lényt ő is ledöbbent a rémülettől. Benne nem volt meg az a részeg higgadtság, ő inkább menekült volna amerre tud, de hát az a valami sokkal gyorsabb volt és elkapta őt. Szétmarcangolta a körmeivel, a végtagjait az étterem ablaküvegéhez vágta, a beleit pedig saját magára tekerte, mint valami láncot. És mit csináltam én? Leszartam az egészet. Ezért vagyok még életben.

Dr. Halál és a Pikkelyember

Szokatlanul tiszta volt az ég a Targia kastély fekete bástyái felett, a hatalmas kékséget csupán néhány fehér felhő folt zavarta. Dr. Halál kitekintett toronyszobája ablakán és merengett az erdő ragyogó szépségében, a rügyező fákban és a szabadon szaladgáló őzekben. Számára nem okozott különösebben örömet a felhőtlen égbolt és a tavaszi szellővel érkező finom virágillat így csodálkozó tekintetét elfordította és visszamászott sötét és komor szobájának munkaasztalához. Az ódivatú asztal repedezett volt, a lakkozás rég lekopott róla, egyik lábát könyvvel támasztották ki. Oda sétált hozzá, lefújta róla a port és pennát ragadva rajzolgatta tovább vázlatait egy mécses pislákoló, sárga fénye mellett. A papírlapok mellett hevert egy kis befőttes üveg, lidérces zöld színű folyadékban úszkáltak benne emberi szemgolyók, mellette egy kis, fekete edény amelyben csavarok foglaltak helyet. Dr. Halál alkotói csendjét megzavarta három kopogás a roskatag ajtón, amely csodák csodájára nem dőlt még össze. Az inasa nyitotta ki, mi után engedélyt kapott rá és bejelentett egy vendéget, pontosabban újabb pácienst. Dr. Halál felállt az asztaltól, gumikesztyűs mancsaival megtámaszkodott a székben, megigazította őszes haját és a szemüvegét. Ördögi vigyor húzódott végig ráncos arcán, szarkalábak sokasága kísérte a tébolyodott mosolyt.
  Targia kapui előtt egy kopott, szürkés kabátot viselő férfi ácsorgott. Sál takarta arcát, fején fekete kalapot viselt, kezein lyukas kesztyűket. Szokatlan viselet volt ez tavasszal, de emberére akadt, mivel Dr. Halál a szokatlan megszállottja volt. Végig nézett a férfin, aztán szolidan kezet ráztak.
- Üdvözlöm uram. Mi szél hozta szerény hajlékom küszöbére? – kérdezte nyájasan Dr. Halál az ismeretlen férfitől.
- Doktor uram, úgy hallottam ön megpróbálkozik a legmakacsabb betegség kiirtásával is. Senki más nem maradt, akihez fordulhatnék.
- Nosza mutassa be nekem ezt a betegséget, feltételezem ezt takarja a szokatlan öltözet.
- Most azonnal?
- Természetesen. Amíg nem látom, hogyan gyógyíthatnám? – vigyorgott rá a doktor kedélyesen.

  

  A férfi levette magáról a kabátot, a sálat, a kalapot és a kesztyűket. Félmeztelen teste telis tele volt sebekkel, amelyek olyanok voltak akár a gyík pikkelyei. A plakkok hatalmas, vörös foltokban gyülekeztek, bőre száraz volt és néhol vér is bugyogott belőle. Hosszúra nőtt körmeivel a vállát vakarászva, félénken a földet bámulva a kopaszodó férfi megszeppenve várta a megvetést és az undort, de az nem érkezett. A doktor csupán végig mérte őt, kesztyűs kezével az állát kitámasztva mélázott magában miközben hangos igeneket mormogott.
- Rendben van, visszaöltözhet Mr….
- Andrew, Dr. Halál uram.
- Mr. Andrew. Egyetlen kérdésem van önhöz.
- Mi lenne az?
- Mit szeretne, mit tegyek? – A kérdés után leülepedett a csönd kettejük között, a finom tavaszi szél cirókája ébresztette föl Mr. Andrew-ban a választ.
- Tüntesse el! Könyörgöm, tüntesse el örökre! – összekulcsolt kezekkel, térdeire rogyva rimánkodott a doktor fehér köpenye alatt. Szeméből eközben potyogtak a könnyek.
-  Rendben van, fáradjon beljebb.

  

  A doktor felsegítette a földről Mr. Andrew-ot és bekísérte a Targia kastély sötét folyosóira, ahonnét a legélesebb sikoly is hiábavalóan próbált megszökni.
  Három nappal később mi után Mr. Andrew átesett jó néhány altatáson már az egész teste fáslikba volt csavarodva, csupán zöldes barnás szemei látszódtak még, de valóságos egyiptomi múmiának érezte magát. Mindenestre a viszketés, amely hosszú évek óta gyötörte megszűnt létezni, bár egész teste sajgott a fájdalomtól és meglehet, hogy a doktor által beadott nyugtatók ringatták csupán csalóka álomvilágba. A negyedik napon végül levette róla a doktor a kötést és egy testmagasságához megfelelő tükör elé kísérte. Amit látott az elborzasztotta, mert ugyan a betegsége valóban megszűnt létezni, de a bőrével együtt inthetett neki búcsút. Nem látott meztelen testén mást, csupán húst a takarója nélkül. A Targia kastély fekete kőpadlójára zuhant és átkozta a doktort, szidta és szapulta.
- Azt ígérte meggyógyít… - nagyot nyelt, sós könnyei belemartak a húsba, ezért abba hagyta a pityergést. – azt ígérte… - a doktor a szavába vágott.
- Azt ígértem eltüntetem. Mr. Andrew, a betegsége eltűnt.
- Vele együtt a bőröm is! – a kőpadlót ütlegelte öklével, amíg vörös foltokat nem hagyott rajta vérével.
- Mr. Andrew mégis mit gondolt? – az ördögi vigyor ismét kiszélesedett a doktor orcáján, szarkalábai is megjelentek. – Ezt a betegséget máshogy nem lehet eltűntetni. 

  

Dr. Halál és Mr. Téboly

A hűvös szél egyre csak erősödött, már a fák lombjaiba kapaszkodott, azután vitte magával az ázott leveleket messzire és beleolvadtak mind az éjszaka meghittségébe. A vihar még szüntelen tombolt, de az eső már elállt és tiszta képet mutatott magából az égbolt, pompázatos fénygömbök ragyogtak fel rajta és semmi más nem is adott fényt a hosszú út alatt, csak is ezek a büszke csillagok. Bár hordozhatna magával lámpást, hogy utat mutasson számára, Mr. Téboly a teljes sötétség leple alatt osont át az erdő mellett, a földút porában taposva bámészkodott, hol egy huhogó bagolyra lett figyelmes, hol pedig egy Holdfénybe mártózó denevér szőrös szárnyacskáira. Élvezettel tette meg az utat a Targia kastélyig és kifejezetten hálás volt házigazdájának azért, hogy nem világítatta ki az utat, a fény számára csupán csúfított volna az éjszaka mesés látványán.
A kastély egy tisztáson, fák között feküdt, szénfekete ormán fáklya lángja égett. Targia bástyái, a falai, hatalmas vaskapuja, sőt a köré épült, két ember magasságú kőfal is gyászosan fekete volt. Olyan volt, mint az éj valódi, szilárd megtestesülése, borzasztó lidércnyomásként bújt elő a fák karmai közül. A levegő ólomsúlyként nehezedett Mr. Téboly tüdejére, amint megközelítette. Káprázatos! – fejezte ki gondolatban csodálatát és izgatottságát bár palástolni igyekezte, szája mégis tátva maradt az ódon fekete falak alatt. Közelebb merészkedett és csak ámult, eldönteni nem tudta hová is nézzen, gyönyörködött mindenben. A rég halott növényzetben, a csupasz fák ágairól lógó akasztó kötelekben és a repedezett kövezetben, amely sötétebb volt az éjszakánál. Mr. Téboly számára a rémületkeltő volt a természetes és a kellemes.
 A kapuban egy szürke kabátos férfi ácsorgott, aggastyán arcvonásait egy közeli fáklya fénye groteszk árnyjátékká varázsolta át. A szaga olyan volt akár a penész és az ázott fa különös egyvelege, nem különösebben émelyítő, de nem is éppen kellemes. Mr. Téboly oda állt elé az öreg kapuőr pedig nem szólt, csak közömbös, unott ábrázatot mutatva kinyitotta a hatalmas vaskaput. A fémes nyikorgás baljóslatú zajjal verte fel a meghitt, éjjeli csendvilágot. Oda bent is a sötétség volt az úr és valamilyen kénes bűz, amely az egyik folyosó felől áradt. Fáklya hiányában Mr. Téboly nem tudta megállapítani mi az ami a szagot terjeszti de nem keltette fel különösebben az érdeklődését. Hatalmas, aranysárga ablakokon át beszökött a Hold sápadt fénye és rávetült egy hosszú lépcsősorra, amely felvezethetett az emeletre. Vörös szőnyeg simult rá, vörös akár a vér, színében sokáig merengett Mr. Téboly amíg nem világított rá egy fáklya közelgő, tompa fénye a lépcsősor tetejéről. Az alak amint meglátta őt leszaladt hozzá, de csak óvatos, nesztelen léptekkel, macskaként surrant. Vastag keretes szemüveget viselő, őszes hajú, fehér köpenyes férfi nyújtotta kezét Mr. Téboly felé. Fekete gumikesztyűjén vörös anyag csillogott, szarkalábas mosolyában az üdvözlégyen kívül ott volt még valami ördögi, amivel Mr. Téboly máris szimpatizált és ő is rémes vigyorra húzta cserepes ajkait. Kinyújtotta hosszú, karomszerű jobb kezét és megrázta a jóval kisebb, kesztyűs mancsot.
- Üdvözlöm Mr. Téboly, örülök, hogy épségben ide ért. Milyen volt az út? – kérdezte nyájasan.
- Üdvözlöm Dr. Halál, köszönöm, nagyon élveztem, imádom az éjszaka meghittségét.
- Azt gondoltam pár órával előbb érkezik, nagyon vártam már magát.
- Röstellem, hogy késtem, bocsássa meg. Félek ez Mr. Jefferson hibája.
- Mr. Jefferson? – érdeklődő, koboldszerű ábrázata kíváncsian várta a választ.
- Az egyik személyiségem. Azt hiszem megölt idefele valakit. – sötét kabátjának a szárán éktelenkedő megszáradt vérfoltra mutatott.
- Áh, értem, csodálatos, valóban csodálatos! – átkarolta Mr. Tébolyt és elkezdte felvezetni a vörös lépcsőkön. – Menjünk barátom még sok dolgunk van, csak felfelé!

Dr. Halál felvezette Mr. Tébolyt az emeleti folyosókra ahol számtalan ajtó sorakozott fel egymás mellett. Fáklyatűz festette a folyosókat vörössé és döghúshoz hasonlatos szag áradt. Mi után megtettek néhány lépést sikoltó és üvöltöző hangok repesztettek át a koponyájukon. A hangzavar azonban elcsendesedett, amint Dr. Halál elkáromkodta magát. Megálltak az egyik ajtó előtt aminek fájába a tizenkettes szám volt belevésve. A doktor előcibált egy vastag kulcscsomót és kikereste a zárba illőt. Benyitottak. Volt egy vasvázas ágy, fakó, fehér matraccal és takaróval egy rácsozott ablak mellett, de semmi más nem képezte a bútorzatát a fojtogató szagú, szerény berendezésű kis szobának. Közeledtek az egyik sarok sötét árnyai felé és rá világítottak a lobogó tűz fényével. Mr. Téboly egyszerre volt rémült és döbbent, ugyanakkor oda volt Dr. Halál groteszk alkotásáért. Amit láttak maguk előtt egy ember lehetett egykoron, most azonban olcsó, megkínzott karikatúrája volt csupán, egy végtagok nélküli torzó. A csonkokon hosszú varratok helyezkedtek el amelyek végig futottak az egész testen. Friss ostornyomok vörös nyomai húzódtak végig meztelen mellkasán, az arc egész emberi volt, de nem voltak szemei, csak üres üregek meredtek barlangszájként maguk elé. 

- Érdekes. – szólt Mr. Téboly és kitámasztotta állát a hüvelyk és a mutatóujja segítségével.
- Érdekesebb az érdekesnél fiam! Tudod te mi ez? – dörzsölgette apró, kesztyűs kezét a doktor.
- Egy ember?
- Ember? Frászt! Ő a tudomány eszköze! Viharszimat!
- Viharszimat? – állt továbbra is ott Mr. Téboly érdeklődő tekintettel vizsgálgatva a kreatúrát.
- Ez a neve. Ő jelzi nekünk előre, ha közelít egy kis villámlás. Néha téved. – Dr. Halál az ostorcsapásnak köszönhető vörös sebhelyekre mutatott. – De többnyire megbízható!
- Ez hogyan lehetséges Dr. Halál uram?
- Nagyon egyszerű barátom, erre lett nevelve.  – a doktor hirtelen kiegyenesedett, görnyedt testtartását félre hajította a röpke előadás erejéig. – Eltávolítottam mindent, ami felesleges, hogy az agyát ne zavarhassa semmi, ezáltal pedig kiélesedhettek az érzékei.
- És hogyan jelzi előre ha villámcsapás közeleg?
- Beépítettem egy kis eszközt a torkába. – a doktor az ádámcsutka körüli varratokra mutatott. – Ha villám közeleg ő felsikolt egy olyan frekvencia tartományon belül amit ebben a kastélyban csak én hallok. – meghúzta hatalmas fülcimpáját és Mr. Tébolyra mosolygott.
- Bámulatos doktor uram! Bámulatos!
Dr. Halál szemüvegének foltos üvegén keresztül feltekintett a mennyezetre, majd vissza a teremtményére és megint elmosolyodott, ezúttal vérszomjasan. Az egykoron embernek nevezhető kreatúrának tátva volt a szája, fogak nem sorakoztak benne és a nyelve helyett is csak valami fényes fémes csillogást lehetett látni.
- Bámulatos? Zavarba hoz Mr. Téboly. – megigazította a szemüvegét és hátat fordított Viharszimatnak. – Menjünk tovább! Gyerünk, csak kövessen!

Végig baktattak a végeláthatatlanul hosszú, sötét folyosón. Eközben több ajtó mellett is elsétáltak, volt ahonnan szörnyű, hörgő hang tört elő és akadt olyan szoba is ahol valaki hangosan számolt magában. Amikor eltűnt mögöttük ez az ajtó, az utolsó szám, amit Mr. Téboly hallott a százötvenkettő lehetett. Vaskos lánc csörgött a távolban a hangja pedig egyre inkább közeledett. A fáklya fénye alatt a fémes csillanás ékszerként világított a fekete falak között. Torz teremtmény mászott eléjük, pórázának fogságában néhány lépés távolságába kényszerült tőlük, de iszonyú külseje tisztán látható volt. Ember lehetett egykoron, talán most is az volt, de a lemetszett karjaiból megmaradt csonkokból újabb lábak nőttek ki, csavarok és varratok együttes ereje tartotta össze a lény minden lábát, mert hogy több is volt neki, legalább nyolc. Lábak nőttek ki a bordáiból, a vállaiból egyaránt, habár közelebbről szemügyre véve azért jól látható maradt a szike, a cérna és a csavarok útja, mégis megfelelő távolságból ember nagyságú pókként mászott sebesen, embernek legapróbb látszatát sem keltve. Mr. Téboly látta maga előtt a kreatúra felhasználási módjait és elcsodálkozva bámulta amint az visszaszökik az árnyak közé, olyan irdatlan tempót diktálva, hogy a szeme képtelen volt követni a homályba őt. Dr. Halálra tekintett kérdően és kíváncsian.
- Ő egy sikeres kísérlet bizony, a kis kedvencem! Azonban még nincs egészen kész.
- Hogy hogy?
- Házőrzővé fogom nevelni, de még csak ugat, nem harap. – büszkén folytatta. – De ha egyszer szánok rá egy kis időt nem akad majd olyan aki lefutja!
- Azt meghiszem doktor úr.

Az út a végéhez ért, megérkeztek az utolsó szobába, a folyosó legvégére. Az ajtó kinyílt, mi után a doktor elő kereste a megfelelő kulcsot ormótlan kulcskarikájáról és fel nem nyitotta a zárat. Oda bent gyertyák fénye égett az ablakban, olvadozó viasz csepegett belőlük a padlóra. Egy öreg szék volt a szoba közepére állítva, körülötte elektródák tömkelege csavarodott össze és egy különös szerkezethez kapcsolódtak amely egy roskatag asztalon hevert a közelében.
- Kérem, üljön le! – mutatott a doktor rövid mutatóujjával a roskadozó szék felé.
Mr. Téboly leült és ekkor vette észre, hogy a szék lábai gondosan bele voltak csavarozva a kőpadlózatba emiatt pedig mozdíthatatlanná vált. Dr. Halál rászíjazta a csuklóit a karfára elég szorosan ahhoz, hogy Mr. Téboly nyugtalanná váljék. Nem félelmet érzett magában, a kíváncsiság volt az ami nyugtalanította őt, már izgatottan várta a továbbiakat. A doktor oda bicegett a szerkezethez és bekapcsolta azt, a szörnyű masina rémesen sercegett, ritmustalanul, különböző frekvenciákon és valóságos visítást produkált magából. A doktor ezután a sötét padlóra hajolt és onnan két fehér korongban végződő drótot vett a keze ügyébe. Ezeket aztán rátapasztotta gondosan Mr. Téboly halántékára és visszatért a zajos szerkezethez. A doktor megköszörülte a torkát és előadáshoz készülten mosolygott azzal az ördögi vigyorral ráncos arcán.
- Ezt a szerkezetet én csak úgy hívom, hogy Hipnotia. Sok éve találtam fel és az egyik bástyára felszerelt eszközöm segítségével foglyul ejtett villámok energiájával működtetem. A dolog egyszerűbb, mint hinné Mr. Téboly uram.
- Valóban? – kérdezte kíváncsian, olyan arckifejezéssel ami arról árulkodott, hogy ő nem találta a szerkezetet egyszerűnek.
- Igen. A Hipnotia a villámok energiáit felhasználva egyfajta hipnotikus sokkterápiát hoz létre, amely előcsalogatja majd az ön rejtett személyiségeit.
- Gondolom iszonyatosan fog fájni. – mondta tébolyodott vigyorral az arcán, mint aki áhítozik saját testének gyötrelmes szenvedései után.
- Igen, ez elkerülhetetlen.
- És Viharszimatot ezért mutatta be nekem, nem a munkájával akart dicsekedni.
- Azért ettől még büszke vagyok. – igazított jobb kezével a szemüvegén és elforgatott egy tekerőt. – De valóban. Na lássunk neki, annak a fránya villámnak már be kéne csapnia, mert ha megint tévedett kénytelen leszek újabb ostorcsapással jutalmazni.

Ezután szinte azonnal egy villám visszhangzó dörejére lettek figyelmesek és a sokkterápia megkezdődött. Mr. Téboly iszonyatos fájdalmakkal küszködött, úgy érezte leolvad koponyájáról a hús és a csontot is porrá őrlik az energiák, de a gép visszafogta a villám nagyját és nem ölte meg. Néhány perccel később mámorító élvezetnek érezte a fájdalmat, őrült hahotába kezdett és nem is hagyta abba amíg elő nem csalta a doktor az első személyiséget.
A szerkezetet egy órán át sütögette Mr. Téboly koponyáját, amíg Dr. Halál feljegyzéseket készített egy sárga lapos noteszba minden személyiségéről, amit sikerült kicsalni elméjének zord szegleteiből. Mi után véget ért a tortúra kiszíjazta Mr. Tébolyt és beszámolt neki a fejleményekről. Több személyisége is felbukkant ugyan, de Dr. Halál meg volt róla győződve, hogy ennél sokkal több lapul benne, mindenesetre egy óra leforgása alatt összesen hét személyiség vette át az uralmat a teste felett. Ezek közül emberekre talán kettő jelenthetett veszélyt. Mr. Jefferson volt az első aki megjelent, ő ki akart szabadulni a szék fogságából és amíg rángatózott, tekintetét a plafonnak szegezve káromkodott és üvöltözött, miközben fröcsögött a pofájából a nyál, aztán a vér is mi után elharapta az ajkát. Később megérezte koponyájának izzását és a doktorra nézve elhallgatott. Mosolygott aztán dühösen forgatva szemeit ígérgette a legszörnyűbb sorsot Dr. Halálnak, kibelezést és megcsonkítást emlegetett mi előtt átvette volna az uralmat egy másik személyiség. Egy kétségbeesett nőé volt a következő, aki másról sem volt hajlandó beszélni, csak szüzességének fontosságáról, illetve annak megvédelmezéséről. Rettegett attól, hogy a doktor esetleg megerőszakolja és elveszi azt amit ő már Istennek adományozott, lévén hogy ő apáca és már fogadalmat tett az Úr előtt. A többi személyiség is hasonlóan fantáziadús élettörténettel állt elő, újabb és újabb kitalált emlékek bukkantak elő és a kezelés egyre komikusabbá vált a hetedik személyiségig ami talán a legveszélyesebb lehetett. Egészen eddig az összes személyiség felszólalt, hol dühödten, hol szemérmesen suttogva vagy csak rettegve a haláltól és a drót okozta fájdalomtól dadogva, de a hetedik nem kívánt beszélni. Higgadt volt és nyugodt, nem zavarta a szék fogsága, nem állt elő semmivel, csak meredt egyenesen előre az ajtó felé. Kisugárzásában volt valami ördögi, valami ami közelebb állt a Pokol mélyén élő kísértetlényekhez, mintsem egy emberéhez. Eleven szobor volt, de minden lomha lélegzetvételében ott volt valami sötét, amely nem egy ember agyába való, valami aminek nincsenek érzései, sem pedig gondolatai, csak gyilkolási ösztön hajtja, semmi több. Mi előtt az energia elfogyott a szerkezetből ez a hetedik személy Dr. Halálra szegezte a tekintetét aki érezte, hogy egy szellem keze szorongatja torkát. Láthatatlan erők kívánják széjjel tépni a gigáját és szétroncsolni a tüdejét, arra késztetve őt, hogy apró cafatokban okádja maga elő légzőszervét. Amint eltűnt az energia Mr. Téboly is visszatért és kíváncsi tekintetével válaszokat keresett Dr. Halál rémült arcában. A kísérletezést folytatni kell, de nem tudni mikor érkezik a következő villám, ezért marasztalásra kérte fel Mr. Tébolyt és kiadta számára a saját szobája melletti, valaha éléskamrának használt helységet, ahová most a mogorva, szürke kabátos kapuőr behurcolt egy poros matracot.
A következő napokban az ég nem borult szürkeségbe, felhők is alig borították és Viharszimat csendesen ücsörgött szobája közepén a pillanatra várva amikor felsikolthat azzal a szerkezettel ami a torkába ágyazódott. Mr. Tébolynak addig akadt feladata bőven, besegített Dr. Halál kreatúráinak etetésébe és gondozásába. Különös, kegyetlenül megkínzott, össze-vissza varrt torz teremtményekkel találkozott minden egyes szobában, emberi vonásokat is nehéz volt rajtuk néha felismerni. Akadt köztük egy talán valaha nő nemű lény amely a balett táncosok mályva színű tütüjébe volt bele bújtatva. Karjai hosszúkás, szablyához hasonlatos fém eszközzel lettek helyettesítve. Arca nem volt, csak egy nyílás a meztelenül üres bőrgolyón amely a fejét képezte és ezen a nyíláson keresztül táplálkozott. Egy másik szobában találkozott egy üveglapokból álló kockába helyezett fejjel, amely összeköttetésben állt átlátszó csöveken keresztül egy fejnélküli testtel, ami egy székben ücsörgött, középső ujja pedig folyamatosan rángatózott. Akadtak még szobák számos borzadállyal, megcsonkított testekkel, félholt, emberszerű alakokkal és különös szerkezetekre rákötött kreatúrákkal, amelyeknek a halálnál sokkal rosszabb sors jutott. Mr. Téboly csodálata néha átváltozott sajnálattá és már-már szánta ezeket a rémes kísérletek alá kényszerült embereket. Dr. Halál meggyőzte arról, hogy amit a Targia kastély falai között alkot ezekből a testekből az egy még el nem ismert művészeti ágazat része. Bár ő zseniálisnak találta a munkáját és valóban Mr. Téboly is tisztában volt azzal, hogy a doktor egy lángelme, de azért gyakran viszolygott is attól amit látott. A későbbiekben természetesen beletörődött a kísérleti alanyok sorsába és hideg szívvel félre tekintett a doktor rémtettei felett. Saját személyiségeinek szaporulata aggasztotta inkább. Egyszer egy naplót talált telis tele versekkel, amelyet úgy tűnt ő maga vezetett, habár halovány emlékeiben sem látta őket sohasem. A melankolikus költemények rémisztőnek hatottak, tűzre dobta a kötetet még aznap. Ágya alatt lelt már rá whiskey-s üvegekre, Bibliára, ruhákra, amelyek sosem voltak az övéi és ezek voltak azok a dolgok amelyek nem keltettek benne aggályt. Látott keskeny arcán sebhelyeket húzódni, monokli is várta már reggel és persze megalvadt vért is mosott le ujjbegyeiről, talán kicsit túlságosan is gyakran. Ébredt ölében véres késsel, agy darabokkal meghintett húsklopfolóval és egyszer egy jéghideg szajhával is, üveges tekintete mindent elárult az estéről.
 A Targia kastély feketére mázolt falai között sétálgatva mélyen magába zuhanva bolyongott fel és alá, amíg Dr. Halál érte nem küldette a mogorva kapuőrt. Viharszimat reggel óta sikoltozott azon a bizonyos frekvencián és Mr. Téboly ismét ott találhatta magát leszíjazottan, drótokra kötözve. Dr. Halál szarkalábas, ördögi vigyora egyre csak szélesedett miközben csavargatta szerkezete gombjait. Becsapódott egy villám és fehér fényt vetített be a sötét szobába. Ez alatt a villanás alatt a doktor be is kapcsolta a Hipnotiát és munkához láttak az elektródák, Mr. Téboly pedig felkacagott.
Újabb személyiségek bukkantak fel, de Dr. Halál nem tulajdonított nekik jelentőséget, nem volt bennük semmi érdekes, semmi feljegyzésre méltó. Akadt köztük szállító hajón szolgáló matróz aki a tengert kutatta tekintetével, tolvaj aki nyakék után áhítozott, iskolás kisgyermek aki az édesanyja után kiáltozott. Mr. Jefferson felbukkanása volt az ami végre jegyzetelgetésre késztette a doktort, bár nehezére esett elfojtani egy ásítást, mert rendkívül unalmasnak találta a személyiség gyermeteg agresszióját és szánalmasan üres fenyegetőzését. Épp egy újabb szitkot készült kiejteni a száján, amikor Dr. Halál közbevágott.
- Figyeljen Mr. Jefferson. – attól, hogy szavába vágtak még inkább felmérgesedett, vörösödő fején kidagadtak az erek. – Nem félek magától.
- Jobban tenné maga gnóm! – tört ki magából. - Ha felszakítottam ezeket a szíjakat az első dolgom lesz magát egy kútba dobni és a szarommal etetni!
- Nem érdekel. Inkább meséljen arról a másikról akivel osztoznak a koponyán. Tudja kiről beszélek, az a szótlanabbik.
- Róla? – Mr. Jefferson arcáról eltűnt a tomboló düh, ami maradt az kétségbe esés és félelem. Félt, mert ez a másik személyiség úgy tűnt mindenki felett állt. – Róla nem beszélhetek.
- Mért nem? – bámult rá szemüvege mögül kíváncsian kezében a tollát szorongatva. – Mr. Jefferson azonban nem volt hajlandó válaszokat adni, Mr. Téboly pedig visszatért.
- Na doki, jutottunk valamire?
- Nem is tudom, nem is tudom. – ismételgette. – Talán majd a következő alkalom előrébb visz.

Dr. Halál kiszíjazta őt és mire felismerte Mr. Téboly tekintetéből a vérszomjat már késő volt. Mr. Téboly öklének kiálló bütykeivel állon csapta a doktort, aki ettől a földre zuhant és eszméletét is vesztette, mi után bevágta kobakját a fekete kőzetbe, amely a falat képezte.
A doktor magához térve a székben találta magát leszíjazva. A kábulat fokozatosan enyhült és már tisztán hallotta Viharszimat sikolyát a fejében, azon a bizonyos frekvencián amelyet senki más nem hallhat a kastélyban. Mr. Téboly a szerkezet mögött ácsorgott, tekintete hideg volt és embertelen, egészen nem evilági módon volt közömbös. Amint a villámcsapás fehér fénye villant át a fekete szobán a doktor Mr. Téboly arcán csupán egy pillanat erejéig látott mosolyt, de az alvilági, gonosz fintorgás volt, amely az ő szívében is félelmet kényszerített. A szerkezet bekapcsolódott és úgy tűnt Mr. Téboly megtalálta a fokozatokat beállító tekerőket, mert elcsavarta azt amely után a doktor arcára fagyott egy ördögi vigyor. Mi előtt agyát szénkupaccá sütötte volna az elektróda a halántékán még tisztán lehetett érteni utolsó mondatát: „Csodálatos, valóban csodálatos!” és ezután már csak őrült nevetés kísérte sistergés hangja hallatszott a szobában.
Az égett hús szaga bűzlött, feketére sült koponya maradványai roskadtak magukba egy köpenyes, kurta doktor testén egy öreg fa székben. Ez a látvány fogadta Mr. Tébolyt és bár keze a gombokon pihent, most is azzal az értetlenséggel bámult maga elé, mint amikor véres késekkel ébredezett ágyában. Egy papírost talált másik markában, amelyen ez állt: „Kiengedtem őket, jó mulatást!” Mi után kimerészkedett a sötét folyosóra megértette az üzenet jelentését. Bár fény nem hatolt át a fekete falakon át, azért az első tárva nyitva álló ajtót tisztán látta maga előtt és jól tudta, mi történhetett a többivel.

Másnap hajnalban két vadász járta az erdőt, napok óta üldöztek egy őzet és úgy érezték végre megkaparintják a zsákmányt. A nyomait követve az erdő legszélébe értek, innen jól láthatóvá vált egy kisebb tanya a távolban, az alföldi pusztaságban egy aranyló búzamező mellett. Gémes kút állt magányosan, közvetlen közelében pedig az üldözött őz teteme. Közelebbről megvizsgálták a szerencsétlenül járt állatot akinek testébe rengeteg harapásnyom ágyazódott, az egyik pedig egyenesen a torkába hatolt, szinte lemetszette az őz apró fejét. A vadászok a Napkelte fényében fürödve leheltek maguk elé zihálva kis felhőket és azon törték a fejüket mégis milyen állat tehette ezt az üldözött vaddal. Mire észbe kaptak már túl késő volt, nem tudták idejében megemészteni a látványt amely eléjük tárult oly hirtelen, hogy a rémület is késve érkezett. Torz teremtmények hada közeledett feléjük a tanya irányából, meztelen kreatúrák mindenféle gépezettel a testükön, élükön egy soklábú, emberszerű lény szaladt iszonyú sebességgel. A két vadász mire magához tért az ámulatból már alig néhány lépés távolságra találta magát a kreatúrák seregétől. Egyikük hátat fordítva próbált megszökni a halál elől, de egy balett táncos tütüjébe bújtatott, arctalan lény állta útját, amely átdöfte szablyaszerű karjaival a testét. A másik vadász már felemelte puskáját és csövével a lénysereg közepébe célzott hiába valóan, mert hamar el érte őt is a szörnyű vég. Dr. Halál teremtményei kíméletlenek voltak, akárcsak alkotójuk és elevenen falták fel, csontkupacot sem hagyva maguk után. A Napkelte a horizonton lángolt arannyá festve a tájat miközben a torz kreatúrák hatalmas, hömpölygő szürke kupacban rohantak az első város felé, aki pedig oda figyelt, az hallhatta üvöltésükben a mámorító szabadság elvadult énekét.