El voltam kissé tévedve, zuhogott az eső, szakadt rólam a víz és ismeretlenek voltak a szürke utcák előttem. Az eső mindent összemosott egy hatalmas masszává, nem tudtam hol vagyok és nem tudtam hová tartok. Végül megálltam az egyik torony magas épület földszinti éttermének ajtajában és akkor láttam meg azt a valamit magam előtt. Voltak lábai, karjai, teste és feje mint minden normális emberi lénynek, de nem volt sem arca, sem ruhája, sőt, bőre sem. Egy eleven húscafat sétált felém és az a hang, az bizony az sem volt emberi. Sikoltozott, üvöltözött ismeretlen nyelven, felhörgött és közben karjaival össze-vissza kalimpált. Összeszartam magam a félelemtől és megdermedve csúsztam az étterem ajtajának támaszkodva lefelé. A lény megdöntötte a fejét és jobb kezemre tekintett üres szemgödreivel. Abban én egy félüres whiskey-s üveget szonrogattam és nem engedtem volna el akkor sem, ha ez a valami élve nyúzza rólam le a húst. Elmosolyodtam, talán a pia beszélt belőlem vagy egy csöppnyi merészség lett urrá rajtam, hát megkérdeztem kér e egy kortyot. Nem kért. Úgy sem adtam volna. A számhoz emeltem és beleittam, hátha ez az utolsó italom ebben a nyavajás életben. Ekkor az ajtó aminnek neki támaszkodtam kinyílt és beestem az étterem padlójára. Egy idős fickó bámult engem értetlenül, s amint megpillantotta az előttünk ácsorgó, torz lényt ő is ledöbbent a rémülettől. Benne nem volt meg az a részeg higgadtság, ő inkább menekült volna amerre tud, de hát az a valami sokkal gyorsabb volt és elkapta őt. Szétmarcangolta a körmeivel, a végtagjait az étterem ablaküvegéhez vágta, a beleit pedig saját magára tekerte, mint valami láncot. És mit csináltam én? Leszartam az egészet. Ezért vagyok még életben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése