Dr. Halál és Mr. Téboly

A hűvös szél egyre csak erősödött, már a fák lombjaiba kapaszkodott, azután vitte magával az ázott leveleket messzire és beleolvadtak mind az éjszaka meghittségébe. A vihar még szüntelen tombolt, de az eső már elállt és tiszta képet mutatott magából az égbolt, pompázatos fénygömbök ragyogtak fel rajta és semmi más nem is adott fényt a hosszú út alatt, csak is ezek a büszke csillagok. Bár hordozhatna magával lámpást, hogy utat mutasson számára, Mr. Téboly a teljes sötétség leple alatt osont át az erdő mellett, a földút porában taposva bámészkodott, hol egy huhogó bagolyra lett figyelmes, hol pedig egy Holdfénybe mártózó denevér szőrös szárnyacskáira. Élvezettel tette meg az utat a Targia kastélyig és kifejezetten hálás volt házigazdájának azért, hogy nem világítatta ki az utat, a fény számára csupán csúfított volna az éjszaka mesés látványán.
A kastély egy tisztáson, fák között feküdt, szénfekete ormán fáklya lángja égett. Targia bástyái, a falai, hatalmas vaskapuja, sőt a köré épült, két ember magasságú kőfal is gyászosan fekete volt. Olyan volt, mint az éj valódi, szilárd megtestesülése, borzasztó lidércnyomásként bújt elő a fák karmai közül. A levegő ólomsúlyként nehezedett Mr. Téboly tüdejére, amint megközelítette. Káprázatos! – fejezte ki gondolatban csodálatát és izgatottságát bár palástolni igyekezte, szája mégis tátva maradt az ódon fekete falak alatt. Közelebb merészkedett és csak ámult, eldönteni nem tudta hová is nézzen, gyönyörködött mindenben. A rég halott növényzetben, a csupasz fák ágairól lógó akasztó kötelekben és a repedezett kövezetben, amely sötétebb volt az éjszakánál. Mr. Téboly számára a rémületkeltő volt a természetes és a kellemes.
 A kapuban egy szürke kabátos férfi ácsorgott, aggastyán arcvonásait egy közeli fáklya fénye groteszk árnyjátékká varázsolta át. A szaga olyan volt akár a penész és az ázott fa különös egyvelege, nem különösebben émelyítő, de nem is éppen kellemes. Mr. Téboly oda állt elé az öreg kapuőr pedig nem szólt, csak közömbös, unott ábrázatot mutatva kinyitotta a hatalmas vaskaput. A fémes nyikorgás baljóslatú zajjal verte fel a meghitt, éjjeli csendvilágot. Oda bent is a sötétség volt az úr és valamilyen kénes bűz, amely az egyik folyosó felől áradt. Fáklya hiányában Mr. Téboly nem tudta megállapítani mi az ami a szagot terjeszti de nem keltette fel különösebben az érdeklődését. Hatalmas, aranysárga ablakokon át beszökött a Hold sápadt fénye és rávetült egy hosszú lépcsősorra, amely felvezethetett az emeletre. Vörös szőnyeg simult rá, vörös akár a vér, színében sokáig merengett Mr. Téboly amíg nem világított rá egy fáklya közelgő, tompa fénye a lépcsősor tetejéről. Az alak amint meglátta őt leszaladt hozzá, de csak óvatos, nesztelen léptekkel, macskaként surrant. Vastag keretes szemüveget viselő, őszes hajú, fehér köpenyes férfi nyújtotta kezét Mr. Téboly felé. Fekete gumikesztyűjén vörös anyag csillogott, szarkalábas mosolyában az üdvözlégyen kívül ott volt még valami ördögi, amivel Mr. Téboly máris szimpatizált és ő is rémes vigyorra húzta cserepes ajkait. Kinyújtotta hosszú, karomszerű jobb kezét és megrázta a jóval kisebb, kesztyűs mancsot.
- Üdvözlöm Mr. Téboly, örülök, hogy épségben ide ért. Milyen volt az út? – kérdezte nyájasan.
- Üdvözlöm Dr. Halál, köszönöm, nagyon élveztem, imádom az éjszaka meghittségét.
- Azt gondoltam pár órával előbb érkezik, nagyon vártam már magát.
- Röstellem, hogy késtem, bocsássa meg. Félek ez Mr. Jefferson hibája.
- Mr. Jefferson? – érdeklődő, koboldszerű ábrázata kíváncsian várta a választ.
- Az egyik személyiségem. Azt hiszem megölt idefele valakit. – sötét kabátjának a szárán éktelenkedő megszáradt vérfoltra mutatott.
- Áh, értem, csodálatos, valóban csodálatos! – átkarolta Mr. Tébolyt és elkezdte felvezetni a vörös lépcsőkön. – Menjünk barátom még sok dolgunk van, csak felfelé!

Dr. Halál felvezette Mr. Tébolyt az emeleti folyosókra ahol számtalan ajtó sorakozott fel egymás mellett. Fáklyatűz festette a folyosókat vörössé és döghúshoz hasonlatos szag áradt. Mi után megtettek néhány lépést sikoltó és üvöltöző hangok repesztettek át a koponyájukon. A hangzavar azonban elcsendesedett, amint Dr. Halál elkáromkodta magát. Megálltak az egyik ajtó előtt aminek fájába a tizenkettes szám volt belevésve. A doktor előcibált egy vastag kulcscsomót és kikereste a zárba illőt. Benyitottak. Volt egy vasvázas ágy, fakó, fehér matraccal és takaróval egy rácsozott ablak mellett, de semmi más nem képezte a bútorzatát a fojtogató szagú, szerény berendezésű kis szobának. Közeledtek az egyik sarok sötét árnyai felé és rá világítottak a lobogó tűz fényével. Mr. Téboly egyszerre volt rémült és döbbent, ugyanakkor oda volt Dr. Halál groteszk alkotásáért. Amit láttak maguk előtt egy ember lehetett egykoron, most azonban olcsó, megkínzott karikatúrája volt csupán, egy végtagok nélküli torzó. A csonkokon hosszú varratok helyezkedtek el amelyek végig futottak az egész testen. Friss ostornyomok vörös nyomai húzódtak végig meztelen mellkasán, az arc egész emberi volt, de nem voltak szemei, csak üres üregek meredtek barlangszájként maguk elé. 

- Érdekes. – szólt Mr. Téboly és kitámasztotta állát a hüvelyk és a mutatóujja segítségével.
- Érdekesebb az érdekesnél fiam! Tudod te mi ez? – dörzsölgette apró, kesztyűs kezét a doktor.
- Egy ember?
- Ember? Frászt! Ő a tudomány eszköze! Viharszimat!
- Viharszimat? – állt továbbra is ott Mr. Téboly érdeklődő tekintettel vizsgálgatva a kreatúrát.
- Ez a neve. Ő jelzi nekünk előre, ha közelít egy kis villámlás. Néha téved. – Dr. Halál az ostorcsapásnak köszönhető vörös sebhelyekre mutatott. – De többnyire megbízható!
- Ez hogyan lehetséges Dr. Halál uram?
- Nagyon egyszerű barátom, erre lett nevelve.  – a doktor hirtelen kiegyenesedett, görnyedt testtartását félre hajította a röpke előadás erejéig. – Eltávolítottam mindent, ami felesleges, hogy az agyát ne zavarhassa semmi, ezáltal pedig kiélesedhettek az érzékei.
- És hogyan jelzi előre ha villámcsapás közeleg?
- Beépítettem egy kis eszközt a torkába. – a doktor az ádámcsutka körüli varratokra mutatott. – Ha villám közeleg ő felsikolt egy olyan frekvencia tartományon belül amit ebben a kastélyban csak én hallok. – meghúzta hatalmas fülcimpáját és Mr. Tébolyra mosolygott.
- Bámulatos doktor uram! Bámulatos!
Dr. Halál szemüvegének foltos üvegén keresztül feltekintett a mennyezetre, majd vissza a teremtményére és megint elmosolyodott, ezúttal vérszomjasan. Az egykoron embernek nevezhető kreatúrának tátva volt a szája, fogak nem sorakoztak benne és a nyelve helyett is csak valami fényes fémes csillogást lehetett látni.
- Bámulatos? Zavarba hoz Mr. Téboly. – megigazította a szemüvegét és hátat fordított Viharszimatnak. – Menjünk tovább! Gyerünk, csak kövessen!

Végig baktattak a végeláthatatlanul hosszú, sötét folyosón. Eközben több ajtó mellett is elsétáltak, volt ahonnan szörnyű, hörgő hang tört elő és akadt olyan szoba is ahol valaki hangosan számolt magában. Amikor eltűnt mögöttük ez az ajtó, az utolsó szám, amit Mr. Téboly hallott a százötvenkettő lehetett. Vaskos lánc csörgött a távolban a hangja pedig egyre inkább közeledett. A fáklya fénye alatt a fémes csillanás ékszerként világított a fekete falak között. Torz teremtmény mászott eléjük, pórázának fogságában néhány lépés távolságába kényszerült tőlük, de iszonyú külseje tisztán látható volt. Ember lehetett egykoron, talán most is az volt, de a lemetszett karjaiból megmaradt csonkokból újabb lábak nőttek ki, csavarok és varratok együttes ereje tartotta össze a lény minden lábát, mert hogy több is volt neki, legalább nyolc. Lábak nőttek ki a bordáiból, a vállaiból egyaránt, habár közelebbről szemügyre véve azért jól látható maradt a szike, a cérna és a csavarok útja, mégis megfelelő távolságból ember nagyságú pókként mászott sebesen, embernek legapróbb látszatát sem keltve. Mr. Téboly látta maga előtt a kreatúra felhasználási módjait és elcsodálkozva bámulta amint az visszaszökik az árnyak közé, olyan irdatlan tempót diktálva, hogy a szeme képtelen volt követni a homályba őt. Dr. Halálra tekintett kérdően és kíváncsian.
- Ő egy sikeres kísérlet bizony, a kis kedvencem! Azonban még nincs egészen kész.
- Hogy hogy?
- Házőrzővé fogom nevelni, de még csak ugat, nem harap. – büszkén folytatta. – De ha egyszer szánok rá egy kis időt nem akad majd olyan aki lefutja!
- Azt meghiszem doktor úr.

Az út a végéhez ért, megérkeztek az utolsó szobába, a folyosó legvégére. Az ajtó kinyílt, mi után a doktor elő kereste a megfelelő kulcsot ormótlan kulcskarikájáról és fel nem nyitotta a zárat. Oda bent gyertyák fénye égett az ablakban, olvadozó viasz csepegett belőlük a padlóra. Egy öreg szék volt a szoba közepére állítva, körülötte elektródák tömkelege csavarodott össze és egy különös szerkezethez kapcsolódtak amely egy roskatag asztalon hevert a közelében.
- Kérem, üljön le! – mutatott a doktor rövid mutatóujjával a roskadozó szék felé.
Mr. Téboly leült és ekkor vette észre, hogy a szék lábai gondosan bele voltak csavarozva a kőpadlózatba emiatt pedig mozdíthatatlanná vált. Dr. Halál rászíjazta a csuklóit a karfára elég szorosan ahhoz, hogy Mr. Téboly nyugtalanná váljék. Nem félelmet érzett magában, a kíváncsiság volt az ami nyugtalanította őt, már izgatottan várta a továbbiakat. A doktor oda bicegett a szerkezethez és bekapcsolta azt, a szörnyű masina rémesen sercegett, ritmustalanul, különböző frekvenciákon és valóságos visítást produkált magából. A doktor ezután a sötét padlóra hajolt és onnan két fehér korongban végződő drótot vett a keze ügyébe. Ezeket aztán rátapasztotta gondosan Mr. Téboly halántékára és visszatért a zajos szerkezethez. A doktor megköszörülte a torkát és előadáshoz készülten mosolygott azzal az ördögi vigyorral ráncos arcán.
- Ezt a szerkezetet én csak úgy hívom, hogy Hipnotia. Sok éve találtam fel és az egyik bástyára felszerelt eszközöm segítségével foglyul ejtett villámok energiájával működtetem. A dolog egyszerűbb, mint hinné Mr. Téboly uram.
- Valóban? – kérdezte kíváncsian, olyan arckifejezéssel ami arról árulkodott, hogy ő nem találta a szerkezetet egyszerűnek.
- Igen. A Hipnotia a villámok energiáit felhasználva egyfajta hipnotikus sokkterápiát hoz létre, amely előcsalogatja majd az ön rejtett személyiségeit.
- Gondolom iszonyatosan fog fájni. – mondta tébolyodott vigyorral az arcán, mint aki áhítozik saját testének gyötrelmes szenvedései után.
- Igen, ez elkerülhetetlen.
- És Viharszimatot ezért mutatta be nekem, nem a munkájával akart dicsekedni.
- Azért ettől még büszke vagyok. – igazított jobb kezével a szemüvegén és elforgatott egy tekerőt. – De valóban. Na lássunk neki, annak a fránya villámnak már be kéne csapnia, mert ha megint tévedett kénytelen leszek újabb ostorcsapással jutalmazni.

Ezután szinte azonnal egy villám visszhangzó dörejére lettek figyelmesek és a sokkterápia megkezdődött. Mr. Téboly iszonyatos fájdalmakkal küszködött, úgy érezte leolvad koponyájáról a hús és a csontot is porrá őrlik az energiák, de a gép visszafogta a villám nagyját és nem ölte meg. Néhány perccel később mámorító élvezetnek érezte a fájdalmat, őrült hahotába kezdett és nem is hagyta abba amíg elő nem csalta a doktor az első személyiséget.
A szerkezetet egy órán át sütögette Mr. Téboly koponyáját, amíg Dr. Halál feljegyzéseket készített egy sárga lapos noteszba minden személyiségéről, amit sikerült kicsalni elméjének zord szegleteiből. Mi után véget ért a tortúra kiszíjazta Mr. Tébolyt és beszámolt neki a fejleményekről. Több személyisége is felbukkant ugyan, de Dr. Halál meg volt róla győződve, hogy ennél sokkal több lapul benne, mindenesetre egy óra leforgása alatt összesen hét személyiség vette át az uralmat a teste felett. Ezek közül emberekre talán kettő jelenthetett veszélyt. Mr. Jefferson volt az első aki megjelent, ő ki akart szabadulni a szék fogságából és amíg rángatózott, tekintetét a plafonnak szegezve káromkodott és üvöltözött, miközben fröcsögött a pofájából a nyál, aztán a vér is mi után elharapta az ajkát. Később megérezte koponyájának izzását és a doktorra nézve elhallgatott. Mosolygott aztán dühösen forgatva szemeit ígérgette a legszörnyűbb sorsot Dr. Halálnak, kibelezést és megcsonkítást emlegetett mi előtt átvette volna az uralmat egy másik személyiség. Egy kétségbeesett nőé volt a következő, aki másról sem volt hajlandó beszélni, csak szüzességének fontosságáról, illetve annak megvédelmezéséről. Rettegett attól, hogy a doktor esetleg megerőszakolja és elveszi azt amit ő már Istennek adományozott, lévén hogy ő apáca és már fogadalmat tett az Úr előtt. A többi személyiség is hasonlóan fantáziadús élettörténettel állt elő, újabb és újabb kitalált emlékek bukkantak elő és a kezelés egyre komikusabbá vált a hetedik személyiségig ami talán a legveszélyesebb lehetett. Egészen eddig az összes személyiség felszólalt, hol dühödten, hol szemérmesen suttogva vagy csak rettegve a haláltól és a drót okozta fájdalomtól dadogva, de a hetedik nem kívánt beszélni. Higgadt volt és nyugodt, nem zavarta a szék fogsága, nem állt elő semmivel, csak meredt egyenesen előre az ajtó felé. Kisugárzásában volt valami ördögi, valami ami közelebb állt a Pokol mélyén élő kísértetlényekhez, mintsem egy emberéhez. Eleven szobor volt, de minden lomha lélegzetvételében ott volt valami sötét, amely nem egy ember agyába való, valami aminek nincsenek érzései, sem pedig gondolatai, csak gyilkolási ösztön hajtja, semmi több. Mi előtt az energia elfogyott a szerkezetből ez a hetedik személy Dr. Halálra szegezte a tekintetét aki érezte, hogy egy szellem keze szorongatja torkát. Láthatatlan erők kívánják széjjel tépni a gigáját és szétroncsolni a tüdejét, arra késztetve őt, hogy apró cafatokban okádja maga elő légzőszervét. Amint eltűnt az energia Mr. Téboly is visszatért és kíváncsi tekintetével válaszokat keresett Dr. Halál rémült arcában. A kísérletezést folytatni kell, de nem tudni mikor érkezik a következő villám, ezért marasztalásra kérte fel Mr. Tébolyt és kiadta számára a saját szobája melletti, valaha éléskamrának használt helységet, ahová most a mogorva, szürke kabátos kapuőr behurcolt egy poros matracot.
A következő napokban az ég nem borult szürkeségbe, felhők is alig borították és Viharszimat csendesen ücsörgött szobája közepén a pillanatra várva amikor felsikolthat azzal a szerkezettel ami a torkába ágyazódott. Mr. Tébolynak addig akadt feladata bőven, besegített Dr. Halál kreatúráinak etetésébe és gondozásába. Különös, kegyetlenül megkínzott, össze-vissza varrt torz teremtményekkel találkozott minden egyes szobában, emberi vonásokat is nehéz volt rajtuk néha felismerni. Akadt köztük egy talán valaha nő nemű lény amely a balett táncosok mályva színű tütüjébe volt bele bújtatva. Karjai hosszúkás, szablyához hasonlatos fém eszközzel lettek helyettesítve. Arca nem volt, csak egy nyílás a meztelenül üres bőrgolyón amely a fejét képezte és ezen a nyíláson keresztül táplálkozott. Egy másik szobában találkozott egy üveglapokból álló kockába helyezett fejjel, amely összeköttetésben állt átlátszó csöveken keresztül egy fejnélküli testtel, ami egy székben ücsörgött, középső ujja pedig folyamatosan rángatózott. Akadtak még szobák számos borzadállyal, megcsonkított testekkel, félholt, emberszerű alakokkal és különös szerkezetekre rákötött kreatúrákkal, amelyeknek a halálnál sokkal rosszabb sors jutott. Mr. Téboly csodálata néha átváltozott sajnálattá és már-már szánta ezeket a rémes kísérletek alá kényszerült embereket. Dr. Halál meggyőzte arról, hogy amit a Targia kastély falai között alkot ezekből a testekből az egy még el nem ismert művészeti ágazat része. Bár ő zseniálisnak találta a munkáját és valóban Mr. Téboly is tisztában volt azzal, hogy a doktor egy lángelme, de azért gyakran viszolygott is attól amit látott. A későbbiekben természetesen beletörődött a kísérleti alanyok sorsába és hideg szívvel félre tekintett a doktor rémtettei felett. Saját személyiségeinek szaporulata aggasztotta inkább. Egyszer egy naplót talált telis tele versekkel, amelyet úgy tűnt ő maga vezetett, habár halovány emlékeiben sem látta őket sohasem. A melankolikus költemények rémisztőnek hatottak, tűzre dobta a kötetet még aznap. Ágya alatt lelt már rá whiskey-s üvegekre, Bibliára, ruhákra, amelyek sosem voltak az övéi és ezek voltak azok a dolgok amelyek nem keltettek benne aggályt. Látott keskeny arcán sebhelyeket húzódni, monokli is várta már reggel és persze megalvadt vért is mosott le ujjbegyeiről, talán kicsit túlságosan is gyakran. Ébredt ölében véres késsel, agy darabokkal meghintett húsklopfolóval és egyszer egy jéghideg szajhával is, üveges tekintete mindent elárult az estéről.
 A Targia kastély feketére mázolt falai között sétálgatva mélyen magába zuhanva bolyongott fel és alá, amíg Dr. Halál érte nem küldette a mogorva kapuőrt. Viharszimat reggel óta sikoltozott azon a bizonyos frekvencián és Mr. Téboly ismét ott találhatta magát leszíjazottan, drótokra kötözve. Dr. Halál szarkalábas, ördögi vigyora egyre csak szélesedett miközben csavargatta szerkezete gombjait. Becsapódott egy villám és fehér fényt vetített be a sötét szobába. Ez alatt a villanás alatt a doktor be is kapcsolta a Hipnotiát és munkához láttak az elektródák, Mr. Téboly pedig felkacagott.
Újabb személyiségek bukkantak fel, de Dr. Halál nem tulajdonított nekik jelentőséget, nem volt bennük semmi érdekes, semmi feljegyzésre méltó. Akadt köztük szállító hajón szolgáló matróz aki a tengert kutatta tekintetével, tolvaj aki nyakék után áhítozott, iskolás kisgyermek aki az édesanyja után kiáltozott. Mr. Jefferson felbukkanása volt az ami végre jegyzetelgetésre késztette a doktort, bár nehezére esett elfojtani egy ásítást, mert rendkívül unalmasnak találta a személyiség gyermeteg agresszióját és szánalmasan üres fenyegetőzését. Épp egy újabb szitkot készült kiejteni a száján, amikor Dr. Halál közbevágott.
- Figyeljen Mr. Jefferson. – attól, hogy szavába vágtak még inkább felmérgesedett, vörösödő fején kidagadtak az erek. – Nem félek magától.
- Jobban tenné maga gnóm! – tört ki magából. - Ha felszakítottam ezeket a szíjakat az első dolgom lesz magát egy kútba dobni és a szarommal etetni!
- Nem érdekel. Inkább meséljen arról a másikról akivel osztoznak a koponyán. Tudja kiről beszélek, az a szótlanabbik.
- Róla? – Mr. Jefferson arcáról eltűnt a tomboló düh, ami maradt az kétségbe esés és félelem. Félt, mert ez a másik személyiség úgy tűnt mindenki felett állt. – Róla nem beszélhetek.
- Mért nem? – bámult rá szemüvege mögül kíváncsian kezében a tollát szorongatva. – Mr. Jefferson azonban nem volt hajlandó válaszokat adni, Mr. Téboly pedig visszatért.
- Na doki, jutottunk valamire?
- Nem is tudom, nem is tudom. – ismételgette. – Talán majd a következő alkalom előrébb visz.

Dr. Halál kiszíjazta őt és mire felismerte Mr. Téboly tekintetéből a vérszomjat már késő volt. Mr. Téboly öklének kiálló bütykeivel állon csapta a doktort, aki ettől a földre zuhant és eszméletét is vesztette, mi után bevágta kobakját a fekete kőzetbe, amely a falat képezte.
A doktor magához térve a székben találta magát leszíjazva. A kábulat fokozatosan enyhült és már tisztán hallotta Viharszimat sikolyát a fejében, azon a bizonyos frekvencián amelyet senki más nem hallhat a kastélyban. Mr. Téboly a szerkezet mögött ácsorgott, tekintete hideg volt és embertelen, egészen nem evilági módon volt közömbös. Amint a villámcsapás fehér fénye villant át a fekete szobán a doktor Mr. Téboly arcán csupán egy pillanat erejéig látott mosolyt, de az alvilági, gonosz fintorgás volt, amely az ő szívében is félelmet kényszerített. A szerkezet bekapcsolódott és úgy tűnt Mr. Téboly megtalálta a fokozatokat beállító tekerőket, mert elcsavarta azt amely után a doktor arcára fagyott egy ördögi vigyor. Mi előtt agyát szénkupaccá sütötte volna az elektróda a halántékán még tisztán lehetett érteni utolsó mondatát: „Csodálatos, valóban csodálatos!” és ezután már csak őrült nevetés kísérte sistergés hangja hallatszott a szobában.
Az égett hús szaga bűzlött, feketére sült koponya maradványai roskadtak magukba egy köpenyes, kurta doktor testén egy öreg fa székben. Ez a látvány fogadta Mr. Tébolyt és bár keze a gombokon pihent, most is azzal az értetlenséggel bámult maga elé, mint amikor véres késekkel ébredezett ágyában. Egy papírost talált másik markában, amelyen ez állt: „Kiengedtem őket, jó mulatást!” Mi után kimerészkedett a sötét folyosóra megértette az üzenet jelentését. Bár fény nem hatolt át a fekete falakon át, azért az első tárva nyitva álló ajtót tisztán látta maga előtt és jól tudta, mi történhetett a többivel.

Másnap hajnalban két vadász járta az erdőt, napok óta üldöztek egy őzet és úgy érezték végre megkaparintják a zsákmányt. A nyomait követve az erdő legszélébe értek, innen jól láthatóvá vált egy kisebb tanya a távolban, az alföldi pusztaságban egy aranyló búzamező mellett. Gémes kút állt magányosan, közvetlen közelében pedig az üldözött őz teteme. Közelebbről megvizsgálták a szerencsétlenül járt állatot akinek testébe rengeteg harapásnyom ágyazódott, az egyik pedig egyenesen a torkába hatolt, szinte lemetszette az őz apró fejét. A vadászok a Napkelte fényében fürödve leheltek maguk elé zihálva kis felhőket és azon törték a fejüket mégis milyen állat tehette ezt az üldözött vaddal. Mire észbe kaptak már túl késő volt, nem tudták idejében megemészteni a látványt amely eléjük tárult oly hirtelen, hogy a rémület is késve érkezett. Torz teremtmények hada közeledett feléjük a tanya irányából, meztelen kreatúrák mindenféle gépezettel a testükön, élükön egy soklábú, emberszerű lény szaladt iszonyú sebességgel. A két vadász mire magához tért az ámulatból már alig néhány lépés távolságra találta magát a kreatúrák seregétől. Egyikük hátat fordítva próbált megszökni a halál elől, de egy balett táncos tütüjébe bújtatott, arctalan lény állta útját, amely átdöfte szablyaszerű karjaival a testét. A másik vadász már felemelte puskáját és csövével a lénysereg közepébe célzott hiába valóan, mert hamar el érte őt is a szörnyű vég. Dr. Halál teremtményei kíméletlenek voltak, akárcsak alkotójuk és elevenen falták fel, csontkupacot sem hagyva maguk után. A Napkelte a horizonton lángolt arannyá festve a tájat miközben a torz kreatúrák hatalmas, hömpölygő szürke kupacban rohantak az első város felé, aki pedig oda figyelt, az hallhatta üvöltésükben a mámorító szabadság elvadult énekét.