Mindennap egy alma az orvost távol tartja

Kellemesen nyárias reggelre ébredt Richard, talán túlságosan is kellemesnek vélte, szokatlanul kellemesnek. Augusztus másodika azért még javában a kánikula időszaka és a lágy szél, amely a nyitott ablakon szökött be hozzá igazán kedves vendég volt. Élénk, kék színű pizsama nadrágjában és fehér, kávéfoltos trikójában szinte reszketett, felvett hát magára még egy vörös pulóvert és kiballagott a konyhába. A faliórára tekintett és azon tűnődött mi a fenét keres itt öt óra két perckor. Hat órakor verte volna fel a vekker, most elvesztette azt a kényelmes ötvennyolc percet, amelyet az ágyban is tölthetett volna felesége mellett. Julia egyébként még az igazak álmát aludta, Richard olyan halkan lopakodott ki a hálószobából, mint egy vadászó macska. Bár korábban kelt, kitűnően érezte magát, elevenen és energikusan. A mindennapi rutin kezdetét vehette, kávét főzött és reggelit készített a gyerekeknek. Fia hét esztendős volt, lánya pedig tizennégy. Ők is hat órakor kelnek, Richard pedig egészen megörült annak, hogy magára vállalhatja ma reggel felesége szerepét. Már csaknem hálát is adott annak, hogy korábban dobta ki őt magából az ágy. Amint elkészítette az egyetlen reggelit amit ismert, azaz tükörtojást pirítóssal és lefőtt a kávé is, elkezdett unatkozni. A hátsó kertet bámulta a nyitott ablakon át. A frissen nyírt arany zöld pázsiton felragyogtak a harmatcseppek. A rajta felejtett játékok szanaszét hevertek. A focilabda a kertnek közepén, a tollas ütő a végében és egy vízipuska is ott ólálkodott valahol a diófa mögött, Richard csupán gyanította. A piros tetős kutyaház üresen állt a grillsütő mellett, lakója, Mancs, az öreg német juhász a teraszon szundikált, a konyhából nyíló ajtó előtt békésen. Hat óra van, mindenki ébredezik, az üres, csendes falakat pedig hamarosan áttöri majd egy bontógolyó, amin családjának tagjai ücsörögnek.
Andrea, Richard lánya a mobiltelefonját nyomogatva eszegette pirítósát, miközben Julia csak kávét kortyolgatott. Peter, Richard fia már befejezte reggelijét, csendben ücsörgött az asztalnál, lábait izgatottan lógatva székéről. A meghitt, családi reggelit aztán felváltotta a gyors tempójú készülődés és a sietség. Hét órakor mindenki elindult, a gyerekek Julia-val az iskola felé tartottak, amíg Richard a rendelője felé, hogy fogadhassa a betegeit.
Richard a negyvenes éveit taposta már, de letagadhatott belőlük jó pár évet, mivel ránctalan arcára kellemesen sima, tiszta bőr simult. Oldalra fésült, fényes barna haja és smaragdként felragyogó, világoszöld szemei hamar vonzalmat keltettek a hölgy betegekben és asszisztensében is már régóta. Családos emberként sosem kívánt szeretőt tartani, persze Mary egy harmincas éveiben járó, dús keblű, szőke hajú csinibaba volt, akinek nemet mondani igazán nehéz, egyelőre azonban sikeresen hárította csábítási kísérleteit. Richard a megérkezése után nyakába vette az íróasztalán heverő sztetoszkópját és a semmibe meredő tekintetével kiáltott az első betege után.
A tőlük két utcával lejjebb lakó, nyugdíjas Helen Godhold szörnyű migrénjére panaszkodva követelt erősebb fejfájás csillapítókat. Azután Steven Elsey jelent meg kissé sápadtan, rekedten köhécselve. Torokgyulladással lett végül diagnosztizálva, antibiotikumokat kapott. Az utcájukban lakó, ötvenéves Edward Darwin-nak beutalót kellett adnia a kórházba, ugyanis egy allergiás reakciónak köszönhetően rózsaszín pöttyök jelentek meg az egész testén. A következő betegig nem volt semmi szokatlan. Betoppant egy sötét hajú, fekete szemű nő. Rövid, pasztell szürke szoknyát viselt és karamell barna felsőt. Nyeszlett testén bőre halálosan fehér volt, de közelebbről nézve inkább tűnt fakó szürkének. Richard még csak nem is sejtette, hogy ki ez a nő, sosem látta ezelőtt.
- Üdvözlöm doktor úr. – mondta a sötét szemű nő szégyenlősen, lassan formálva ajkával a szavakat.
- Üdvözlöm. Szerintem rossz helyen van, nem hiszem… - ekkor belevágtak Richard szavába. Mary jelent meg, hóna alatt egy kartonnal. Dús kebleiből feltűnően ma is túl sokat mutatott, talán nem is véletlenül.
- Richard ez a nő itt Jennifer Brightmore. Légy hozzá kedves, te leszel az új háziorvosa. Bocsáss meg, elfelejtettem szólni, hogy elhozta a kartonjait és beiratkozott a neved alá.
- Semmi gond Mary, de máskor kicsit korábban értesíts. – szúrós pillantásokat vetett felé, de Mary nem láthatta, mert hátat fordítva kiviharzott egy másik beteg hívó szavára.
- Nos. – fordult vissza a sötét szemű nő felé aki félszegen ácsorgott a szoba közepén. – Jennifer, halljam, mi a panasza?

Egy rövid vizsgálat után kiderült, hogy Jennifer Brightmore habár úgy érezte influenza kínozza, valójában csak egy kisebb nátha rohanhatta le, amely akár forró teával is orvosolható. Mindenesetre arra kérte Jennifer-t, hogy további, súlyosabb panaszok esetén forduljon hozzá bátran. A sötét szemű nő köszönésképpen mosolygott vékony, vonalszerű ajkával. A szoba másik végében lévő ágyhoz vonult, ott felejtett táskájában kezdett el matatni vékony ujjaival és elő vett egy vérvörös almát. Richard íróasztalára helyezte és meghajolt. Ezután átlibbent a rendelőn, mint egy kísértet, teljes csöndben és becsukta maga mögött az ajtót észrevétlenül. Bár furcsább beteggel még soha életében nem találkozott, Richard-ból már a vizsgálat megkezdése előtt tovaszállt az iszony. Jennifer félénknek, de ugyanakkor kedves kis teremtésnek látszott. Rémisztő külseje aligha lett volna képes taszítani. Orvosként mindenki belsejében kutatott, nem ítélt pusztán külső alapján és erre igen büszke is volt. Azonban volt valami ebben a fekete szemű nőben, valami amit nem tudott magának megmagyarázni, mert nem volt ésszerű. Nem félt tőle, nem taszította, mégis lelkének egy része elutasította azt, hogy látni akarja még valaha. Egy része igenis megnyugodott annak gondolatától, hogy Jennifer-nek nincsen semmi komolyabb baja és valószínűleg nem is fog visszatérni. A vérvörös almára tekintett, amely az asztalán hevert. Megakadt rajta a szeme, pedig egy teljesen átlagos alma volt. Fényes, lédús finomság, a szervezet számára fontos antioxidánsokkal, ráadásul a fogaknak is igazán jót tesz. Mindennek tudatában sem volt képes elfogyasztani, mert az a titokzatos légkör amely Jennifer-t lengte körül, épp úgy lengte körül ezt az almát is. Egy darabig bámulta még, eközben ereiben megfagyott a vér, azután inkább behívta a következő beteget, hogy eltereljék végre gondolatait a fekete szemű nőről és átkozott gyümölcséről.
Fred Siggers nyugtatókat íratott fel, Carmen Redway hashajtókat, minden haladt a maga megszokott menetében, akárcsak az összes többi napon. Az utolsó betege David Ordway volt, akit torokgyulladással diagnosztizált, akárcsak Steven-t. Búcsút intett Mary-nak, illetve mély dekoltázsának és beszállt az autójába, hogy hazavezethessen. Otthon Julia már várta őt a gyerekekkel. Andrea a szobájába vonult, Peter Mancsot próbálta egy kis futkározásra rá venni a hátsó kertben. Felesége könyvet olvasott a nappaliban, Richard nem látta tisztán melyiket, de alighanem krimit, mert máshoz nem volt hajlandó hozzá nyúlni. A délutáni napsütés sugarai betolakodtak az ablakon és aranyfoltokat vetítettek Julia testére. Amint Richard a nappaliba lépett feltápászkodott a karosszékből, könyvét ott felejtve sietett oda hozzá és megcsókolta orcáját. Átkarolták egymást a nappali meghitt csendjében és hosszú percekre mozdulatlan festménnyé változtak át. Richard talán azt a címet adta volna neki, hogy „A munkából hazaérve”, vagy valami ilyesmi. Peter bejött kintről, mert Mancs lihegve terült szét a kutyaháza előtt, neki mára ennyi bőven elég volt. Üdvözölte édesapját, elújságolta az ötöst amit matematika órán zsebelt be magának és felment a szobájába leckét írni, vagy valami mást csinálni, amit nem szeretett volna a szülei orrára kötni. Richard a konyhába vonszolta magát és a hűtő kilincséért nyúlt. Átkutatta szemeivel a tartalmát, brokkoli krémlevest és fűszeres sült csirkét látott legfelül, az alatta lévő polcon joghurtokat és pudingot. Még egy polccal lejjebb répát, karalábét és paradicsomot vélt felfedezni, ennél is lejjebb pedig hat doboz Heineken sör foglalt helyet. Fényes, zöld peremükön vízcseppek csillogtak a beszűrődő augusztusi fényáradatban. Richard felkapott két dobozzal és kimasírozott a hátsó kert nyugalmába. A teraszon megtalálta kedves kis napozó nyugágyát és nyomban bele is feküdt. A tiszta, kék eget bámulva bontotta fel az első Heineken-t és nagyokat kortyolva helyezte kényelembe végtagjait. Néhány perccel később azon kapta magát, hogy az elszendergés és az ébrenlét mezsgyéjén fekszik, kezében a második doboz nedűvel és úgy érezte nincsen semmi gond a világgal.
Álmából Julia verte fel, a vállát bökdöste. Richard felfeszítette lehunyt szemhéjait és most érezte igazán annak az ötvennyolc percnek a fontosságát, amit az imént sikeresen bepótolt. A Nap vakító fénye még büszkén sütött az augusztusi kék égbolton. Tekintetét Julia-ra szegezte és kérdően nézett rá, mintha telepatikus úton szerette volna megkérdezni hány órája heverészik a terasz árnyékai között. A válasz is telepatikusan érkezett, de Richard továbbra is kérdően nézett feleségére, aki kénytelen volt a karórájára is rámutatni ahhoz, hogy férje megértse a választ. Fél óra. Csupán ennyi időt töltött kint kábán, a fülledt, augusztusi levegőn. A nyugágya mellett lévő kis üvegasztalra tekintett, amin fagylaltot vélt felfedezni és ekkor nyomban megértette felesége bökdösésének okát. Megköszönte Julia-nak a jéghideg ínyencséget, majd elvette az üvegasztalról a tálat és falatozni kezdett. Csokoládé és vanília keveredése volt a tálban, nyakon öntve étcsokoládés sziruppal, lefújva tejszínhabbal néhány szem eperrel a tetején. Behabzsolta az édességet és távolba meredő tekintetével még hosszú perceket töltött kint az augusztusi melegben, amíg be nem ment a házba, a légkondicionáló által biztosított kényelmes fedezékbe.
Este kilenckor még feleségével szeretkezett, de tíz óra elmúltával a plafont bámulva hallgatta Julia lélegzetvételeit. Nem kellett hozzá több tíz percnél és ő maga is mély álomba szenderült.

Dr. Richard Alson, ez állt Richard névtábláján. A szivaccsal kibélelt ajtó százhetvenedik centijének közepébe fúródtak bele a tábla csavarjai. A név bele volt vésve aranysárga, dőlt betűkkel. Asszisztense épp végig húzta mutatóujját ezeken a betűkön, amikor Richard betoppant. Kéjelgő pillantásokat vetett először a feliratra, aztán Richard-ra és megnyalta a vérvörös rúzzsal ki kent felső ajkát, ő azonban ügyet sem vetve rá, átmasírozott a vakítóan fehér folyosón és benyitott az ajtón, félre utasítva maga elől Mary-t. A sikeresen elhárított flörtölési kísérlet után az íróasztalán heverő sztetoszkópjáért nyúlt vakon, mert tekintete eközben egy bekeretezett fotón megakadt. A fotóról családja mosolygott vissza rá, felesége és gyerekei a hátsó kertben kiáltottak vígan csízt a diófa árnyékában. Csak akkor vette le róla a szemét amikor megérezte, hogy amit az asztalon kitapogat az nem sztetoszkóp, hanem valamilyen gömbölyded forma. Felmarkolta a tárgyat, amelyről kiderült, hogy csak egy fényes, vörös alma. Ekkor átvillant az agyán egy emlék, benne egy sápatag, nádszál vékony, fekete szemű hölgy hajolt meg, mi után íróasztalára helyezte ezt a gyümölcsöt köszönetképp. A hideg futkosott a hátán amikor Jennifer Brightmore-ra gondolt, pedig megesküdött volna rá, hogy nem viszolygott a betegétől és nem is tartotta rémisztőnek. Lelkének legmélye éreztette vele ezt, hogy az a nő jobb ha távol marad, mert kívül sokkal tágasabb. Bár keletkezett benne egy csipet bűntudat, mégsem tehetett mást, fogta az almát és kihajította a sarokban lévő szemetesbe, a gumikesztyűk és kis fa pálcikák közé. Ezután a betegekért kiáltott és türelmesen várta az első vizsgálatra vágyót.
Volt néhány újabb torokgyulladás, de Richard megfejtette az okát. Mindannyian egy közeli, hűtött raktárban dolgoztak. Amint a nyári hőségből betértek izzadtan fagyponthoz közeli hőmérséklettel megáldott munkahelyükre, szinte azonnal megfáztak. Túl mélyeket lélegezhettek oda bent. Az utolsó betegekhez közelítve kért egy kis szünetet, hogy könnyíthessen magán. Mi után visszatért a rendelőjében lévő, szűk kis zugból, ami a wc szerepét töltötte be az íróasztalán egy fényes, vörös tárgyat fedezett fel a távolból. Közelebbről már jól látta, ez Jennifer Brightmore átkozott almája. Nem, az lehetetlen. - gondolta magában. Mary, az az átkozott ribanc tehette az asztalomra, senki más! Mi után talált egy rúzsfoltos harapás nyomot az alma másik oldalán biztosra is vette. Azonnal kihajította ezt az almát is a szemétbe a másik mellé. Most már valóban fontolóra vette bájolgó asszisztensének elbocsájtását. Nem egy alma okán, hanem mert Mary már számtalanszor bizonyította hanyagságát és ezen nem javított sem folyamatosan mélyülő dekoltázsa, sem pedig kéjelgő tekintete. Le fogja hordani, holnap reggel mindenképp, de nem most és nem a betegek előtt.

Hajnali egy órakor Richard és Julia az igazak álmát aludta, amikor felnyikorgott a hálószoba ajtó. Lassan tágra nyílt és már kilehetett látni a folyosóra. A világos barna fakorlátra és a gyerek szobájára. Andrea szobája szemben volt a hálóéval, az ajtóra rúzzsal volt felkenve, hogy „Kopogj!”.
Nesztelen léptek keltek át a szőnyegen és álltak meg az ágy jobb oldalán, ott ahol Julia aludt. Sötét hajkoronája széthullott a párnán, pici kacsója arca mellett pihent. Ekkor Richard felébredt és először álomnak vagy pusztán képzeletnek hitte amit lát, hunyorogva figyelte az emberi alakot. Mi után meglátott egy kezet ami hosszú, éles tárgyban végződik és egyenesen felesége arcára céloz azonnal észhez tért és öklével gyorsan az alak képébe csapott, legalábbis remélte, hogy azt találta el. Sajgó öklén érezte, hogy biztosan pofacsontot ért és azonnal felkapcsolta az ébredező Julia melletti olvasólámpát, hogy fényt vetítsen a földre zuhant árnyékra. Felismerte a támadót aki kéjelgő pillantásokat felé vetve lenyalta ajkáról a vért. Nem is várt tovább, hogy újra próbálkozzon, hirtelen feltápászkodott és a jobb keze között szorongatott hosszú konyhakéssel ismét Julia arcára célzott. Julia most már ébren volt és tágra nyílt szemei találkoztak a kés közelgő hegyével. Richard megragadta a támadó vékony csuklóját és olyan erővel megszorította, hogy kiejtette markából a fegyverét. Másik kezét ökölbe szorította és újabb ütéseket mért az arcára. Az hetedik jobb egyenes után patakzott a vér a támadó összevert pofázmányából, Richard pedig szinte megsajnálta, amikor levegőért küszködve köpte ki az egyik szemfogát Julia takarójára. Julia is felismerte a támadót, Richard az arcára szökő rémületből erre következtetett.
- Ez… Richard ez… - fojtott el Julia egy sikolyt a gyerekekre gondolva és rátapasztotta ujjait a szájára.
- Igen. Én is látom.
Az összevert támadó is felszólalt, de bedagadt ajkaival nehezére esett normálisan formálni a szavakat.
- Rifards… - dünnyögte. – én szefetlek. - Az olvasó lámpa aranysárga fénye egyenesen az összevert Mary groteszk ábrázatába világított, aki alighanem pityeregni kezdett.

Richard a nappali piros foteljében ücsörögve szorongatta kávés bögréjét remegő kezei között. Ökle még vöröslött a horzsolásoktól és némi vértől. Még nem tudta megemészteni a történteket, azt hogy megtébolyult asszisztense megpróbálta meggyilkolni feleségét. Elképzelte milyen következményekkel is járhatott volna ha nem ébred fel akkor vagy ha nem cselekszik időben. Julia átlyukasztott koponyájának rémképe átvillant az agyán és ettől felriadt a félálomból. A nappalit látta csak maga előtt, a televíziót, a hosszú, mályva színű kanapét előtte és mögötte a falon egy hatalmas puzzle-t az Eiffel-toronyról amit együtt raktak ki a gyerekekkel még tavaly. Az ablakok elé hófehér függöny ereszkedett, halovány képet lehetett látni mögötte az utcáról amely a felkelő napfény sugaraiban fürdött. Az ablakok mellett, a sarokban könyves polcok sorakoztak, valóságos kis könyvtár makett volt, bár kihasználatlansága miatt a legtöbb alkotás csupán porosodott társaival. Richard a tenyerébe temetve arcát eresztett el szeme sarkából néhány apró könnycseppet. A rendőrök már eltűntek az összevert Mary-vel együtt. Nem lesz vádemelés Richard ellen, hiszen csak feleségét védelmezte, azonban egykori asszisztensét el fogják ítélni előre kitervelt gyilkosság vádjával. Amikor felidézte Mary arcát magában a tegnap estéről és látta, amint ajkáról a vért lenyalva, tágra nyílt szemekkel bámul vissza rá azzal a megszállott tekintetével, biztos volt abban, hogy nem börtönbe fog kerülni, hanem elmegyógyintézetbe. Az efféle őrültek gyakran rejtik el saját tébolyukat egy ártatlannak látszó, bájos kis pofi mögé. Még csak nem is sejthette egykori asszisztense tervét, azt sem, hogy a vonzalom amit iránta érzett sokkal több pusztán testi vágyaknál. Mary megszállottan rajonghatott érte, háborodott elméjében valami pedig teljesen elpattant az este. 

Julia tért be a nappaliba kezében egy kis tányéron szendvicsekkel. Richard felnézett rá és fényes, zöld szemeiben csodálatot olvasott ki. Hát persze, hiszen most ő volt a hőse. Julia homlokon csókolta kis hősét és a fotellel szemben lévő dohányzóasztalra helyezte a tányért aztán kiballagott a szobából. Richard letette kávés bögréjét és remegő jobb kezével kinyúlt egy finom sonkás szendvicsért. Azt gondolta egy ilyen éjszaka után nehezen mennek le majd a torkán a falatok, de tévedett, minden morzsát kiélvezett. Asszisztens híján kénytelen lesz felhívni a szomszédos gyermekorvost, Dr. Edward-ot és közölnie vele, hogy tegyen ki üzenetet az ajtóra, a betegek tájékoztatása végett, mert ma a rendelés elmarad.
Az alváshiánytól és a rémülettől kábultan vonszolta ki magát hat órakor a konyhába. A gyerekek sem aludtak valami jól az éjjel, de nem akartak otthon maradni, készen álltak rá, hogy túléljék a hét utolsó napját az iskolában. Ilyenkor büszke volt rájuk és kitartásukban saját magára ismert. Peter gabonapelyhet falatozott, Andrea csak a mobiltelefonjába pötyögött, Julia arcának felét pedig kávés bögre fedte el, szemeiben egy csepp álmosság nyomát sem vélte felfedezni. Csupán Richard érezte kimerültnek magát, mindenki más élvezte a reggeli rutint. Egyikük sem érezte úgy, hogy közlik a gyerekekkel pontosan mi történt az éjjel, bár Andrea azért sejtette, Peter pedig látta a rendőröket, amikor bilincsbe verték Mary-t. Richard az asztal közepén lévő gyümölcsös kosárra bámult, egy almát látott benne. Fényes, vérvörös, két harapás nyommal a peremén. Hasonlított ugyan ahhoz a darabhoz, amelyet a rendelőjében látott az asztalán, de tudta, hogy az lehetetlen. Tekintetét elfordította róla feleségére, aki letette a konyhapultra piros pettyes kávés bögréjét és mire visszanézett a kosárra a gyümölcsnek nyoma veszett. Megdörzsölte a szemeit újra és újra, de az alma nem tért vissza, talán ott se volt soha. Kisebb, jelentéktelenebb hallucinációk akármikor felléphetnek a kialvatlanság tüneteként, ennek számlájára írta fel azt az átkozott almát és inkább oda sétált feleségéhez, hogy reggeli csókkal köszöntse. Fülébe suttogta megkönnyebbülten: „Örülök, hogy nem veszítettelek el.” Julia erre annyit felelt édes, lágy hangján: „Te nem is tudnál elveszíteni.”

A hétvégére eltervezte Richard és Julia, hogy megünneplik a péntek hajnal szerencsés végkimenetelét, már ha szabad ilyet ünnepelni és elviszik a gyerekeket Richard szüleihez. Egy dombra épített faházban laktak, panorámás kilátással egy hűvös kis tavacskára egy gyönyörű erdő közepén. A gyerekek imádtak ott lenni, talán nem is véletlenül, hiszen Alson nagymama mindig beledugott egy nagyobb bankót a hátsózsebeikbe.
Korán elindultak, hét órakor már a fele utat meg is tették. Amikor Richard felhajtott a földútra és a visszapillantóból a hátsó ülésre tekintett csupán két elszenderült gyereket látott, akiket tudta jól, hamar felébreszt majd a rázkódó útszakasz. Ahogy sejtette, néhány kilométer után Andrea és Peter bágyadtan bámult kifelé az erdő fenyőfa óriásaira. Egy elágazáshoz értek, ahol tábla jelezte az utat, a balra mutató nyíl a hűvös kis tavacskára mutatott, amíg a jobbra mutató a lakóövezetek felé. Felhajtottak egy dombon és elhaladtak néhány látszólag lakatlan ház mellett. A domb legtetején állt szüleinek faháza, egy sötét barna kis kuckó, amely bármelyik Grimm mesébe beleillett volna. A verandán lévő hintaszékben már ott ücsörgött Albert, Richard apja, aki csakugyan elbóbiskolhatott, mert horkolása elriasztott egy közeli faágon megpihent kis madárkát. Leparkoltak a ház előtt és a motorzúgás hangja felébresztette Alson nagypapát.
- Richard, fiam! – felkelt az öreg hintaszékből, nyikorgó hangot hallatva maga alól. – Gyertek be!
- Hát te mit csinálsz itt vén medve? – átölelte édesapját és csókot nyomott kopasz feje búbjára. – Azt hittem ébren vársz majd minket.
- Ébren is voltam! – emelte fel a hangját. – Csak olyan sokára jöttetek meg.
- Semmi gond Albert. – szólalt meg Julia azon a lágy, hárfaszólam szerű hangján és megölelte Alson nagypapát.
- Na látod Richard, a bájos kis feleséged megbocsájtja vétkemet.
- Szia nagyapa! – Peter és Andrea szinkronban köszöntötték nagyapjukat.
- Sziasztok gyerekek. Na gyertek be, ide kint megfő a fejetek.

Betértek a kis kunyhóba, ahol kissé dohos, áporodott szag terjengett a levegőben, de a sütemények illata hamar elfedte ezt a szagot. Almás-fahéjas pite és csokoládés keksz foglalt helyet az asztalon, a konyha közepén, de olyan mennyiségekben, amellyel aligha lettek volna képesek megbirkózni négyen. Egy nagy kancsó limonádé is volt a sütemények mellett, jégkockák és citromkarikák merültek alá benne. Maria, Richard nagyapja egy testes, gömbölyded asszonyság volt, piros orcáján mindig kedves kis mosoly terült szét. Még egy tepsi csokoládés kekszet vett ki éppen a sütőből, amikor fia és családja áthaladt a konyha küszöbén. A pultra helyezte a tepsit és Richard-hoz sietett. Két karjába zárta és homlokon csókolgatta őt, ezután pedig ugyanezt tette Julia-val és a gyerekekkel is.
- Örülök hogy megérkeztetek végre. Lássatok neki!
- Igazán kedves Maria, köszönjük. – szólalt meg Julia. Leültek mind az asztalhoz és elkezdtek falatozni és limonádét töltögetni.
- Az ebéd is készen van, de gondolom azzal még várhatunk délig. – fényes, égszínkék szemei Julia-ra meredtek. – Lányom, olyan kevesen vagytok, nem lesz több unokám?
- Jajj Maria! Nem hiszem.
- Azért ne hamarkodd el drágám, mindig is akartam ikreket. – Richard hangosan felnevetett, vele együtt kacagott mindenki.
- Még csak az kéne! – kiáltott fel Julia.

Mi után megebédeltek és megfürödtek a tó hűvös vizében azt vették észre, hogy máris elment a nap és máris a csillagos ég alatt sétálnak fürdőruhában, felfelé a dombon, vissza a mesebeli fakuckóba. A gyerekek a vendégszobában aludtak, Richard és Julia pedig a nappaliban, a kihúzható kanapén. Richard nem tudott aludni, eszébe jutottak a történtek és még mindig felesége átszúrt koponyáját látta maga előtt. Julia fejéből kiállt az a hatalmas konyhakés, homlokáról végig folyt a vér az arcán át egyenesen a párnájára. Mary egyszerűen kitúrta ezután az ágyából kedvese holttestét és a szőnyegre hajította, majd pedig befeküdt ő mellé és reggelig azt bámulta, hogyan alszik.
Hosszú órákon át forgolódott aztán úgy gondolta inkább elcsen egy kis süteményt a konyhából, akadt még ott bőven. Csendesen, vadászó macskaként közelítette meg az asztalt amelynek közepén ott hevertek a csokoládés kekszek. Közelebb merészkedett, de semmit sem látott a sötétségben, így hát csak felkapott egyet a sok fekete, kerek forma közül és szájához emelte. Ajkaival valami egészen más találkozott össze, ez inkább tűnt gyümölcsnek, inkább tűnt… Almának! Richard a falhoz vágta ijedtében amit a kezében szorongatott és a hangokból ítélve arra következtetett, hogy ez csak egy csokoládés keksz lehetett. Ha egy almát vág a falhoz az bizony felveri a házat. Egyre inkább aggasztotta hogy álmatag vízióiban almákat lát, pedig nem tudta megmondani, hogy egy ilyen egyszerű gyümölcsben mégis mi lehetne aggasztó. Megragadott egy másik fekete formát és érezte biztosan, csokoládés kekszet fog. Hamar elmajszolta és amint az utolsó darabkáját is érezte levánszorogni a torkán felkapcsolódott a villany a konyhában. Édesapja kezét látta a villanykapcsolón, egy öreg, ráncos kezet egy arany jegygyűrűvel, amely felcsillant a fényáradatban. Már épp kimagyarázni készült volna mit keres a sötét konyhában, amikor meglátta a nyakából kiálló kést. A vér gyors ütemben szivárgott, már a padlót is beszínezte a karmazsin folyam. Édesapja nem bírta tovább, összeesett a küszöbön. Richard oda sietett hozzá, megfogta a fejét és a szemeibe nézett, de apja sokkal inkább meredt a távolba, mintsem rá. Egy konyharuháért nyúlt és a nyakához szorította, de már késő volt, a vért nem lehetett megállítani. Édesapja kilehelte a lelkét, üveges szemei a mennyezetre bámultak, pulzusa elcsendesedett. Richard kétségbeesetten próbálta továbbra is elzárni a vér útját és közben torka szakadtából üvöltött.

Egy újabb átvirrasztott éjszaka után Richard az idegösszeroppanás küszöbén állva bámulta a panorámás kilátást a nappaliból. A Nap már az égre emelkedve szórta finom sugarait a hűvös kis tavacskára, amelynek szépséges táncot lejtett vizén a fény. Édesapja holttestét már elszállították, édesanyja azóta is a konyhában zokogott, Julia vigyázott rá. A gyerekek komor tekintettel bámultak maguk elé a verandán és egymással beszélgetve próbálták fejtegetni az este történteket. Végülis egy héten belül ez a második alkalom, hogy rendőrautó érkezik hozzájuk, most már igazán tudni szerették volna mi történik. Egyelőre azzal voltak csak tisztában, hogy nagyapjuk elhalálozott. Amint felfogták, hogy a kedves Albert nagypapa soha többé nem tér vissza hozzájuk megsiratták. Richard először arra gondolt, hogy Mary látogatott el hozzájuk az éjjel bosszúra szomjazva, de a rendőrök elmagyarázták, hogy a törvény biztosítja egykori asszisztensének azt a hűvös cellát egészen a tárgyalásig. Nem volt több ellenségük, bár egészen péntekig egy sem akadt. Édesanyját nem fogja magára hagyni a kis faházban, haza viszi őt az otthonukba és a rendőrség biztosítani fog védelmet huszonnégy órás megfigyeléssel. A szabadon kószáló gyilkos talán már ott ólálkodik a háza körül és szúró tárgyban végződő karjával azóta is őket várja. A rendőrség már átkutatta a házat és nem talált otthon senkit, ezt néhány órával ezelőtt közölték Richard-al de őt nehezen lehetett erről meggyőzni. Szívében most egyszerre dúlt gyász és harag. Bűntudatot is érzett amiért nem volt képes megmenteni édesapját, habár a racionálisabbik fele tudta jól, hogy ő igazán mindent megtett ami lehetséges. Részben azért tanult orvosnak, hogy ne legyen tehetetlen ilyen helyzetekben, de minden hiába, az éjjel csak üvölteni és zokogni volt képes, miközben apjának meleg vére végig folyt az ujjai között. Richard szembesült saját halandóságával és förtelmes érzés volt.

Vasárnap délután végül Richard-ot ledöntötte a fáradtság. A halántékán kidagadó erek erőteljesen lüktettek, kezei úgy remegtek, mintha egy tál jégbe mártotta volna bele őket. Szíve néha kihagyta a ritmust, feje hasogatott. Alig néhány percre volt hajlandó végül lefeküdni az ágyba Julia tanácsára, de szinte azonnal elszenderült és belépett az álmok világába. Álmában egy sötét, nyirkos folyosón sétált. Meztelen talpa alatt üvegszilánkok valóságos tengere hevert. A falak penész szagot árasztottak és valami mást is, amely leginkább a hentesnél érezhető nyers hús szagára hasonlított. Maga mögé nézett, de ott csupán egy téglafal állt, amelyen csótányok mászkáltak fel-alá. Némi fényt csupán lidérces, zöld izzás adott a számára, amely a mennyezetből sugárzott. Előre lépett egyet és érezte, amint az üvegszilánkok valamelyike átdöfi a talpát. A fájdalom amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan távozott. Egyetlen egyet pislogott és mire újra előre tekintett a folyosó vége máris az orra előtt ütötte fel a fejét. Felismerte a szivaccsal kitömött ajtót, ez a rendelője kellett, hogy legyen, bár a névtáblájába vésett nevet fekete mocsok lepte el, a szaga pedig olyan volt mint a kátrányé. Úgy érezte azonnal ki is kell nyitnia, mert valami ami mögötte ólálkodott felüvöltött és közeledett. Megragadta a kilincset és benyitott a szobába. Mi előtt magára zárta volna az ajtót látta a hömpölygő sötétséget ami egy hatalmas, ragacsos labda képében felkapta az üvegszilánkokat és mint óriási tűpárna iszonyú sebességgel száguldott felé. Ha csak egy másodperccel várt volna tovább az ajtó előtt akkor biztosan felnyársalták volna a lidérces izzást visszaverő éles szilánkok. Halotta is amint az ajtónak csapódott ez a sötét golyó és valóságos üvegcsörömpölő áriát zengett oda kint. Bent volt hát a szobában, amelyben hosszú évek óta írt fel recepteket százegy féle panaszra. Minden a helyén volt. A családjáról készült, bekeretezett kép, az ágy amelyre a betegek feküdtek fel, az üvegajtós gyógyszeres szekrény a sarokban, az íróasztal és rajta a számítógép monitor fekete, kikapcsolt képernyője, előtte pedig rengeteg papír hevert szerte szét, ahogy mindig. Volt valami más is ami azonban nem képezte részét sohasem ennek a szobának, egy idegen tárgy ami kezdett kiélesedni és alakot ölteni az íróasztal szélén. Egy vérvörös, fényes alma volt az. Richard közelebb merészkedett hozzá és megragadta erős markával a gyümölcsöt, úgy szorongatta ujjai között, mintha szét akarná morzsolni, körmeit belevájta a héjába. Látott egy rúzsfoltos harapásnyomot a peremén, közvetlenül mellette pedig még egyet a rúzsfolt nélkül. Amikor elkezdte tüzetesebben átvizsgálni ezeket a nyomokat hirtelen egy gúnyos kacagás hallatszott fel a háta mögül. Megfordult kezében az almával és Jennifer Brightmore-t látta maga előtt, aki ezúttal még csúfabb látványt nyújtott, mint a múltkor. Nem ruhát viselt nyeszlett testén, hanem valamilyen szakadt, fekete rongyot, amit beterített valamilyen vörös anyag. Richard lelke legmélyén azért sejtette, mi is lehet az a vörös anyag de nem akarta hangosan kimondani. Jennifer sötét, csapzott haja eltakarta fekete szemeit, de a gúnyos mosolyt az arcán, azt nem. A vékony vonal ami a szája volt most hatalmasra nyílt és felnevetett rémesen, rohadó fogai eközben a földre hulltak és valamilyen sötét, nyálkás folyadék bugyogott ki az ínyéből. Rámutatott csontos mutatóujjával Richard kezére amiben az alma volt. Ő lenézett rá és látta, hogy a gyümölcs gyászosan fekete és valami hófehér színű, ezerlábú féreg mászik ki belőle egy kis lyukon át. Kiejtette a markából az eddig erőteljesen szorongatott átkozott almát és az a padlóra zuhant, a koppanás visszhangot vert a szobában. Jennifer még hangosabb nevetésben tört ki, majd két nyerítés között megkérdezett valamit: „Drágaságom, szerinted ki harapott még bele?”
Felébredt, a lidércnyomásos álom szertefoszlott Jennifer Brightmore gonosz hahotájával együtt. Homlokához nyúlt, amelyen gyöngyöztek az izzadtság cseppek, szíve a torkában dobogott, másik kezét a mellkasához szorította. Hosszú perceken át vette zihálva a levegőt, de aztán amint körül nézett a sötét szobában és látta, hogy ismét hálószobájának franciaágyában fekszik egyedül, sikerült megnyugtatnia magát. Nem akart ezek után visszaaludni, nem akart aludni soha többé, leballagott a többiekhez a konyhába.
Nem talált ott senkit. A faliórán a nagy mutató már közelített a tizenkettes számjegy felé, a kis mutató a hatoson pihent. Világos volt még, a Nap sugarai a konyhaasztalon heverő kávés bögrékre vetültek, amelynek gazdáit Richard úgy vélte a hátsókertben fogja megtalálni. Kinézett az ablakon, de nem látott senkit. Illetve a szeme megakadt a piros tetős kutyaházon, mert a pázsit közte és a grill sütő közt vörös volt, mintha valaki festéket öntött volna ki. Richard tátott szájjal meredt maga elé, a felismerés villámcsapásként hasított koponyájába. Kirohant a hátsókertbe és a kutyaház felé vette az irányt. Amit oda bent csak sejthetett azt ide kint biztosra vehette, a pázsitot vér színezte vörössé. Lehajolt hozzá, mutató ujja és hüvelyk ujja közé szorított egy vörös fűszálat. A vérre fókuszálva homályos fekete foltot látott maga előtt, amint levette szemét a fűszáról kiélesedett előtte a tetem. Mancs, az öreg német juhász hevert a kutyaház mögött holtan, hasát jól láthatóan felmetszette egy éles tárgy, belei a földre lógtak. Nem is értette, hogy nem vette észre előbb, hiszen magát a bűzt is méterekkel korábban éreznie kellett volna. Felállt, közelebb sétált egykori kutyájához és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkából. Összevonta szemöldökét és haragra gerjedt, ökölbe szorított a kezét és tekintetével a hátsó kertet kezdte fürkészni. A magányos diófa álldogált csupán a kert közepén, fényes, zöld leveleibe belekapott a szél. Amíg visszasétált a terasz felé azon elmélkedett ki tehette ezt hűséges ölebével. Két rendőr ült egy autóban a házuk előtt és folyamatos megfigyelés alatt tartották a környéket. Richard nem emlékszik a neveikre, de megbízható alakoknak tűntek és fényes nappal biztosan észrevettek volna bármilyen mozgást. Mit is mondott Jennifer az álmában? „Drágaságom, szerinted ki harapott még bele?”, pontosan ezt. Richard nem hitt a természetfeletti erőkben, de magában Istenben sem, csak dajkamesének tartotta ezeket, a gyenge emberek olcsó placebójának. Ha nyolc órát küzd egy sebész valaki életéért az nem Jézus Krisztusnak köszönheti majd meg az életét, ha felgyógyul a gyermekünk egy tüdőgyulladásból az immunrendszere diadalmaskodik, nem pedig az Isten. Richard nem volt hajlandó elhinni, hogy az egész egy átkozott alma miatt történik. Állhatatossága azonban egészen addig maradt sziklaszilárd, amíg nem nézett körül a nappaliban. A behúzott függönyök sötét homályba taszították a szobát, árnyak ölelték keblükre a könyvespolcokat és minden mást. Felesége és gyermekei aggodalmas arckifejezését így is könnyedén felismerte, nem is kellett rájuk néznie, önmagában elég volt az hogy a televízió fekete képernyőjére merednek mozdulatlanul, ami igencsak szokatlan. Édesanyja gömbölyded formája álldogált a függönyök előtt. Egyenesen rá szegezte tekintetét Richard-ra és egyáltalán nem tűnt annak a kedves, piros, ráncos arcnak amilyen régen volt, inkább volt komor és vérszomjjal teli.
- Áh, örülök hogy felébredtél fiam.
Richard szeme tágra nyílt és szíve vadul verni kezdett amikor meglátta édesanyja kezében a konyhakést aminek élét friss vér színezhette vörössé. Ami viszont ennél is sokkal rémkeltőbb volt, hogy anyja egy piros almát szorongatott a másik mancsában.
- Ülj le közénk. Julia meg a gyerekek már vártak rád. – Richard engedelmeskedett, leült Julia mellé. – Az a rohadt korcs a kertben nem akart békén hagyni, de szerintem most már kussolni fog. Akárcsak az apád.
- Te… - elharapta a mondat végét mert maga sem volt képes elhinni ezt az egészet.
- Igen fiam, én öltem meg. A hosszú házastársi évek alatt beletörődtem néhány dologba, de azt hiszem meguntam. Élvezettel szúrtam át annak a semmirekellőnek a torkát és újra megtenném, de megtenném százszor! – édesanyja szemei kidülledtek, a markában szorongatott almát a magasba emelte és olyan tébolyodott tekintettel bámult maga elé, mint Richard asszisztense azon a bizonyos éjszakán, amikor megtámadta feleségét. – Ezerszer! – üvöltötte végül.
- Mit akarsz a családomtól anya? – kérdezte Richard és bár még sugárzott belőle a rémület, a harag is felütötte a fejét. Visszaemlékezett kibelezett ölebére és ökölbe szorította ismét a kezét.
- Semmit sem fiam. Szerintem Peter az aki szeretne még valamit mondani.
- Peter?
Richard amint fiára szegezte értetlen tekintetét már késő volt, a fia egy kést húzott elő a semmiből és átszúrta nővére artériáit. Andrea a földre zuhant a kanapéról, a vére szétfröcskölte a padlót, a bútort és a lábukat. Richard lemászott hozzá a helyéről, jobb kezével megtámasztotta a fejét és kétségbeesetten a szemeibe bámult, saját ruhájával eközben pedig igyekezett elállítani a vérzést, amely éppen olyan ütemben szivárgott, mint édesapjából tegnap éjjel. Kivételesen nem a tehetetlenség volt a legborzasztóbb, hanem a néma csönd. Peter gépiesen visszaült és úgy tett mintha mi sem történt volna, Julia pedig megfagyott szoborként bámult továbbra is maga elé. Mint akik hipnózis alatt álltak, úgy meredtek a semmibe, arcukon pedig már nem látta többé az aggályt amit korábban és lehet soha nem is aggódtak, színpadi szerep volt az is. Valójában édesanyja őrült beszédétől sem rendültek meg, a fekete televízió képernyőjét bámulták, ahogyan eddig is és ez is keltett benne némi gyanút, de akkor még nem eleget. Andrea végül meghalt a karjaiban, mert levegőt sem kapott, kisöccse szinte lemetszette a fejét a nyakáról és ez a különös kegyetlenség arra késztette Richard-ot hogy igenis elkezdjen hinni a természetfelettiben. Zokogásban tört ki amit nem  is tudott hosszú, kínos percekig abba hagyni, a könnyfátyolon át pedig vetett egy pillantást édesanyja almájára. Rengeteg harapás nyom volt rajta, méretben mind eltért a másiktól az egyik pedig rúzsfoltos lehetett, nem látta tisztán. Megboldogult lányának szemeit lezárta egy könnyed kézmozdulattal és felállt a földről. Szemei vöröslöttek a sírástól, tekintete komor volt és meggyötört. Két nap alatt elvesztett két számára nagyon fontos személyt és mi alatt ebbe igazán belegondolt volna egy kés újra lecsapott, bár ő maga már csupán csak hallhatta a hús és a fém rémes találkozását. Mindenféle reakció lelassult, érezte hogy izmai merevek, reflexei cserben hagyták rég. Nem volt képes idejében cselekedni, mintha kábító lövedék hatása alá került volna. Talán édesanyja mérgezte meg, talán Peter, talán Jennifer Brightmore, nem számított. Még látta maga előtt a nappalit és képzeletben Julia felhasított koponyáját, a kiömlő vért és hallotta azt a kísérteties csendet, amely annyira valószerűtlenné tette az egészet. Álomszerű kép lett az utolsó jelenet, ami után a földre zuhant és elnyelte a sötétség.

Négy hófehér fal és egy kényelmetlen vaságy. Ennyit látott maga előtt Richard, soha többé semmi mást. Nem tudta mióta van ott, talán mert a bivaly erős nyugtatók megtették a hatásukat és elvették az idő érzékét vagy a rövid távú memóriájába zavartak be, nem tudta már. Csak annyit tudattak vele, hogy családjának minden tagja halott és brutális kegyetlenséggel lettek lemészárolva, állítólag általa. A vérben ázott nappali emléke homályos foltként lebegett elméjében, agya rég lezárta azt a folyosót, amin keresztül jutva kiélesíthette volna ezt az emlékképet. A fényes, vérvörös alma, amit a kezei között szorongatott a hűvös, üres szoba közepén azonban zamatosabb volt bárminél. Hát persze, hogy is szól az a régi mondás? Mindennap egy alma az orvost távol tartja ugyebár.