Dr. Halál és a Pikkelyember

Szokatlanul tiszta volt az ég a Targia kastély fekete bástyái felett, a hatalmas kékséget csupán néhány fehér felhő folt zavarta. Dr. Halál kitekintett toronyszobája ablakán és merengett az erdő ragyogó szépségében, a rügyező fákban és a szabadon szaladgáló őzekben. Számára nem okozott különösebben örömet a felhőtlen égbolt és a tavaszi szellővel érkező finom virágillat így csodálkozó tekintetét elfordította és visszamászott sötét és komor szobájának munkaasztalához. Az ódivatú asztal repedezett volt, a lakkozás rég lekopott róla, egyik lábát könyvvel támasztották ki. Oda sétált hozzá, lefújta róla a port és pennát ragadva rajzolgatta tovább vázlatait egy mécses pislákoló, sárga fénye mellett. A papírlapok mellett hevert egy kis befőttes üveg, lidérces zöld színű folyadékban úszkáltak benne emberi szemgolyók, mellette egy kis, fekete edény amelyben csavarok foglaltak helyet. Dr. Halál alkotói csendjét megzavarta három kopogás a roskatag ajtón, amely csodák csodájára nem dőlt még össze. Az inasa nyitotta ki, mi után engedélyt kapott rá és bejelentett egy vendéget, pontosabban újabb pácienst. Dr. Halál felállt az asztaltól, gumikesztyűs mancsaival megtámaszkodott a székben, megigazította őszes haját és a szemüvegét. Ördögi vigyor húzódott végig ráncos arcán, szarkalábak sokasága kísérte a tébolyodott mosolyt.
  Targia kapui előtt egy kopott, szürkés kabátot viselő férfi ácsorgott. Sál takarta arcát, fején fekete kalapot viselt, kezein lyukas kesztyűket. Szokatlan viselet volt ez tavasszal, de emberére akadt, mivel Dr. Halál a szokatlan megszállottja volt. Végig nézett a férfin, aztán szolidan kezet ráztak.
- Üdvözlöm uram. Mi szél hozta szerény hajlékom küszöbére? – kérdezte nyájasan Dr. Halál az ismeretlen férfitől.
- Doktor uram, úgy hallottam ön megpróbálkozik a legmakacsabb betegség kiirtásával is. Senki más nem maradt, akihez fordulhatnék.
- Nosza mutassa be nekem ezt a betegséget, feltételezem ezt takarja a szokatlan öltözet.
- Most azonnal?
- Természetesen. Amíg nem látom, hogyan gyógyíthatnám? – vigyorgott rá a doktor kedélyesen.

  

  A férfi levette magáról a kabátot, a sálat, a kalapot és a kesztyűket. Félmeztelen teste telis tele volt sebekkel, amelyek olyanok voltak akár a gyík pikkelyei. A plakkok hatalmas, vörös foltokban gyülekeztek, bőre száraz volt és néhol vér is bugyogott belőle. Hosszúra nőtt körmeivel a vállát vakarászva, félénken a földet bámulva a kopaszodó férfi megszeppenve várta a megvetést és az undort, de az nem érkezett. A doktor csupán végig mérte őt, kesztyűs kezével az állát kitámasztva mélázott magában miközben hangos igeneket mormogott.
- Rendben van, visszaöltözhet Mr….
- Andrew, Dr. Halál uram.
- Mr. Andrew. Egyetlen kérdésem van önhöz.
- Mi lenne az?
- Mit szeretne, mit tegyek? – A kérdés után leülepedett a csönd kettejük között, a finom tavaszi szél cirókája ébresztette föl Mr. Andrew-ban a választ.
- Tüntesse el! Könyörgöm, tüntesse el örökre! – összekulcsolt kezekkel, térdeire rogyva rimánkodott a doktor fehér köpenye alatt. Szeméből eközben potyogtak a könnyek.
-  Rendben van, fáradjon beljebb.

  

  A doktor felsegítette a földről Mr. Andrew-ot és bekísérte a Targia kastély sötét folyosóira, ahonnét a legélesebb sikoly is hiábavalóan próbált megszökni.
  Három nappal később mi után Mr. Andrew átesett jó néhány altatáson már az egész teste fáslikba volt csavarodva, csupán zöldes barnás szemei látszódtak még, de valóságos egyiptomi múmiának érezte magát. Mindenestre a viszketés, amely hosszú évek óta gyötörte megszűnt létezni, bár egész teste sajgott a fájdalomtól és meglehet, hogy a doktor által beadott nyugtatók ringatták csupán csalóka álomvilágba. A negyedik napon végül levette róla a doktor a kötést és egy testmagasságához megfelelő tükör elé kísérte. Amit látott az elborzasztotta, mert ugyan a betegsége valóban megszűnt létezni, de a bőrével együtt inthetett neki búcsút. Nem látott meztelen testén mást, csupán húst a takarója nélkül. A Targia kastély fekete kőpadlójára zuhant és átkozta a doktort, szidta és szapulta.
- Azt ígérte meggyógyít… - nagyot nyelt, sós könnyei belemartak a húsba, ezért abba hagyta a pityergést. – azt ígérte… - a doktor a szavába vágott.
- Azt ígértem eltüntetem. Mr. Andrew, a betegsége eltűnt.
- Vele együtt a bőröm is! – a kőpadlót ütlegelte öklével, amíg vörös foltokat nem hagyott rajta vérével.
- Mr. Andrew mégis mit gondolt? – az ördögi vigyor ismét kiszélesedett a doktor orcáján, szarkalábai is megjelentek. – Ezt a betegséget máshogy nem lehet eltűntetni. 

  

Dr. Halál és Mr. Téboly

A hűvös szél egyre csak erősödött, már a fák lombjaiba kapaszkodott, azután vitte magával az ázott leveleket messzire és beleolvadtak mind az éjszaka meghittségébe. A vihar még szüntelen tombolt, de az eső már elállt és tiszta képet mutatott magából az égbolt, pompázatos fénygömbök ragyogtak fel rajta és semmi más nem is adott fényt a hosszú út alatt, csak is ezek a büszke csillagok. Bár hordozhatna magával lámpást, hogy utat mutasson számára, Mr. Téboly a teljes sötétség leple alatt osont át az erdő mellett, a földút porában taposva bámészkodott, hol egy huhogó bagolyra lett figyelmes, hol pedig egy Holdfénybe mártózó denevér szőrös szárnyacskáira. Élvezettel tette meg az utat a Targia kastélyig és kifejezetten hálás volt házigazdájának azért, hogy nem világítatta ki az utat, a fény számára csupán csúfított volna az éjszaka mesés látványán.
A kastély egy tisztáson, fák között feküdt, szénfekete ormán fáklya lángja égett. Targia bástyái, a falai, hatalmas vaskapuja, sőt a köré épült, két ember magasságú kőfal is gyászosan fekete volt. Olyan volt, mint az éj valódi, szilárd megtestesülése, borzasztó lidércnyomásként bújt elő a fák karmai közül. A levegő ólomsúlyként nehezedett Mr. Téboly tüdejére, amint megközelítette. Káprázatos! – fejezte ki gondolatban csodálatát és izgatottságát bár palástolni igyekezte, szája mégis tátva maradt az ódon fekete falak alatt. Közelebb merészkedett és csak ámult, eldönteni nem tudta hová is nézzen, gyönyörködött mindenben. A rég halott növényzetben, a csupasz fák ágairól lógó akasztó kötelekben és a repedezett kövezetben, amely sötétebb volt az éjszakánál. Mr. Téboly számára a rémületkeltő volt a természetes és a kellemes.
 A kapuban egy szürke kabátos férfi ácsorgott, aggastyán arcvonásait egy közeli fáklya fénye groteszk árnyjátékká varázsolta át. A szaga olyan volt akár a penész és az ázott fa különös egyvelege, nem különösebben émelyítő, de nem is éppen kellemes. Mr. Téboly oda állt elé az öreg kapuőr pedig nem szólt, csak közömbös, unott ábrázatot mutatva kinyitotta a hatalmas vaskaput. A fémes nyikorgás baljóslatú zajjal verte fel a meghitt, éjjeli csendvilágot. Oda bent is a sötétség volt az úr és valamilyen kénes bűz, amely az egyik folyosó felől áradt. Fáklya hiányában Mr. Téboly nem tudta megállapítani mi az ami a szagot terjeszti de nem keltette fel különösebben az érdeklődését. Hatalmas, aranysárga ablakokon át beszökött a Hold sápadt fénye és rávetült egy hosszú lépcsősorra, amely felvezethetett az emeletre. Vörös szőnyeg simult rá, vörös akár a vér, színében sokáig merengett Mr. Téboly amíg nem világított rá egy fáklya közelgő, tompa fénye a lépcsősor tetejéről. Az alak amint meglátta őt leszaladt hozzá, de csak óvatos, nesztelen léptekkel, macskaként surrant. Vastag keretes szemüveget viselő, őszes hajú, fehér köpenyes férfi nyújtotta kezét Mr. Téboly felé. Fekete gumikesztyűjén vörös anyag csillogott, szarkalábas mosolyában az üdvözlégyen kívül ott volt még valami ördögi, amivel Mr. Téboly máris szimpatizált és ő is rémes vigyorra húzta cserepes ajkait. Kinyújtotta hosszú, karomszerű jobb kezét és megrázta a jóval kisebb, kesztyűs mancsot.
- Üdvözlöm Mr. Téboly, örülök, hogy épségben ide ért. Milyen volt az út? – kérdezte nyájasan.
- Üdvözlöm Dr. Halál, köszönöm, nagyon élveztem, imádom az éjszaka meghittségét.
- Azt gondoltam pár órával előbb érkezik, nagyon vártam már magát.
- Röstellem, hogy késtem, bocsássa meg. Félek ez Mr. Jefferson hibája.
- Mr. Jefferson? – érdeklődő, koboldszerű ábrázata kíváncsian várta a választ.
- Az egyik személyiségem. Azt hiszem megölt idefele valakit. – sötét kabátjának a szárán éktelenkedő megszáradt vérfoltra mutatott.
- Áh, értem, csodálatos, valóban csodálatos! – átkarolta Mr. Tébolyt és elkezdte felvezetni a vörös lépcsőkön. – Menjünk barátom még sok dolgunk van, csak felfelé!

Dr. Halál felvezette Mr. Tébolyt az emeleti folyosókra ahol számtalan ajtó sorakozott fel egymás mellett. Fáklyatűz festette a folyosókat vörössé és döghúshoz hasonlatos szag áradt. Mi után megtettek néhány lépést sikoltó és üvöltöző hangok repesztettek át a koponyájukon. A hangzavar azonban elcsendesedett, amint Dr. Halál elkáromkodta magát. Megálltak az egyik ajtó előtt aminek fájába a tizenkettes szám volt belevésve. A doktor előcibált egy vastag kulcscsomót és kikereste a zárba illőt. Benyitottak. Volt egy vasvázas ágy, fakó, fehér matraccal és takaróval egy rácsozott ablak mellett, de semmi más nem képezte a bútorzatát a fojtogató szagú, szerény berendezésű kis szobának. Közeledtek az egyik sarok sötét árnyai felé és rá világítottak a lobogó tűz fényével. Mr. Téboly egyszerre volt rémült és döbbent, ugyanakkor oda volt Dr. Halál groteszk alkotásáért. Amit láttak maguk előtt egy ember lehetett egykoron, most azonban olcsó, megkínzott karikatúrája volt csupán, egy végtagok nélküli torzó. A csonkokon hosszú varratok helyezkedtek el amelyek végig futottak az egész testen. Friss ostornyomok vörös nyomai húzódtak végig meztelen mellkasán, az arc egész emberi volt, de nem voltak szemei, csak üres üregek meredtek barlangszájként maguk elé. 

- Érdekes. – szólt Mr. Téboly és kitámasztotta állát a hüvelyk és a mutatóujja segítségével.
- Érdekesebb az érdekesnél fiam! Tudod te mi ez? – dörzsölgette apró, kesztyűs kezét a doktor.
- Egy ember?
- Ember? Frászt! Ő a tudomány eszköze! Viharszimat!
- Viharszimat? – állt továbbra is ott Mr. Téboly érdeklődő tekintettel vizsgálgatva a kreatúrát.
- Ez a neve. Ő jelzi nekünk előre, ha közelít egy kis villámlás. Néha téved. – Dr. Halál az ostorcsapásnak köszönhető vörös sebhelyekre mutatott. – De többnyire megbízható!
- Ez hogyan lehetséges Dr. Halál uram?
- Nagyon egyszerű barátom, erre lett nevelve.  – a doktor hirtelen kiegyenesedett, görnyedt testtartását félre hajította a röpke előadás erejéig. – Eltávolítottam mindent, ami felesleges, hogy az agyát ne zavarhassa semmi, ezáltal pedig kiélesedhettek az érzékei.
- És hogyan jelzi előre ha villámcsapás közeleg?
- Beépítettem egy kis eszközt a torkába. – a doktor az ádámcsutka körüli varratokra mutatott. – Ha villám közeleg ő felsikolt egy olyan frekvencia tartományon belül amit ebben a kastélyban csak én hallok. – meghúzta hatalmas fülcimpáját és Mr. Tébolyra mosolygott.
- Bámulatos doktor uram! Bámulatos!
Dr. Halál szemüvegének foltos üvegén keresztül feltekintett a mennyezetre, majd vissza a teremtményére és megint elmosolyodott, ezúttal vérszomjasan. Az egykoron embernek nevezhető kreatúrának tátva volt a szája, fogak nem sorakoztak benne és a nyelve helyett is csak valami fényes fémes csillogást lehetett látni.
- Bámulatos? Zavarba hoz Mr. Téboly. – megigazította a szemüvegét és hátat fordított Viharszimatnak. – Menjünk tovább! Gyerünk, csak kövessen!

Végig baktattak a végeláthatatlanul hosszú, sötét folyosón. Eközben több ajtó mellett is elsétáltak, volt ahonnan szörnyű, hörgő hang tört elő és akadt olyan szoba is ahol valaki hangosan számolt magában. Amikor eltűnt mögöttük ez az ajtó, az utolsó szám, amit Mr. Téboly hallott a százötvenkettő lehetett. Vaskos lánc csörgött a távolban a hangja pedig egyre inkább közeledett. A fáklya fénye alatt a fémes csillanás ékszerként világított a fekete falak között. Torz teremtmény mászott eléjük, pórázának fogságában néhány lépés távolságába kényszerült tőlük, de iszonyú külseje tisztán látható volt. Ember lehetett egykoron, talán most is az volt, de a lemetszett karjaiból megmaradt csonkokból újabb lábak nőttek ki, csavarok és varratok együttes ereje tartotta össze a lény minden lábát, mert hogy több is volt neki, legalább nyolc. Lábak nőttek ki a bordáiból, a vállaiból egyaránt, habár közelebbről szemügyre véve azért jól látható maradt a szike, a cérna és a csavarok útja, mégis megfelelő távolságból ember nagyságú pókként mászott sebesen, embernek legapróbb látszatát sem keltve. Mr. Téboly látta maga előtt a kreatúra felhasználási módjait és elcsodálkozva bámulta amint az visszaszökik az árnyak közé, olyan irdatlan tempót diktálva, hogy a szeme képtelen volt követni a homályba őt. Dr. Halálra tekintett kérdően és kíváncsian.
- Ő egy sikeres kísérlet bizony, a kis kedvencem! Azonban még nincs egészen kész.
- Hogy hogy?
- Házőrzővé fogom nevelni, de még csak ugat, nem harap. – büszkén folytatta. – De ha egyszer szánok rá egy kis időt nem akad majd olyan aki lefutja!
- Azt meghiszem doktor úr.

Az út a végéhez ért, megérkeztek az utolsó szobába, a folyosó legvégére. Az ajtó kinyílt, mi után a doktor elő kereste a megfelelő kulcsot ormótlan kulcskarikájáról és fel nem nyitotta a zárat. Oda bent gyertyák fénye égett az ablakban, olvadozó viasz csepegett belőlük a padlóra. Egy öreg szék volt a szoba közepére állítva, körülötte elektródák tömkelege csavarodott össze és egy különös szerkezethez kapcsolódtak amely egy roskatag asztalon hevert a közelében.
- Kérem, üljön le! – mutatott a doktor rövid mutatóujjával a roskadozó szék felé.
Mr. Téboly leült és ekkor vette észre, hogy a szék lábai gondosan bele voltak csavarozva a kőpadlózatba emiatt pedig mozdíthatatlanná vált. Dr. Halál rászíjazta a csuklóit a karfára elég szorosan ahhoz, hogy Mr. Téboly nyugtalanná váljék. Nem félelmet érzett magában, a kíváncsiság volt az ami nyugtalanította őt, már izgatottan várta a továbbiakat. A doktor oda bicegett a szerkezethez és bekapcsolta azt, a szörnyű masina rémesen sercegett, ritmustalanul, különböző frekvenciákon és valóságos visítást produkált magából. A doktor ezután a sötét padlóra hajolt és onnan két fehér korongban végződő drótot vett a keze ügyébe. Ezeket aztán rátapasztotta gondosan Mr. Téboly halántékára és visszatért a zajos szerkezethez. A doktor megköszörülte a torkát és előadáshoz készülten mosolygott azzal az ördögi vigyorral ráncos arcán.
- Ezt a szerkezetet én csak úgy hívom, hogy Hipnotia. Sok éve találtam fel és az egyik bástyára felszerelt eszközöm segítségével foglyul ejtett villámok energiájával működtetem. A dolog egyszerűbb, mint hinné Mr. Téboly uram.
- Valóban? – kérdezte kíváncsian, olyan arckifejezéssel ami arról árulkodott, hogy ő nem találta a szerkezetet egyszerűnek.
- Igen. A Hipnotia a villámok energiáit felhasználva egyfajta hipnotikus sokkterápiát hoz létre, amely előcsalogatja majd az ön rejtett személyiségeit.
- Gondolom iszonyatosan fog fájni. – mondta tébolyodott vigyorral az arcán, mint aki áhítozik saját testének gyötrelmes szenvedései után.
- Igen, ez elkerülhetetlen.
- És Viharszimatot ezért mutatta be nekem, nem a munkájával akart dicsekedni.
- Azért ettől még büszke vagyok. – igazított jobb kezével a szemüvegén és elforgatott egy tekerőt. – De valóban. Na lássunk neki, annak a fránya villámnak már be kéne csapnia, mert ha megint tévedett kénytelen leszek újabb ostorcsapással jutalmazni.

Ezután szinte azonnal egy villám visszhangzó dörejére lettek figyelmesek és a sokkterápia megkezdődött. Mr. Téboly iszonyatos fájdalmakkal küszködött, úgy érezte leolvad koponyájáról a hús és a csontot is porrá őrlik az energiák, de a gép visszafogta a villám nagyját és nem ölte meg. Néhány perccel később mámorító élvezetnek érezte a fájdalmat, őrült hahotába kezdett és nem is hagyta abba amíg elő nem csalta a doktor az első személyiséget.
A szerkezetet egy órán át sütögette Mr. Téboly koponyáját, amíg Dr. Halál feljegyzéseket készített egy sárga lapos noteszba minden személyiségéről, amit sikerült kicsalni elméjének zord szegleteiből. Mi után véget ért a tortúra kiszíjazta Mr. Tébolyt és beszámolt neki a fejleményekről. Több személyisége is felbukkant ugyan, de Dr. Halál meg volt róla győződve, hogy ennél sokkal több lapul benne, mindenesetre egy óra leforgása alatt összesen hét személyiség vette át az uralmat a teste felett. Ezek közül emberekre talán kettő jelenthetett veszélyt. Mr. Jefferson volt az első aki megjelent, ő ki akart szabadulni a szék fogságából és amíg rángatózott, tekintetét a plafonnak szegezve káromkodott és üvöltözött, miközben fröcsögött a pofájából a nyál, aztán a vér is mi után elharapta az ajkát. Később megérezte koponyájának izzását és a doktorra nézve elhallgatott. Mosolygott aztán dühösen forgatva szemeit ígérgette a legszörnyűbb sorsot Dr. Halálnak, kibelezést és megcsonkítást emlegetett mi előtt átvette volna az uralmat egy másik személyiség. Egy kétségbeesett nőé volt a következő, aki másról sem volt hajlandó beszélni, csak szüzességének fontosságáról, illetve annak megvédelmezéséről. Rettegett attól, hogy a doktor esetleg megerőszakolja és elveszi azt amit ő már Istennek adományozott, lévén hogy ő apáca és már fogadalmat tett az Úr előtt. A többi személyiség is hasonlóan fantáziadús élettörténettel állt elő, újabb és újabb kitalált emlékek bukkantak elő és a kezelés egyre komikusabbá vált a hetedik személyiségig ami talán a legveszélyesebb lehetett. Egészen eddig az összes személyiség felszólalt, hol dühödten, hol szemérmesen suttogva vagy csak rettegve a haláltól és a drót okozta fájdalomtól dadogva, de a hetedik nem kívánt beszélni. Higgadt volt és nyugodt, nem zavarta a szék fogsága, nem állt elő semmivel, csak meredt egyenesen előre az ajtó felé. Kisugárzásában volt valami ördögi, valami ami közelebb állt a Pokol mélyén élő kísértetlényekhez, mintsem egy emberéhez. Eleven szobor volt, de minden lomha lélegzetvételében ott volt valami sötét, amely nem egy ember agyába való, valami aminek nincsenek érzései, sem pedig gondolatai, csak gyilkolási ösztön hajtja, semmi több. Mi előtt az energia elfogyott a szerkezetből ez a hetedik személy Dr. Halálra szegezte a tekintetét aki érezte, hogy egy szellem keze szorongatja torkát. Láthatatlan erők kívánják széjjel tépni a gigáját és szétroncsolni a tüdejét, arra késztetve őt, hogy apró cafatokban okádja maga elő légzőszervét. Amint eltűnt az energia Mr. Téboly is visszatért és kíváncsi tekintetével válaszokat keresett Dr. Halál rémült arcában. A kísérletezést folytatni kell, de nem tudni mikor érkezik a következő villám, ezért marasztalásra kérte fel Mr. Tébolyt és kiadta számára a saját szobája melletti, valaha éléskamrának használt helységet, ahová most a mogorva, szürke kabátos kapuőr behurcolt egy poros matracot.
A következő napokban az ég nem borult szürkeségbe, felhők is alig borították és Viharszimat csendesen ücsörgött szobája közepén a pillanatra várva amikor felsikolthat azzal a szerkezettel ami a torkába ágyazódott. Mr. Tébolynak addig akadt feladata bőven, besegített Dr. Halál kreatúráinak etetésébe és gondozásába. Különös, kegyetlenül megkínzott, össze-vissza varrt torz teremtményekkel találkozott minden egyes szobában, emberi vonásokat is nehéz volt rajtuk néha felismerni. Akadt köztük egy talán valaha nő nemű lény amely a balett táncosok mályva színű tütüjébe volt bele bújtatva. Karjai hosszúkás, szablyához hasonlatos fém eszközzel lettek helyettesítve. Arca nem volt, csak egy nyílás a meztelenül üres bőrgolyón amely a fejét képezte és ezen a nyíláson keresztül táplálkozott. Egy másik szobában találkozott egy üveglapokból álló kockába helyezett fejjel, amely összeköttetésben állt átlátszó csöveken keresztül egy fejnélküli testtel, ami egy székben ücsörgött, középső ujja pedig folyamatosan rángatózott. Akadtak még szobák számos borzadállyal, megcsonkított testekkel, félholt, emberszerű alakokkal és különös szerkezetekre rákötött kreatúrákkal, amelyeknek a halálnál sokkal rosszabb sors jutott. Mr. Téboly csodálata néha átváltozott sajnálattá és már-már szánta ezeket a rémes kísérletek alá kényszerült embereket. Dr. Halál meggyőzte arról, hogy amit a Targia kastély falai között alkot ezekből a testekből az egy még el nem ismert művészeti ágazat része. Bár ő zseniálisnak találta a munkáját és valóban Mr. Téboly is tisztában volt azzal, hogy a doktor egy lángelme, de azért gyakran viszolygott is attól amit látott. A későbbiekben természetesen beletörődött a kísérleti alanyok sorsába és hideg szívvel félre tekintett a doktor rémtettei felett. Saját személyiségeinek szaporulata aggasztotta inkább. Egyszer egy naplót talált telis tele versekkel, amelyet úgy tűnt ő maga vezetett, habár halovány emlékeiben sem látta őket sohasem. A melankolikus költemények rémisztőnek hatottak, tűzre dobta a kötetet még aznap. Ágya alatt lelt már rá whiskey-s üvegekre, Bibliára, ruhákra, amelyek sosem voltak az övéi és ezek voltak azok a dolgok amelyek nem keltettek benne aggályt. Látott keskeny arcán sebhelyeket húzódni, monokli is várta már reggel és persze megalvadt vért is mosott le ujjbegyeiről, talán kicsit túlságosan is gyakran. Ébredt ölében véres késsel, agy darabokkal meghintett húsklopfolóval és egyszer egy jéghideg szajhával is, üveges tekintete mindent elárult az estéről.
 A Targia kastély feketére mázolt falai között sétálgatva mélyen magába zuhanva bolyongott fel és alá, amíg Dr. Halál érte nem küldette a mogorva kapuőrt. Viharszimat reggel óta sikoltozott azon a bizonyos frekvencián és Mr. Téboly ismét ott találhatta magát leszíjazottan, drótokra kötözve. Dr. Halál szarkalábas, ördögi vigyora egyre csak szélesedett miközben csavargatta szerkezete gombjait. Becsapódott egy villám és fehér fényt vetített be a sötét szobába. Ez alatt a villanás alatt a doktor be is kapcsolta a Hipnotiát és munkához láttak az elektródák, Mr. Téboly pedig felkacagott.
Újabb személyiségek bukkantak fel, de Dr. Halál nem tulajdonított nekik jelentőséget, nem volt bennük semmi érdekes, semmi feljegyzésre méltó. Akadt köztük szállító hajón szolgáló matróz aki a tengert kutatta tekintetével, tolvaj aki nyakék után áhítozott, iskolás kisgyermek aki az édesanyja után kiáltozott. Mr. Jefferson felbukkanása volt az ami végre jegyzetelgetésre késztette a doktort, bár nehezére esett elfojtani egy ásítást, mert rendkívül unalmasnak találta a személyiség gyermeteg agresszióját és szánalmasan üres fenyegetőzését. Épp egy újabb szitkot készült kiejteni a száján, amikor Dr. Halál közbevágott.
- Figyeljen Mr. Jefferson. – attól, hogy szavába vágtak még inkább felmérgesedett, vörösödő fején kidagadtak az erek. – Nem félek magától.
- Jobban tenné maga gnóm! – tört ki magából. - Ha felszakítottam ezeket a szíjakat az első dolgom lesz magát egy kútba dobni és a szarommal etetni!
- Nem érdekel. Inkább meséljen arról a másikról akivel osztoznak a koponyán. Tudja kiről beszélek, az a szótlanabbik.
- Róla? – Mr. Jefferson arcáról eltűnt a tomboló düh, ami maradt az kétségbe esés és félelem. Félt, mert ez a másik személyiség úgy tűnt mindenki felett állt. – Róla nem beszélhetek.
- Mért nem? – bámult rá szemüvege mögül kíváncsian kezében a tollát szorongatva. – Mr. Jefferson azonban nem volt hajlandó válaszokat adni, Mr. Téboly pedig visszatért.
- Na doki, jutottunk valamire?
- Nem is tudom, nem is tudom. – ismételgette. – Talán majd a következő alkalom előrébb visz.

Dr. Halál kiszíjazta őt és mire felismerte Mr. Téboly tekintetéből a vérszomjat már késő volt. Mr. Téboly öklének kiálló bütykeivel állon csapta a doktort, aki ettől a földre zuhant és eszméletét is vesztette, mi után bevágta kobakját a fekete kőzetbe, amely a falat képezte.
A doktor magához térve a székben találta magát leszíjazva. A kábulat fokozatosan enyhült és már tisztán hallotta Viharszimat sikolyát a fejében, azon a bizonyos frekvencián amelyet senki más nem hallhat a kastélyban. Mr. Téboly a szerkezet mögött ácsorgott, tekintete hideg volt és embertelen, egészen nem evilági módon volt közömbös. Amint a villámcsapás fehér fénye villant át a fekete szobán a doktor Mr. Téboly arcán csupán egy pillanat erejéig látott mosolyt, de az alvilági, gonosz fintorgás volt, amely az ő szívében is félelmet kényszerített. A szerkezet bekapcsolódott és úgy tűnt Mr. Téboly megtalálta a fokozatokat beállító tekerőket, mert elcsavarta azt amely után a doktor arcára fagyott egy ördögi vigyor. Mi előtt agyát szénkupaccá sütötte volna az elektróda a halántékán még tisztán lehetett érteni utolsó mondatát: „Csodálatos, valóban csodálatos!” és ezután már csak őrült nevetés kísérte sistergés hangja hallatszott a szobában.
Az égett hús szaga bűzlött, feketére sült koponya maradványai roskadtak magukba egy köpenyes, kurta doktor testén egy öreg fa székben. Ez a látvány fogadta Mr. Tébolyt és bár keze a gombokon pihent, most is azzal az értetlenséggel bámult maga elé, mint amikor véres késekkel ébredezett ágyában. Egy papírost talált másik markában, amelyen ez állt: „Kiengedtem őket, jó mulatást!” Mi után kimerészkedett a sötét folyosóra megértette az üzenet jelentését. Bár fény nem hatolt át a fekete falakon át, azért az első tárva nyitva álló ajtót tisztán látta maga előtt és jól tudta, mi történhetett a többivel.

Másnap hajnalban két vadász járta az erdőt, napok óta üldöztek egy őzet és úgy érezték végre megkaparintják a zsákmányt. A nyomait követve az erdő legszélébe értek, innen jól láthatóvá vált egy kisebb tanya a távolban, az alföldi pusztaságban egy aranyló búzamező mellett. Gémes kút állt magányosan, közvetlen közelében pedig az üldözött őz teteme. Közelebbről megvizsgálták a szerencsétlenül járt állatot akinek testébe rengeteg harapásnyom ágyazódott, az egyik pedig egyenesen a torkába hatolt, szinte lemetszette az őz apró fejét. A vadászok a Napkelte fényében fürödve leheltek maguk elé zihálva kis felhőket és azon törték a fejüket mégis milyen állat tehette ezt az üldözött vaddal. Mire észbe kaptak már túl késő volt, nem tudták idejében megemészteni a látványt amely eléjük tárult oly hirtelen, hogy a rémület is késve érkezett. Torz teremtmények hada közeledett feléjük a tanya irányából, meztelen kreatúrák mindenféle gépezettel a testükön, élükön egy soklábú, emberszerű lény szaladt iszonyú sebességgel. A két vadász mire magához tért az ámulatból már alig néhány lépés távolságra találta magát a kreatúrák seregétől. Egyikük hátat fordítva próbált megszökni a halál elől, de egy balett táncos tütüjébe bújtatott, arctalan lény állta útját, amely átdöfte szablyaszerű karjaival a testét. A másik vadász már felemelte puskáját és csövével a lénysereg közepébe célzott hiába valóan, mert hamar el érte őt is a szörnyű vég. Dr. Halál teremtményei kíméletlenek voltak, akárcsak alkotójuk és elevenen falták fel, csontkupacot sem hagyva maguk után. A Napkelte a horizonton lángolt arannyá festve a tájat miközben a torz kreatúrák hatalmas, hömpölygő szürke kupacban rohantak az első város felé, aki pedig oda figyelt, az hallhatta üvöltésükben a mámorító szabadság elvadult énekét. 

Mindennap egy alma az orvost távol tartja

Kellemesen nyárias reggelre ébredt Richard, talán túlságosan is kellemesnek vélte, szokatlanul kellemesnek. Augusztus másodika azért még javában a kánikula időszaka és a lágy szél, amely a nyitott ablakon szökött be hozzá igazán kedves vendég volt. Élénk, kék színű pizsama nadrágjában és fehér, kávéfoltos trikójában szinte reszketett, felvett hát magára még egy vörös pulóvert és kiballagott a konyhába. A faliórára tekintett és azon tűnődött mi a fenét keres itt öt óra két perckor. Hat órakor verte volna fel a vekker, most elvesztette azt a kényelmes ötvennyolc percet, amelyet az ágyban is tölthetett volna felesége mellett. Julia egyébként még az igazak álmát aludta, Richard olyan halkan lopakodott ki a hálószobából, mint egy vadászó macska. Bár korábban kelt, kitűnően érezte magát, elevenen és energikusan. A mindennapi rutin kezdetét vehette, kávét főzött és reggelit készített a gyerekeknek. Fia hét esztendős volt, lánya pedig tizennégy. Ők is hat órakor kelnek, Richard pedig egészen megörült annak, hogy magára vállalhatja ma reggel felesége szerepét. Már csaknem hálát is adott annak, hogy korábban dobta ki őt magából az ágy. Amint elkészítette az egyetlen reggelit amit ismert, azaz tükörtojást pirítóssal és lefőtt a kávé is, elkezdett unatkozni. A hátsó kertet bámulta a nyitott ablakon át. A frissen nyírt arany zöld pázsiton felragyogtak a harmatcseppek. A rajta felejtett játékok szanaszét hevertek. A focilabda a kertnek közepén, a tollas ütő a végében és egy vízipuska is ott ólálkodott valahol a diófa mögött, Richard csupán gyanította. A piros tetős kutyaház üresen állt a grillsütő mellett, lakója, Mancs, az öreg német juhász a teraszon szundikált, a konyhából nyíló ajtó előtt békésen. Hat óra van, mindenki ébredezik, az üres, csendes falakat pedig hamarosan áttöri majd egy bontógolyó, amin családjának tagjai ücsörögnek.
Andrea, Richard lánya a mobiltelefonját nyomogatva eszegette pirítósát, miközben Julia csak kávét kortyolgatott. Peter, Richard fia már befejezte reggelijét, csendben ücsörgött az asztalnál, lábait izgatottan lógatva székéről. A meghitt, családi reggelit aztán felváltotta a gyors tempójú készülődés és a sietség. Hét órakor mindenki elindult, a gyerekek Julia-val az iskola felé tartottak, amíg Richard a rendelője felé, hogy fogadhassa a betegeit.
Richard a negyvenes éveit taposta már, de letagadhatott belőlük jó pár évet, mivel ránctalan arcára kellemesen sima, tiszta bőr simult. Oldalra fésült, fényes barna haja és smaragdként felragyogó, világoszöld szemei hamar vonzalmat keltettek a hölgy betegekben és asszisztensében is már régóta. Családos emberként sosem kívánt szeretőt tartani, persze Mary egy harmincas éveiben járó, dús keblű, szőke hajú csinibaba volt, akinek nemet mondani igazán nehéz, egyelőre azonban sikeresen hárította csábítási kísérleteit. Richard a megérkezése után nyakába vette az íróasztalán heverő sztetoszkópját és a semmibe meredő tekintetével kiáltott az első betege után.
A tőlük két utcával lejjebb lakó, nyugdíjas Helen Godhold szörnyű migrénjére panaszkodva követelt erősebb fejfájás csillapítókat. Azután Steven Elsey jelent meg kissé sápadtan, rekedten köhécselve. Torokgyulladással lett végül diagnosztizálva, antibiotikumokat kapott. Az utcájukban lakó, ötvenéves Edward Darwin-nak beutalót kellett adnia a kórházba, ugyanis egy allergiás reakciónak köszönhetően rózsaszín pöttyök jelentek meg az egész testén. A következő betegig nem volt semmi szokatlan. Betoppant egy sötét hajú, fekete szemű nő. Rövid, pasztell szürke szoknyát viselt és karamell barna felsőt. Nyeszlett testén bőre halálosan fehér volt, de közelebbről nézve inkább tűnt fakó szürkének. Richard még csak nem is sejtette, hogy ki ez a nő, sosem látta ezelőtt.
- Üdvözlöm doktor úr. – mondta a sötét szemű nő szégyenlősen, lassan formálva ajkával a szavakat.
- Üdvözlöm. Szerintem rossz helyen van, nem hiszem… - ekkor belevágtak Richard szavába. Mary jelent meg, hóna alatt egy kartonnal. Dús kebleiből feltűnően ma is túl sokat mutatott, talán nem is véletlenül.
- Richard ez a nő itt Jennifer Brightmore. Légy hozzá kedves, te leszel az új háziorvosa. Bocsáss meg, elfelejtettem szólni, hogy elhozta a kartonjait és beiratkozott a neved alá.
- Semmi gond Mary, de máskor kicsit korábban értesíts. – szúrós pillantásokat vetett felé, de Mary nem láthatta, mert hátat fordítva kiviharzott egy másik beteg hívó szavára.
- Nos. – fordult vissza a sötét szemű nő felé aki félszegen ácsorgott a szoba közepén. – Jennifer, halljam, mi a panasza?

Egy rövid vizsgálat után kiderült, hogy Jennifer Brightmore habár úgy érezte influenza kínozza, valójában csak egy kisebb nátha rohanhatta le, amely akár forró teával is orvosolható. Mindenesetre arra kérte Jennifer-t, hogy további, súlyosabb panaszok esetén forduljon hozzá bátran. A sötét szemű nő köszönésképpen mosolygott vékony, vonalszerű ajkával. A szoba másik végében lévő ágyhoz vonult, ott felejtett táskájában kezdett el matatni vékony ujjaival és elő vett egy vérvörös almát. Richard íróasztalára helyezte és meghajolt. Ezután átlibbent a rendelőn, mint egy kísértet, teljes csöndben és becsukta maga mögött az ajtót észrevétlenül. Bár furcsább beteggel még soha életében nem találkozott, Richard-ból már a vizsgálat megkezdése előtt tovaszállt az iszony. Jennifer félénknek, de ugyanakkor kedves kis teremtésnek látszott. Rémisztő külseje aligha lett volna képes taszítani. Orvosként mindenki belsejében kutatott, nem ítélt pusztán külső alapján és erre igen büszke is volt. Azonban volt valami ebben a fekete szemű nőben, valami amit nem tudott magának megmagyarázni, mert nem volt ésszerű. Nem félt tőle, nem taszította, mégis lelkének egy része elutasította azt, hogy látni akarja még valaha. Egy része igenis megnyugodott annak gondolatától, hogy Jennifer-nek nincsen semmi komolyabb baja és valószínűleg nem is fog visszatérni. A vérvörös almára tekintett, amely az asztalán hevert. Megakadt rajta a szeme, pedig egy teljesen átlagos alma volt. Fényes, lédús finomság, a szervezet számára fontos antioxidánsokkal, ráadásul a fogaknak is igazán jót tesz. Mindennek tudatában sem volt képes elfogyasztani, mert az a titokzatos légkör amely Jennifer-t lengte körül, épp úgy lengte körül ezt az almát is. Egy darabig bámulta még, eközben ereiben megfagyott a vér, azután inkább behívta a következő beteget, hogy eltereljék végre gondolatait a fekete szemű nőről és átkozott gyümölcséről.
Fred Siggers nyugtatókat íratott fel, Carmen Redway hashajtókat, minden haladt a maga megszokott menetében, akárcsak az összes többi napon. Az utolsó betege David Ordway volt, akit torokgyulladással diagnosztizált, akárcsak Steven-t. Búcsút intett Mary-nak, illetve mély dekoltázsának és beszállt az autójába, hogy hazavezethessen. Otthon Julia már várta őt a gyerekekkel. Andrea a szobájába vonult, Peter Mancsot próbálta egy kis futkározásra rá venni a hátsó kertben. Felesége könyvet olvasott a nappaliban, Richard nem látta tisztán melyiket, de alighanem krimit, mert máshoz nem volt hajlandó hozzá nyúlni. A délutáni napsütés sugarai betolakodtak az ablakon és aranyfoltokat vetítettek Julia testére. Amint Richard a nappaliba lépett feltápászkodott a karosszékből, könyvét ott felejtve sietett oda hozzá és megcsókolta orcáját. Átkarolták egymást a nappali meghitt csendjében és hosszú percekre mozdulatlan festménnyé változtak át. Richard talán azt a címet adta volna neki, hogy „A munkából hazaérve”, vagy valami ilyesmi. Peter bejött kintről, mert Mancs lihegve terült szét a kutyaháza előtt, neki mára ennyi bőven elég volt. Üdvözölte édesapját, elújságolta az ötöst amit matematika órán zsebelt be magának és felment a szobájába leckét írni, vagy valami mást csinálni, amit nem szeretett volna a szülei orrára kötni. Richard a konyhába vonszolta magát és a hűtő kilincséért nyúlt. Átkutatta szemeivel a tartalmát, brokkoli krémlevest és fűszeres sült csirkét látott legfelül, az alatta lévő polcon joghurtokat és pudingot. Még egy polccal lejjebb répát, karalábét és paradicsomot vélt felfedezni, ennél is lejjebb pedig hat doboz Heineken sör foglalt helyet. Fényes, zöld peremükön vízcseppek csillogtak a beszűrődő augusztusi fényáradatban. Richard felkapott két dobozzal és kimasírozott a hátsó kert nyugalmába. A teraszon megtalálta kedves kis napozó nyugágyát és nyomban bele is feküdt. A tiszta, kék eget bámulva bontotta fel az első Heineken-t és nagyokat kortyolva helyezte kényelembe végtagjait. Néhány perccel később azon kapta magát, hogy az elszendergés és az ébrenlét mezsgyéjén fekszik, kezében a második doboz nedűvel és úgy érezte nincsen semmi gond a világgal.
Álmából Julia verte fel, a vállát bökdöste. Richard felfeszítette lehunyt szemhéjait és most érezte igazán annak az ötvennyolc percnek a fontosságát, amit az imént sikeresen bepótolt. A Nap vakító fénye még büszkén sütött az augusztusi kék égbolton. Tekintetét Julia-ra szegezte és kérdően nézett rá, mintha telepatikus úton szerette volna megkérdezni hány órája heverészik a terasz árnyékai között. A válasz is telepatikusan érkezett, de Richard továbbra is kérdően nézett feleségére, aki kénytelen volt a karórájára is rámutatni ahhoz, hogy férje megértse a választ. Fél óra. Csupán ennyi időt töltött kint kábán, a fülledt, augusztusi levegőn. A nyugágya mellett lévő kis üvegasztalra tekintett, amin fagylaltot vélt felfedezni és ekkor nyomban megértette felesége bökdösésének okát. Megköszönte Julia-nak a jéghideg ínyencséget, majd elvette az üvegasztalról a tálat és falatozni kezdett. Csokoládé és vanília keveredése volt a tálban, nyakon öntve étcsokoládés sziruppal, lefújva tejszínhabbal néhány szem eperrel a tetején. Behabzsolta az édességet és távolba meredő tekintetével még hosszú perceket töltött kint az augusztusi melegben, amíg be nem ment a házba, a légkondicionáló által biztosított kényelmes fedezékbe.
Este kilenckor még feleségével szeretkezett, de tíz óra elmúltával a plafont bámulva hallgatta Julia lélegzetvételeit. Nem kellett hozzá több tíz percnél és ő maga is mély álomba szenderült.

Dr. Richard Alson, ez állt Richard névtábláján. A szivaccsal kibélelt ajtó százhetvenedik centijének közepébe fúródtak bele a tábla csavarjai. A név bele volt vésve aranysárga, dőlt betűkkel. Asszisztense épp végig húzta mutatóujját ezeken a betűkön, amikor Richard betoppant. Kéjelgő pillantásokat vetett először a feliratra, aztán Richard-ra és megnyalta a vérvörös rúzzsal ki kent felső ajkát, ő azonban ügyet sem vetve rá, átmasírozott a vakítóan fehér folyosón és benyitott az ajtón, félre utasítva maga elől Mary-t. A sikeresen elhárított flörtölési kísérlet után az íróasztalán heverő sztetoszkópjáért nyúlt vakon, mert tekintete eközben egy bekeretezett fotón megakadt. A fotóról családja mosolygott vissza rá, felesége és gyerekei a hátsó kertben kiáltottak vígan csízt a diófa árnyékában. Csak akkor vette le róla a szemét amikor megérezte, hogy amit az asztalon kitapogat az nem sztetoszkóp, hanem valamilyen gömbölyded forma. Felmarkolta a tárgyat, amelyről kiderült, hogy csak egy fényes, vörös alma. Ekkor átvillant az agyán egy emlék, benne egy sápatag, nádszál vékony, fekete szemű hölgy hajolt meg, mi után íróasztalára helyezte ezt a gyümölcsöt köszönetképp. A hideg futkosott a hátán amikor Jennifer Brightmore-ra gondolt, pedig megesküdött volna rá, hogy nem viszolygott a betegétől és nem is tartotta rémisztőnek. Lelkének legmélye éreztette vele ezt, hogy az a nő jobb ha távol marad, mert kívül sokkal tágasabb. Bár keletkezett benne egy csipet bűntudat, mégsem tehetett mást, fogta az almát és kihajította a sarokban lévő szemetesbe, a gumikesztyűk és kis fa pálcikák közé. Ezután a betegekért kiáltott és türelmesen várta az első vizsgálatra vágyót.
Volt néhány újabb torokgyulladás, de Richard megfejtette az okát. Mindannyian egy közeli, hűtött raktárban dolgoztak. Amint a nyári hőségből betértek izzadtan fagyponthoz közeli hőmérséklettel megáldott munkahelyükre, szinte azonnal megfáztak. Túl mélyeket lélegezhettek oda bent. Az utolsó betegekhez közelítve kért egy kis szünetet, hogy könnyíthessen magán. Mi után visszatért a rendelőjében lévő, szűk kis zugból, ami a wc szerepét töltötte be az íróasztalán egy fényes, vörös tárgyat fedezett fel a távolból. Közelebbről már jól látta, ez Jennifer Brightmore átkozott almája. Nem, az lehetetlen. - gondolta magában. Mary, az az átkozott ribanc tehette az asztalomra, senki más! Mi után talált egy rúzsfoltos harapás nyomot az alma másik oldalán biztosra is vette. Azonnal kihajította ezt az almát is a szemétbe a másik mellé. Most már valóban fontolóra vette bájolgó asszisztensének elbocsájtását. Nem egy alma okán, hanem mert Mary már számtalanszor bizonyította hanyagságát és ezen nem javított sem folyamatosan mélyülő dekoltázsa, sem pedig kéjelgő tekintete. Le fogja hordani, holnap reggel mindenképp, de nem most és nem a betegek előtt.

Hajnali egy órakor Richard és Julia az igazak álmát aludta, amikor felnyikorgott a hálószoba ajtó. Lassan tágra nyílt és már kilehetett látni a folyosóra. A világos barna fakorlátra és a gyerek szobájára. Andrea szobája szemben volt a hálóéval, az ajtóra rúzzsal volt felkenve, hogy „Kopogj!”.
Nesztelen léptek keltek át a szőnyegen és álltak meg az ágy jobb oldalán, ott ahol Julia aludt. Sötét hajkoronája széthullott a párnán, pici kacsója arca mellett pihent. Ekkor Richard felébredt és először álomnak vagy pusztán képzeletnek hitte amit lát, hunyorogva figyelte az emberi alakot. Mi után meglátott egy kezet ami hosszú, éles tárgyban végződik és egyenesen felesége arcára céloz azonnal észhez tért és öklével gyorsan az alak képébe csapott, legalábbis remélte, hogy azt találta el. Sajgó öklén érezte, hogy biztosan pofacsontot ért és azonnal felkapcsolta az ébredező Julia melletti olvasólámpát, hogy fényt vetítsen a földre zuhant árnyékra. Felismerte a támadót aki kéjelgő pillantásokat felé vetve lenyalta ajkáról a vért. Nem is várt tovább, hogy újra próbálkozzon, hirtelen feltápászkodott és a jobb keze között szorongatott hosszú konyhakéssel ismét Julia arcára célzott. Julia most már ébren volt és tágra nyílt szemei találkoztak a kés közelgő hegyével. Richard megragadta a támadó vékony csuklóját és olyan erővel megszorította, hogy kiejtette markából a fegyverét. Másik kezét ökölbe szorította és újabb ütéseket mért az arcára. Az hetedik jobb egyenes után patakzott a vér a támadó összevert pofázmányából, Richard pedig szinte megsajnálta, amikor levegőért küszködve köpte ki az egyik szemfogát Julia takarójára. Julia is felismerte a támadót, Richard az arcára szökő rémületből erre következtetett.
- Ez… Richard ez… - fojtott el Julia egy sikolyt a gyerekekre gondolva és rátapasztotta ujjait a szájára.
- Igen. Én is látom.
Az összevert támadó is felszólalt, de bedagadt ajkaival nehezére esett normálisan formálni a szavakat.
- Rifards… - dünnyögte. – én szefetlek. - Az olvasó lámpa aranysárga fénye egyenesen az összevert Mary groteszk ábrázatába világított, aki alighanem pityeregni kezdett.

Richard a nappali piros foteljében ücsörögve szorongatta kávés bögréjét remegő kezei között. Ökle még vöröslött a horzsolásoktól és némi vértől. Még nem tudta megemészteni a történteket, azt hogy megtébolyult asszisztense megpróbálta meggyilkolni feleségét. Elképzelte milyen következményekkel is járhatott volna ha nem ébred fel akkor vagy ha nem cselekszik időben. Julia átlyukasztott koponyájának rémképe átvillant az agyán és ettől felriadt a félálomból. A nappalit látta csak maga előtt, a televíziót, a hosszú, mályva színű kanapét előtte és mögötte a falon egy hatalmas puzzle-t az Eiffel-toronyról amit együtt raktak ki a gyerekekkel még tavaly. Az ablakok elé hófehér függöny ereszkedett, halovány képet lehetett látni mögötte az utcáról amely a felkelő napfény sugaraiban fürdött. Az ablakok mellett, a sarokban könyves polcok sorakoztak, valóságos kis könyvtár makett volt, bár kihasználatlansága miatt a legtöbb alkotás csupán porosodott társaival. Richard a tenyerébe temetve arcát eresztett el szeme sarkából néhány apró könnycseppet. A rendőrök már eltűntek az összevert Mary-vel együtt. Nem lesz vádemelés Richard ellen, hiszen csak feleségét védelmezte, azonban egykori asszisztensét el fogják ítélni előre kitervelt gyilkosság vádjával. Amikor felidézte Mary arcát magában a tegnap estéről és látta, amint ajkáról a vért lenyalva, tágra nyílt szemekkel bámul vissza rá azzal a megszállott tekintetével, biztos volt abban, hogy nem börtönbe fog kerülni, hanem elmegyógyintézetbe. Az efféle őrültek gyakran rejtik el saját tébolyukat egy ártatlannak látszó, bájos kis pofi mögé. Még csak nem is sejthette egykori asszisztense tervét, azt sem, hogy a vonzalom amit iránta érzett sokkal több pusztán testi vágyaknál. Mary megszállottan rajonghatott érte, háborodott elméjében valami pedig teljesen elpattant az este. 

Julia tért be a nappaliba kezében egy kis tányéron szendvicsekkel. Richard felnézett rá és fényes, zöld szemeiben csodálatot olvasott ki. Hát persze, hiszen most ő volt a hőse. Julia homlokon csókolta kis hősét és a fotellel szemben lévő dohányzóasztalra helyezte a tányért aztán kiballagott a szobából. Richard letette kávés bögréjét és remegő jobb kezével kinyúlt egy finom sonkás szendvicsért. Azt gondolta egy ilyen éjszaka után nehezen mennek le majd a torkán a falatok, de tévedett, minden morzsát kiélvezett. Asszisztens híján kénytelen lesz felhívni a szomszédos gyermekorvost, Dr. Edward-ot és közölnie vele, hogy tegyen ki üzenetet az ajtóra, a betegek tájékoztatása végett, mert ma a rendelés elmarad.
Az alváshiánytól és a rémülettől kábultan vonszolta ki magát hat órakor a konyhába. A gyerekek sem aludtak valami jól az éjjel, de nem akartak otthon maradni, készen álltak rá, hogy túléljék a hét utolsó napját az iskolában. Ilyenkor büszke volt rájuk és kitartásukban saját magára ismert. Peter gabonapelyhet falatozott, Andrea csak a mobiltelefonjába pötyögött, Julia arcának felét pedig kávés bögre fedte el, szemeiben egy csepp álmosság nyomát sem vélte felfedezni. Csupán Richard érezte kimerültnek magát, mindenki más élvezte a reggeli rutint. Egyikük sem érezte úgy, hogy közlik a gyerekekkel pontosan mi történt az éjjel, bár Andrea azért sejtette, Peter pedig látta a rendőröket, amikor bilincsbe verték Mary-t. Richard az asztal közepén lévő gyümölcsös kosárra bámult, egy almát látott benne. Fényes, vérvörös, két harapás nyommal a peremén. Hasonlított ugyan ahhoz a darabhoz, amelyet a rendelőjében látott az asztalán, de tudta, hogy az lehetetlen. Tekintetét elfordította róla feleségére, aki letette a konyhapultra piros pettyes kávés bögréjét és mire visszanézett a kosárra a gyümölcsnek nyoma veszett. Megdörzsölte a szemeit újra és újra, de az alma nem tért vissza, talán ott se volt soha. Kisebb, jelentéktelenebb hallucinációk akármikor felléphetnek a kialvatlanság tüneteként, ennek számlájára írta fel azt az átkozott almát és inkább oda sétált feleségéhez, hogy reggeli csókkal köszöntse. Fülébe suttogta megkönnyebbülten: „Örülök, hogy nem veszítettelek el.” Julia erre annyit felelt édes, lágy hangján: „Te nem is tudnál elveszíteni.”

A hétvégére eltervezte Richard és Julia, hogy megünneplik a péntek hajnal szerencsés végkimenetelét, már ha szabad ilyet ünnepelni és elviszik a gyerekeket Richard szüleihez. Egy dombra épített faházban laktak, panorámás kilátással egy hűvös kis tavacskára egy gyönyörű erdő közepén. A gyerekek imádtak ott lenni, talán nem is véletlenül, hiszen Alson nagymama mindig beledugott egy nagyobb bankót a hátsózsebeikbe.
Korán elindultak, hét órakor már a fele utat meg is tették. Amikor Richard felhajtott a földútra és a visszapillantóból a hátsó ülésre tekintett csupán két elszenderült gyereket látott, akiket tudta jól, hamar felébreszt majd a rázkódó útszakasz. Ahogy sejtette, néhány kilométer után Andrea és Peter bágyadtan bámult kifelé az erdő fenyőfa óriásaira. Egy elágazáshoz értek, ahol tábla jelezte az utat, a balra mutató nyíl a hűvös kis tavacskára mutatott, amíg a jobbra mutató a lakóövezetek felé. Felhajtottak egy dombon és elhaladtak néhány látszólag lakatlan ház mellett. A domb legtetején állt szüleinek faháza, egy sötét barna kis kuckó, amely bármelyik Grimm mesébe beleillett volna. A verandán lévő hintaszékben már ott ücsörgött Albert, Richard apja, aki csakugyan elbóbiskolhatott, mert horkolása elriasztott egy közeli faágon megpihent kis madárkát. Leparkoltak a ház előtt és a motorzúgás hangja felébresztette Alson nagypapát.
- Richard, fiam! – felkelt az öreg hintaszékből, nyikorgó hangot hallatva maga alól. – Gyertek be!
- Hát te mit csinálsz itt vén medve? – átölelte édesapját és csókot nyomott kopasz feje búbjára. – Azt hittem ébren vársz majd minket.
- Ébren is voltam! – emelte fel a hangját. – Csak olyan sokára jöttetek meg.
- Semmi gond Albert. – szólalt meg Julia azon a lágy, hárfaszólam szerű hangján és megölelte Alson nagypapát.
- Na látod Richard, a bájos kis feleséged megbocsájtja vétkemet.
- Szia nagyapa! – Peter és Andrea szinkronban köszöntötték nagyapjukat.
- Sziasztok gyerekek. Na gyertek be, ide kint megfő a fejetek.

Betértek a kis kunyhóba, ahol kissé dohos, áporodott szag terjengett a levegőben, de a sütemények illata hamar elfedte ezt a szagot. Almás-fahéjas pite és csokoládés keksz foglalt helyet az asztalon, a konyha közepén, de olyan mennyiségekben, amellyel aligha lettek volna képesek megbirkózni négyen. Egy nagy kancsó limonádé is volt a sütemények mellett, jégkockák és citromkarikák merültek alá benne. Maria, Richard nagyapja egy testes, gömbölyded asszonyság volt, piros orcáján mindig kedves kis mosoly terült szét. Még egy tepsi csokoládés kekszet vett ki éppen a sütőből, amikor fia és családja áthaladt a konyha küszöbén. A pultra helyezte a tepsit és Richard-hoz sietett. Két karjába zárta és homlokon csókolgatta őt, ezután pedig ugyanezt tette Julia-val és a gyerekekkel is.
- Örülök hogy megérkeztetek végre. Lássatok neki!
- Igazán kedves Maria, köszönjük. – szólalt meg Julia. Leültek mind az asztalhoz és elkezdtek falatozni és limonádét töltögetni.
- Az ebéd is készen van, de gondolom azzal még várhatunk délig. – fényes, égszínkék szemei Julia-ra meredtek. – Lányom, olyan kevesen vagytok, nem lesz több unokám?
- Jajj Maria! Nem hiszem.
- Azért ne hamarkodd el drágám, mindig is akartam ikreket. – Richard hangosan felnevetett, vele együtt kacagott mindenki.
- Még csak az kéne! – kiáltott fel Julia.

Mi után megebédeltek és megfürödtek a tó hűvös vizében azt vették észre, hogy máris elment a nap és máris a csillagos ég alatt sétálnak fürdőruhában, felfelé a dombon, vissza a mesebeli fakuckóba. A gyerekek a vendégszobában aludtak, Richard és Julia pedig a nappaliban, a kihúzható kanapén. Richard nem tudott aludni, eszébe jutottak a történtek és még mindig felesége átszúrt koponyáját látta maga előtt. Julia fejéből kiállt az a hatalmas konyhakés, homlokáról végig folyt a vér az arcán át egyenesen a párnájára. Mary egyszerűen kitúrta ezután az ágyából kedvese holttestét és a szőnyegre hajította, majd pedig befeküdt ő mellé és reggelig azt bámulta, hogyan alszik.
Hosszú órákon át forgolódott aztán úgy gondolta inkább elcsen egy kis süteményt a konyhából, akadt még ott bőven. Csendesen, vadászó macskaként közelítette meg az asztalt amelynek közepén ott hevertek a csokoládés kekszek. Közelebb merészkedett, de semmit sem látott a sötétségben, így hát csak felkapott egyet a sok fekete, kerek forma közül és szájához emelte. Ajkaival valami egészen más találkozott össze, ez inkább tűnt gyümölcsnek, inkább tűnt… Almának! Richard a falhoz vágta ijedtében amit a kezében szorongatott és a hangokból ítélve arra következtetett, hogy ez csak egy csokoládés keksz lehetett. Ha egy almát vág a falhoz az bizony felveri a házat. Egyre inkább aggasztotta hogy álmatag vízióiban almákat lát, pedig nem tudta megmondani, hogy egy ilyen egyszerű gyümölcsben mégis mi lehetne aggasztó. Megragadott egy másik fekete formát és érezte biztosan, csokoládés kekszet fog. Hamar elmajszolta és amint az utolsó darabkáját is érezte levánszorogni a torkán felkapcsolódott a villany a konyhában. Édesapja kezét látta a villanykapcsolón, egy öreg, ráncos kezet egy arany jegygyűrűvel, amely felcsillant a fényáradatban. Már épp kimagyarázni készült volna mit keres a sötét konyhában, amikor meglátta a nyakából kiálló kést. A vér gyors ütemben szivárgott, már a padlót is beszínezte a karmazsin folyam. Édesapja nem bírta tovább, összeesett a küszöbön. Richard oda sietett hozzá, megfogta a fejét és a szemeibe nézett, de apja sokkal inkább meredt a távolba, mintsem rá. Egy konyharuháért nyúlt és a nyakához szorította, de már késő volt, a vért nem lehetett megállítani. Édesapja kilehelte a lelkét, üveges szemei a mennyezetre bámultak, pulzusa elcsendesedett. Richard kétségbeesetten próbálta továbbra is elzárni a vér útját és közben torka szakadtából üvöltött.

Egy újabb átvirrasztott éjszaka után Richard az idegösszeroppanás küszöbén állva bámulta a panorámás kilátást a nappaliból. A Nap már az égre emelkedve szórta finom sugarait a hűvös kis tavacskára, amelynek szépséges táncot lejtett vizén a fény. Édesapja holttestét már elszállították, édesanyja azóta is a konyhában zokogott, Julia vigyázott rá. A gyerekek komor tekintettel bámultak maguk elé a verandán és egymással beszélgetve próbálták fejtegetni az este történteket. Végülis egy héten belül ez a második alkalom, hogy rendőrautó érkezik hozzájuk, most már igazán tudni szerették volna mi történik. Egyelőre azzal voltak csak tisztában, hogy nagyapjuk elhalálozott. Amint felfogták, hogy a kedves Albert nagypapa soha többé nem tér vissza hozzájuk megsiratták. Richard először arra gondolt, hogy Mary látogatott el hozzájuk az éjjel bosszúra szomjazva, de a rendőrök elmagyarázták, hogy a törvény biztosítja egykori asszisztensének azt a hűvös cellát egészen a tárgyalásig. Nem volt több ellenségük, bár egészen péntekig egy sem akadt. Édesanyját nem fogja magára hagyni a kis faházban, haza viszi őt az otthonukba és a rendőrség biztosítani fog védelmet huszonnégy órás megfigyeléssel. A szabadon kószáló gyilkos talán már ott ólálkodik a háza körül és szúró tárgyban végződő karjával azóta is őket várja. A rendőrség már átkutatta a házat és nem talált otthon senkit, ezt néhány órával ezelőtt közölték Richard-al de őt nehezen lehetett erről meggyőzni. Szívében most egyszerre dúlt gyász és harag. Bűntudatot is érzett amiért nem volt képes megmenteni édesapját, habár a racionálisabbik fele tudta jól, hogy ő igazán mindent megtett ami lehetséges. Részben azért tanult orvosnak, hogy ne legyen tehetetlen ilyen helyzetekben, de minden hiába, az éjjel csak üvölteni és zokogni volt képes, miközben apjának meleg vére végig folyt az ujjai között. Richard szembesült saját halandóságával és förtelmes érzés volt.

Vasárnap délután végül Richard-ot ledöntötte a fáradtság. A halántékán kidagadó erek erőteljesen lüktettek, kezei úgy remegtek, mintha egy tál jégbe mártotta volna bele őket. Szíve néha kihagyta a ritmust, feje hasogatott. Alig néhány percre volt hajlandó végül lefeküdni az ágyba Julia tanácsára, de szinte azonnal elszenderült és belépett az álmok világába. Álmában egy sötét, nyirkos folyosón sétált. Meztelen talpa alatt üvegszilánkok valóságos tengere hevert. A falak penész szagot árasztottak és valami mást is, amely leginkább a hentesnél érezhető nyers hús szagára hasonlított. Maga mögé nézett, de ott csupán egy téglafal állt, amelyen csótányok mászkáltak fel-alá. Némi fényt csupán lidérces, zöld izzás adott a számára, amely a mennyezetből sugárzott. Előre lépett egyet és érezte, amint az üvegszilánkok valamelyike átdöfi a talpát. A fájdalom amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan távozott. Egyetlen egyet pislogott és mire újra előre tekintett a folyosó vége máris az orra előtt ütötte fel a fejét. Felismerte a szivaccsal kitömött ajtót, ez a rendelője kellett, hogy legyen, bár a névtáblájába vésett nevet fekete mocsok lepte el, a szaga pedig olyan volt mint a kátrányé. Úgy érezte azonnal ki is kell nyitnia, mert valami ami mögötte ólálkodott felüvöltött és közeledett. Megragadta a kilincset és benyitott a szobába. Mi előtt magára zárta volna az ajtót látta a hömpölygő sötétséget ami egy hatalmas, ragacsos labda képében felkapta az üvegszilánkokat és mint óriási tűpárna iszonyú sebességgel száguldott felé. Ha csak egy másodperccel várt volna tovább az ajtó előtt akkor biztosan felnyársalták volna a lidérces izzást visszaverő éles szilánkok. Halotta is amint az ajtónak csapódott ez a sötét golyó és valóságos üvegcsörömpölő áriát zengett oda kint. Bent volt hát a szobában, amelyben hosszú évek óta írt fel recepteket százegy féle panaszra. Minden a helyén volt. A családjáról készült, bekeretezett kép, az ágy amelyre a betegek feküdtek fel, az üvegajtós gyógyszeres szekrény a sarokban, az íróasztal és rajta a számítógép monitor fekete, kikapcsolt képernyője, előtte pedig rengeteg papír hevert szerte szét, ahogy mindig. Volt valami más is ami azonban nem képezte részét sohasem ennek a szobának, egy idegen tárgy ami kezdett kiélesedni és alakot ölteni az íróasztal szélén. Egy vérvörös, fényes alma volt az. Richard közelebb merészkedett hozzá és megragadta erős markával a gyümölcsöt, úgy szorongatta ujjai között, mintha szét akarná morzsolni, körmeit belevájta a héjába. Látott egy rúzsfoltos harapásnyomot a peremén, közvetlenül mellette pedig még egyet a rúzsfolt nélkül. Amikor elkezdte tüzetesebben átvizsgálni ezeket a nyomokat hirtelen egy gúnyos kacagás hallatszott fel a háta mögül. Megfordult kezében az almával és Jennifer Brightmore-t látta maga előtt, aki ezúttal még csúfabb látványt nyújtott, mint a múltkor. Nem ruhát viselt nyeszlett testén, hanem valamilyen szakadt, fekete rongyot, amit beterített valamilyen vörös anyag. Richard lelke legmélyén azért sejtette, mi is lehet az a vörös anyag de nem akarta hangosan kimondani. Jennifer sötét, csapzott haja eltakarta fekete szemeit, de a gúnyos mosolyt az arcán, azt nem. A vékony vonal ami a szája volt most hatalmasra nyílt és felnevetett rémesen, rohadó fogai eközben a földre hulltak és valamilyen sötét, nyálkás folyadék bugyogott ki az ínyéből. Rámutatott csontos mutatóujjával Richard kezére amiben az alma volt. Ő lenézett rá és látta, hogy a gyümölcs gyászosan fekete és valami hófehér színű, ezerlábú féreg mászik ki belőle egy kis lyukon át. Kiejtette a markából az eddig erőteljesen szorongatott átkozott almát és az a padlóra zuhant, a koppanás visszhangot vert a szobában. Jennifer még hangosabb nevetésben tört ki, majd két nyerítés között megkérdezett valamit: „Drágaságom, szerinted ki harapott még bele?”
Felébredt, a lidércnyomásos álom szertefoszlott Jennifer Brightmore gonosz hahotájával együtt. Homlokához nyúlt, amelyen gyöngyöztek az izzadtság cseppek, szíve a torkában dobogott, másik kezét a mellkasához szorította. Hosszú perceken át vette zihálva a levegőt, de aztán amint körül nézett a sötét szobában és látta, hogy ismét hálószobájának franciaágyában fekszik egyedül, sikerült megnyugtatnia magát. Nem akart ezek után visszaaludni, nem akart aludni soha többé, leballagott a többiekhez a konyhába.
Nem talált ott senkit. A faliórán a nagy mutató már közelített a tizenkettes számjegy felé, a kis mutató a hatoson pihent. Világos volt még, a Nap sugarai a konyhaasztalon heverő kávés bögrékre vetültek, amelynek gazdáit Richard úgy vélte a hátsókertben fogja megtalálni. Kinézett az ablakon, de nem látott senkit. Illetve a szeme megakadt a piros tetős kutyaházon, mert a pázsit közte és a grill sütő közt vörös volt, mintha valaki festéket öntött volna ki. Richard tátott szájjal meredt maga elé, a felismerés villámcsapásként hasított koponyájába. Kirohant a hátsókertbe és a kutyaház felé vette az irányt. Amit oda bent csak sejthetett azt ide kint biztosra vehette, a pázsitot vér színezte vörössé. Lehajolt hozzá, mutató ujja és hüvelyk ujja közé szorított egy vörös fűszálat. A vérre fókuszálva homályos fekete foltot látott maga előtt, amint levette szemét a fűszáról kiélesedett előtte a tetem. Mancs, az öreg német juhász hevert a kutyaház mögött holtan, hasát jól láthatóan felmetszette egy éles tárgy, belei a földre lógtak. Nem is értette, hogy nem vette észre előbb, hiszen magát a bűzt is méterekkel korábban éreznie kellett volna. Felállt, közelebb sétált egykori kutyájához és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkából. Összevonta szemöldökét és haragra gerjedt, ökölbe szorított a kezét és tekintetével a hátsó kertet kezdte fürkészni. A magányos diófa álldogált csupán a kert közepén, fényes, zöld leveleibe belekapott a szél. Amíg visszasétált a terasz felé azon elmélkedett ki tehette ezt hűséges ölebével. Két rendőr ült egy autóban a házuk előtt és folyamatos megfigyelés alatt tartották a környéket. Richard nem emlékszik a neveikre, de megbízható alakoknak tűntek és fényes nappal biztosan észrevettek volna bármilyen mozgást. Mit is mondott Jennifer az álmában? „Drágaságom, szerinted ki harapott még bele?”, pontosan ezt. Richard nem hitt a természetfeletti erőkben, de magában Istenben sem, csak dajkamesének tartotta ezeket, a gyenge emberek olcsó placebójának. Ha nyolc órát küzd egy sebész valaki életéért az nem Jézus Krisztusnak köszönheti majd meg az életét, ha felgyógyul a gyermekünk egy tüdőgyulladásból az immunrendszere diadalmaskodik, nem pedig az Isten. Richard nem volt hajlandó elhinni, hogy az egész egy átkozott alma miatt történik. Állhatatossága azonban egészen addig maradt sziklaszilárd, amíg nem nézett körül a nappaliban. A behúzott függönyök sötét homályba taszították a szobát, árnyak ölelték keblükre a könyvespolcokat és minden mást. Felesége és gyermekei aggodalmas arckifejezését így is könnyedén felismerte, nem is kellett rájuk néznie, önmagában elég volt az hogy a televízió fekete képernyőjére merednek mozdulatlanul, ami igencsak szokatlan. Édesanyja gömbölyded formája álldogált a függönyök előtt. Egyenesen rá szegezte tekintetét Richard-ra és egyáltalán nem tűnt annak a kedves, piros, ráncos arcnak amilyen régen volt, inkább volt komor és vérszomjjal teli.
- Áh, örülök hogy felébredtél fiam.
Richard szeme tágra nyílt és szíve vadul verni kezdett amikor meglátta édesanyja kezében a konyhakést aminek élét friss vér színezhette vörössé. Ami viszont ennél is sokkal rémkeltőbb volt, hogy anyja egy piros almát szorongatott a másik mancsában.
- Ülj le közénk. Julia meg a gyerekek már vártak rád. – Richard engedelmeskedett, leült Julia mellé. – Az a rohadt korcs a kertben nem akart békén hagyni, de szerintem most már kussolni fog. Akárcsak az apád.
- Te… - elharapta a mondat végét mert maga sem volt képes elhinni ezt az egészet.
- Igen fiam, én öltem meg. A hosszú házastársi évek alatt beletörődtem néhány dologba, de azt hiszem meguntam. Élvezettel szúrtam át annak a semmirekellőnek a torkát és újra megtenném, de megtenném százszor! – édesanyja szemei kidülledtek, a markában szorongatott almát a magasba emelte és olyan tébolyodott tekintettel bámult maga elé, mint Richard asszisztense azon a bizonyos éjszakán, amikor megtámadta feleségét. – Ezerszer! – üvöltötte végül.
- Mit akarsz a családomtól anya? – kérdezte Richard és bár még sugárzott belőle a rémület, a harag is felütötte a fejét. Visszaemlékezett kibelezett ölebére és ökölbe szorította ismét a kezét.
- Semmit sem fiam. Szerintem Peter az aki szeretne még valamit mondani.
- Peter?
Richard amint fiára szegezte értetlen tekintetét már késő volt, a fia egy kést húzott elő a semmiből és átszúrta nővére artériáit. Andrea a földre zuhant a kanapéról, a vére szétfröcskölte a padlót, a bútort és a lábukat. Richard lemászott hozzá a helyéről, jobb kezével megtámasztotta a fejét és kétségbeesetten a szemeibe bámult, saját ruhájával eközben pedig igyekezett elállítani a vérzést, amely éppen olyan ütemben szivárgott, mint édesapjából tegnap éjjel. Kivételesen nem a tehetetlenség volt a legborzasztóbb, hanem a néma csönd. Peter gépiesen visszaült és úgy tett mintha mi sem történt volna, Julia pedig megfagyott szoborként bámult továbbra is maga elé. Mint akik hipnózis alatt álltak, úgy meredtek a semmibe, arcukon pedig már nem látta többé az aggályt amit korábban és lehet soha nem is aggódtak, színpadi szerep volt az is. Valójában édesanyja őrült beszédétől sem rendültek meg, a fekete televízió képernyőjét bámulták, ahogyan eddig is és ez is keltett benne némi gyanút, de akkor még nem eleget. Andrea végül meghalt a karjaiban, mert levegőt sem kapott, kisöccse szinte lemetszette a fejét a nyakáról és ez a különös kegyetlenség arra késztette Richard-ot hogy igenis elkezdjen hinni a természetfelettiben. Zokogásban tört ki amit nem  is tudott hosszú, kínos percekig abba hagyni, a könnyfátyolon át pedig vetett egy pillantást édesanyja almájára. Rengeteg harapás nyom volt rajta, méretben mind eltért a másiktól az egyik pedig rúzsfoltos lehetett, nem látta tisztán. Megboldogult lányának szemeit lezárta egy könnyed kézmozdulattal és felállt a földről. Szemei vöröslöttek a sírástól, tekintete komor volt és meggyötört. Két nap alatt elvesztett két számára nagyon fontos személyt és mi alatt ebbe igazán belegondolt volna egy kés újra lecsapott, bár ő maga már csupán csak hallhatta a hús és a fém rémes találkozását. Mindenféle reakció lelassult, érezte hogy izmai merevek, reflexei cserben hagyták rég. Nem volt képes idejében cselekedni, mintha kábító lövedék hatása alá került volna. Talán édesanyja mérgezte meg, talán Peter, talán Jennifer Brightmore, nem számított. Még látta maga előtt a nappalit és képzeletben Julia felhasított koponyáját, a kiömlő vért és hallotta azt a kísérteties csendet, amely annyira valószerűtlenné tette az egészet. Álomszerű kép lett az utolsó jelenet, ami után a földre zuhant és elnyelte a sötétség.

Négy hófehér fal és egy kényelmetlen vaságy. Ennyit látott maga előtt Richard, soha többé semmi mást. Nem tudta mióta van ott, talán mert a bivaly erős nyugtatók megtették a hatásukat és elvették az idő érzékét vagy a rövid távú memóriájába zavartak be, nem tudta már. Csak annyit tudattak vele, hogy családjának minden tagja halott és brutális kegyetlenséggel lettek lemészárolva, állítólag általa. A vérben ázott nappali emléke homályos foltként lebegett elméjében, agya rég lezárta azt a folyosót, amin keresztül jutva kiélesíthette volna ezt az emlékképet. A fényes, vérvörös alma, amit a kezei között szorongatott a hűvös, üres szoba közepén azonban zamatosabb volt bárminél. Hát persze, hogy is szól az a régi mondás? Mindennap egy alma az orvost távol tartja ugyebár.

Hemofóbiás James kurta kalandjai

Hemofóbiás James kurta kalandjai

(A korrektúra valószínűleg nem lett tökéletes, ezért elnézést kérek a kedves olvasótól.)

- James, fiam gyere, kész az ebéd!
- Rohanok anya!  - Kiáltott le szobájának meghitt magányos nyugalmából James. A sötétség ölelte szoba szűk falai között, a lehúzott reluxa mögötti árnyékbirodalom egyeduralkodója épp befejezni készült az interneten talált izgalmas cikk olvasását. Egy új sorozatgyilkosról szólt, aki nem rég tette el láb alól harmadik áldozatát. A gyilkos részeg lányokat spécizett ki züllött kocsmákban csupán három várossal odébb és piszkosul jól csinálja, mert nem kapják el. Az ismertetőjegye is nagyon tetszett James-nek, a gyilkos egy szál rózsát hagy az áldozatok ajkai között. Rendkívül érdekesnek találta a cikket, bár koránt sem hódolt úgy ennek az elmebetegnek, mint a Hasfelmetszőnek vagy a Gyilkos bohócnak, a történelem leghírhedtebb sorozatgyilkosainak. A Nap hiánya végett csupán árnyékfoltoknak látszódtak a falon, de azért ott díszelegtek a hatalmas poszterek a szobában tele gyilkosok képeivel. Andrej Chikatilo, Albert Fish, Ted Bundy és még sokan mások ott virítottak James háta mögött, aki egyenesen rajongott értük. Megszállottan kutatott utánuk és kivétel nélkül az összes jelentősebb gyilkos életrajzát ismerte, akár fejből eldalolta büszkén bármikor bármelyikét. James nem volt egy társasági fickó és nem is érezte a szükségességét, jól megvolt ő az anyjával édes kettesben a kertváros meghitt övezetében negyvenhárom évesen is olyan kitűnően, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Ez a keskeny vállú, vastag keretes szemüveget viselő vézna árnyékember az árnyékbirodalmának egyeduralkodójaként mi másra is vágyhatott volna még, mint sem arra, hogy ő maga is példaképei útját követve sorozatgyilkossá váljék. Azonban volt egy hatalmas probléma. Nem, nem az édesanyja. Az édesanyját nem érdekelte sem a szenvedélye, sem pedig az, hogy mit csinál oda fenn aprócska birodalmában. Nem, a munkája sem akadályozta meg abban, hogy az éj leszálltával kiruccanjon gyilkolni egy kicsikét, ugyanis otthonról dolgozott. James igazi problémája, ami elrettentette szenvedélyétől egy kis fóbia volt csupán. James irtózott a vér látványától.

- Egyél rendesen James! – szólt hozzá az édesanyja miközben vígan cigarettázgatott a konyhapultnak támaszkodva. A szürke füstözön kifelé szálldogált a konyha ablakán át ki az utcára.
- Jól van anya.
- James a minap láttam Adams-ék lányát. Harmincnyolc évessé érett már de még mindig jól tartja magát. Képzeld fiam, szingli.
- Anya, ezt már megbeszéltük! – vetette oda amilyen gyorsan csak lehetett dühösen.
- Csak megemlítettem. Az egész hátra lévő életedet egy sötét kis zugban akarod eltölteni magányosan oda fent? Ugyan. Egy darabig jó egyedül recskázni, de csak amíg nem tudod milyen amikor…
- Anya! – förmedt rá James. – Ne legyél már ilyen undorító! Épp eszem.
- Jól van fiam, egyél csak, ne haragudj. – azzal az édesanyja átlibbent a konyhán, elnyomta a cigaretta csikket egy hamutálban és bement a nappaliba tévét nézni.
James nagyon szerette az édesanyját, de tudta, hogy sose fogja őt igazán megérteni. Volt neki barátnője, persze, hogy volt, de sosem tartotta említésre méltónak, meg amúgy sem tartott tovább néhány hétnél még az iskolás évei alatt. Eljutottak ők odáig hogy megszabaduljon attól a fránya szüzességtől, amelyhez manapság csak a nagyon mélyen vallásos emberek ragaszkodnak konokul. Úgy érezte eleget tapasztalt, eleget mindenből az élete során. Már csak egyetlen darabka hiányzott az élettel való elégedettség kirakós játékából, az pedig az, hogy teljesítse igazi életcélját. Elfogyasztotta az ebédet aztán bevágta a mosogatógépbe a tányért és felsietett az emeletre, az árnyékbirodalom szűk falai közé. Felkapcsolta az olvasólámpáját és matatni kezdett az íróasztal fiókjában. Előhúzta onnét fekete kis noteszét és belevésett néhány mondatot. Bár James trehánynak látszott és szó mi szó a szobájában nem a rend volt az igazi úr azért mégiscsak rendszerető embernek vallotta magát. Makacsul ragaszkodott ahhoz a megállapításhoz, hogy teli gyomorral elönti őt az ihlet. Ebéd után minden első gondolatát bevési a kis noteszébe a rend kedvéért már legalább egy éve. Ezek a gondolatok mindig akörül forogtak, hogy mégis hogyan ölne ő ha sorozatgyilkossá válhatna. Ismertetőjegyek, módszerek, helyszínek, ruházat, minden amire csak szüksége lehetett. Tudta jól, hogy mit is tenne ha megtehetné. Elballagna péntek este a belvárosban lévő disco-k valamelyikébe. Ott könnyűszerrel elcsábíthat bárkit csak egy ital erejéig és az italba dobott kis tabletta segítségével gyorsan kivezetheti kábult táncpartnerét a kocsijához. A legközelebbi erdőbe vezetné ki az autóját, mondjuk Lightwood-ba ahol annyit túráztak az anyjával annak idején, ott pedig lecsaphatna, mint egy vadmacska az óvatlan kis madárkára. Ha ilyen gondosan kitervelted akár neki is láthatnál még ma. Nem. Nem lehet. Miért nem? Péntek van. Ott porosodik a szekrényben az a kis tabletta is legalább egy éve. És ha elájulok? Nem fogsz, majd vigyázunk, hogy ne spricceljen…
James sokáig töprengett magában, maga sem hitte el igazán, de végül beadta a derekát a fejében duruzsoló hangnak. Az időzítés is remek, meg az édesanyja amúgy is szinte rá parancsolt, hogy éljen egy kicsikét, hát ezt fogja tenni. Élni fog, ahogyan egész életében nem mert soha. Az izgatottságtól James homlokán máris gyöngyözött az izzadtság, szíve lázasan vert, a kezében lévő tollat pedig olyan erősen szorongatta, hogy hosszú ujjai kifehéredtek. Élni fogok! Élni fogok a kurva életbe is!

James nagy nehezen, tizenegy óra öt perckor szedett végül össze annyi bátorságot, hogy felöltözzön. Miközben magára öltötte a sosem használt, de ápolt és frissen vasalt szürke sportzakót a szobájának falán díszelgő posztereket bámulta. A sorozatgyilkosokra, akikről annyit olvasott, példaképeire és mentoraira gondolt. Elmebeteg, perverz alakokra akik önkielégítéseket végeztek kihűlt áldozatuk felett. Olyasfajta emberbőrbe bújt szörnyetegekre akiket ő hűen, megszállottan csodált minden rossz ellenére. Ma éjjel csatlakozom hozzátok és elfoglalom helyemet a falon. Ma éjjel.
James fél órával később a kocsijában ült kiöltözve, parfümben ázva, megborotválkozva. Egész jól festett, maga is meglepődött az eredményen. Talán ha többet tartózkodik a házon kívül és a Nap sugarai alá merészkedik az adott volna némi színt is sápatag arcának, de ennek valóban jól festett. Megvizsgálta a csuklóján lévő aranyozott karórát, majd a visszapillantó tükörre meredt. Lekapta szemüvegét és a kesztyűtartó mélyére száműzte. Beindította a motort és kihajtott az éjszakába. Amíg a belvárosba hajtott türelmesen, addig ellenőrizte fejben, hogy minden nála van-e a ma esti mókához. Remélte, hogy memóriája ezúttal sem hagyja őt cserben. Lássuk csak. A kés nálam van, a tabletta a zsebemben, a kötél, a fűrész, a kloroform, a sósav… igen. Minden a helyén. Már alig várta, hogy megérkezzen a Szomjas Zsiráf néven elkeresztelt kis disco-ba. Bent volt ugyan mélyen a városban, de a sötétebb, züllöttebbik részén, ahol a kutya se figyel, vagy ha figyel is, nem mer kinézni az ablakán sem. Igen, arrafelé nem szokás besúgni, inkább a szokásos: „Nem láttam semmit biztos úr!”, hagyja el azokat a szorongó, szende szájakat.
Megérkezett. Alig hitte el. Lenyelte a torkában lévő gombócot és kiszállt a kocsiból. A parkolón átsétálva hallgatta a vadul dübörgő disco zenét és a veszélyes belváros átkozottul baljós neszeit. Grafitszürke újságokat és más szemetet lebbentett előtte odébb a szél. A távolból rendőrautó szirénájára lett figyelmes, de hamar elnyelte a hangját az ittas fiatalság részeg kórusa. Talán sietni kéne mi előbb, mert a kocsiját nem a legbájosabb környéken parkolta le. Befizette a beugrót és már ott is ült a bárpult előtt az italára várva egyedül, kiöltözve, magányosan egy aranyozott karórával a csuklóján, amit nem is félt megvillantani. Három éve kapta születésnapjára anyjától és pont egy ilyen alkalomra tartogatta. Tudta jól, nem muszáj neki gazdagnak lennie ahhoz, hogy legalább a látszatát keltse egy sznobnak. Sok felesleges pénz gyülemlett már otthon fel a malacperselyben, hiszen erre a kis akcióra készült amióta az eszét tudja. Kikérte a legdrágább koktél valamelyikét, mert hát egyszer élünk és van ott még ahonnan ez jött. Nem is kellett sokáig eljátszania a dús gazdag szórakozni vágyót. A lány eszméletlen jól nézett ki. Olyan testhez álló ruhában jelent meg előtte, hogy James-nek csak nem fel is állt az a bizonyos alig használt rozsdás vacak a cipzárja alatt. Leült mellé és bemutatkozott. A nevét nem próbálta megjegyezni, nem tartotta szükségesnek, ez csak egy áldozat, semmi több. Nyomban úgy kezdett el izgulni, mint az első kamatyolás előtt még tinédzser korában. De most nem sülhet el, most nem, mindent jól kell csinálnia, ügyesen, rendezetten. Aggodalmát és a lámpalázat igyekezett mélyre ásni és színészkedni a hölgynek. A rövid udvarlást hamar saját hazugságai követték. A meséje egyszerű volt. Ő egy utazó ügynök aki az országot járja és jelentős összegekért köt üzleteket, a bolt pedig jobban ment mint valaha. Egy sikeres, magabiztos férfi könnyedén meggyőzhet bármilyen felső kategóriás nőt és akár meg is döntheti, vagy éppen megölheti ha úgy kívánja. Négy-öt ital után a hatodikba csempészte végül bele a tablettát. A dögös lúvnya kidőlt, alig kellett hozzá néhány apró perc. Szeme résnyire maradt csupán nyitva, szája sarkából nyál csörgedezett, fejét James vállának döntve hadovált valamit egy barátnőjéről, akit megutált vagy ilyesmi. James úgy tett, mint akit érdekelt a lány sztorija, aztán lovagiasan elő állt azzal, hogy ő majd haza viszi. Ennyi volt az egész. Gyerekjáték, ez gyerekjáték! A lányt kivezette a ködös éjszakába és igyekezett vele nem felborulni de a tabletta megtette bizony a hatását, nem volt könnyű vele manőverezni a parkolóban. Nagy nehezen beültette a hátsó ülésére aztán elhajtott a Szomjas Zsiráf parkolójából, az összes gyanakvó tekintet elől amilyen gyorsan csak lehetett.
Itt vagyunk! El sem hiszem! James behajtott a város szélén lévő Lightwood-ba, ahol kocsija a hatalmas fenyőfa óriások árnyékába burkolózhatott. Tücskök ciripelésén kívül más neszre nem lehetett itt felfigyelni, a motorzúgást is kiiktatva kísérteties lesz itt a csönd. Földútra hajtott, el a kíváncsiskodó tekintetek elől, bele egyenesen az erdő közepébe, a legsűrűbb, legkivilágítatlanabb részébe, amit rajta kívül kevesen ismertek. A lány még nem tért magához, eleget ivott ahhoz, hogy kiüsse magát az éjszaka hátra lévő részére. James persze számolt azzal is, ha netán felébredne, a klorofolt az anyós ülés alá rejtette el. Hát itt vagyunk nagyfiú. Ma végre csatlakozhatsz a nagyokhoz. Ez lesz az első áldozatod, és gyerekjáték, gyerekjáték volt az egész! Vedd elő a kést és láss neki! Előhúzta a konyhakést az ülés alól és bámulta hosszasan amint megcsillan rajta a fák között beszűrődő félholdnak ezüstös fénye. Nyelvével megérintette a kés hideg felületét, majd végig húzta rajta és benyálazta az egészet. Felettébb gusztustalan látványt nyújtott ez a mozzanat. James a hátsó ülés felé fordult és ekkor látta meg azt a fránya miniszoknyát. A lány bugyijára meredt és gondolkozóba esett. Egy kis móka a móka előtt? Szabad? Persze, hogy szabad, ez a te áldozatod és a kihűlt teste nem fogja eldalolni mekkora a pöcsöd. Ha megakarod tenni, hát tedd meg amíg meleg. James józan eszén végül felülkerekedtek a szaporodási ösztönök és szájon csókolta a kiütött lányt. Máris égnek meredt az a vacak a nadrágjában és úgy érezte azonnal beljebb kell tuszkolnia valami szűk és meleg résbe mi előtt megőrül. Lehúzta a cipzárt és elő vette a micsodáját. Abban sem volt biztos, hogy még használható, mindenestre a legerősebb randi drogot adta a lánynak, ami létezik, szóval reggelig van ideje kísérletezgetni. Amint sikerült beljebb tuszkolnia magát különöset érzett a farka végén. Tinédzser korából még megmaradt az emléke annak a félig meddig nedves puncinak amelybe behatolt annak idején, de ez a lány aligha lehetett már most ilyen nedves. Kihúzta belőle a farkát és megvizsgálta a Hold fényében. Vér. A farka csupa vér volt. Előbb a hányinger kerülgette őt, az az émelyítő érzés legbelül, mintha hasba rúgták volna azután pedig rátört a szédelgés és szürke homályba kezdett veszni előtte az autó beltere. Elmosódott előtte a kép, a dögös áldozata és minden más. Úgy érezte eggyé válik a sötétséggel és végül elájult.
James hajnali három óra tizenöt perckor tért magához. Feje dús keblek között lelt menedéket a vér elől, nyála beterítette a szunnyadó lány ruháját. Először csak a fejfájására lett figyelmes, aztán valami egészen másra is. A szívdobbanások hiányára. A lány nem tért magához, hiába rázta, pofozgatta, kiáltozott vele, de semmi sem történt. Megölte. Végülis ezt akarta, de milyen gyilkos az, aki véletlenül végez az áldozatával? Ráadásul a szituáció kínosabb már nem is lehetne. Azonnal elrakta a micsodáját anélkül hogy ránézett volna, aztán kihajította a kocsiból a véletlenül meggyilkolt lány holttestét. Megöltük, nem? Nevezhetjük ezt első áldozatnak? A halottkém is látni fogja, hogy a drog végzett vele, az pedig nem elég. James sokáig gondolkozott magában, összegyűrt ingjének gallérját piszkálgatva álmosan és fáradtan, de elméje kezdte feladni mára a harcot. Ismertetőjegy! Hát persze! – villant át agyán a gondolat. Amint az ő saját ismertetőjegyét felfedezik a második áldozaton majd, tudni fogják, hogy vérbeli sorozatgyilkosról van itt szó. Elvetette azokat az ötleteket, amelyek arról szóltak, hogy vágjon ki az áldozatból egy szervet vagy csak tépje ki az egyik szemgolyóját mint valami bennszülött sámán, mivel túl sok vérrel járt volna a dolog és az imént megtapasztalta mivel is jár a vér. Sietnie kellett, így nem maradt hát más ötlete, beletömte a kötelet, amit hozott a lány szájába és lenyomta a torkán. Fenn akadt szemei James-re meredtek és egy pillanatra megrémült, úgy érezte mintha a lány tekintete az övével találkozna, de nem. Ellenőrizte újra a pulzusát és továbbra sem vert a kicsi szíve. Meghalt, ezt biztosra vehette. Beült a kocsiba és mélyet sóhajtott. Gratulálok, most majd vásárolhatsz köteleket! A köteles gyilkos? A köteles gyilkos aki elájult a vé.. izé.. szóval elájult az akció közben. Ez szánalmas, ez röhejes. Ha hazaértünk bocsánatot kell kérnünk mentorainktól. James beizzította a motort és csendesen kihajtott az erdőből, áldozata holttestét kerék vájta földút porában hagyva, egy kötéllel a szájában.

Négy nap. Négy nap telt el és semmi híre hamva az egésznek ami Lightwoodban késő éjjel lezajlott. Hiába kutatta fel az internet bugyrában található összes gyilkossággal foglalkozó cikket, James nem lelt rá az áldozatára. Pedig aki négy napra eltűnik azt bizony keresni szokták, hát nem volt ennek a ribancnak egy rokona sem? Mi van ha tényleg nem volt? Ha csak egy olcsó lotyó volt akinek legfeljebb a stricije aggódik a pénze miatt és ha megtudja, hogy megölte a kis bevétel forrást a torkát metszi el egy utolsó, koszos sikátorban. Számolt azzal az eshetőséggel is, hogy új hivatásába belehal, vagy ami rosszabb lecsukják, ezért igyekezett óvatos lenni, a kíváncsiskodó tekintetektől távol tartania magát. Sokan látták ugyan a Szomjas Zsiráfban, de nem is tervezte azt, hogy újra ott gyilkoljon és ebben a szerelésben pláne nem. Akár átnézhet később a következő városkába, más öltözetben az anyja mercedes-ével, számtalan megoldás létezik. Belegondolt, milyen mulatságos lenne egy keresztet formálni a térképen gyilkosságainak helyszíneivel, mint a nagy Hasfelmetsző, de az nem volna egyedi, már pedig James egyedi sorozatgyilkossá szeretne válni. Egyedi? Hát annyi szent, hogy egyedi vadbarom vagy. Ha már megölted, legalább cipelted volna odébb, lámpafény alá, amerre a kocogók is járnak. Feladta mára és inkább lemászott a szobájából a konyhába, hogy vacsorát készíthessen. Ekkor hallotta meg a nappaliból kiszűrődő tévé zaját: „Meggyilkoltak egy lányt a…”, félbehagyott szendvicsét a konyhapulton felejtve sietett szundikáló édesanyja felé, aki nagyokat horkantva terült el az öreg bőrfotelben. A televízió képernyőjén annak a lánynak a fotóját látta, akivel négy nappal ezelőtt végzett. Úgy tűnik valóban a lehető legrosszabb helyen dobta ki a testet, mert csak nem rég találtak rá. Már a legyek zabálhatták a húsát az oszladozó tetemnek. Elhangzott a lány neve, amit épp olyan gyorsan hessegetett el az emlékeiből, mint azon a bizonyos éjszakán a disco-ban. Hűvösen kezelte az helyzetet, közömbösen, lelkiismeret-furdalás legkisebb jele nélkül. A családja nyílván meggyászolja majd az elvesztett kis ringyót, de nem fog emiatt bűntudatba esni. Akinek bűntudata van az előbb vagy utóbb bűnhődni fog, rá pedig még nagy feladat vár, túl kell szárnyalnia rengeteg nagy nevet és részéve válni a sorozatgyilkosok elit klubjának. Mi előtt visszasietett volna a konyhába félbehagyott szendvicséhez meghallgatta a hír maradékát. Felvételek nem készültek, azon a környéken nem szeretik a térfigyelő kamerákat. Egyelőre elkönyvelték az esetet disco balesetnek, drog túladagolásnak, tragédiának. Még csak megse említették a kötelet, amit a szájába tömött. Egyelőre James nem volt több mint egy véletlen baleset.

Egy héttel később James már megtervezte a következő gyilkolásának egészét. Jobban oda figyelt a részletekre. Arra is, hogy meg ne próbálja még egyszer kettyinteni az áldozatát, mert hátha aznap jön meg az áldozat havija. El kell kerülni a kínos szituációkat és legfőképpen a vért. Na a vért azt aztán mindenképp. Nem lehet ügyetlen. Ravasz rókaként kell üldöznie a védtelen. A vértől rettegő ragadozó. A belső hang gúnyosan felnevetett.
A szomszéd városkába fog elkocsikázni péntek este és meglátogatja azt a leélt romkocsmát, amelyről annyi rosszat halott már. Valószínű, hogy most nem fogja jobbra futni egy olcsó,rég kiégett, vén prostinál de legalább nem fogja megkívánni sem. Menstruálni sem fog az hétszentség. A híres Hasfelmetsző is ilyeneket gyilkolászott, hát mért ne tehetné ő is néha napján ugyanezt? James egy kötelet kezdett el piszkálni amely az íróasztalán hevert. A garázsban találta, egyszerű kötél, egyszerű, de fontos elem. Most már azt kívánta inkább metszette volna ki a máját a lánynak és adta volna oda a varjaknak, mert így aztán senki sem fog rá felfigyelni, ha csak köteleket dugdos az áldozatok szájába. Hirtelen úgy érezte a józanabbik fele arra készteti mélyedjen el bizonyos gondolatokban. Elméjét ide-oda cibálták ezek a gondolatok, taszigálták, nem hagyták nyugodni. Egy kérdés fogant meg benne, egy felettébb egyszerű kérdés: Megőrült-e? Összekulcsolta hosszú ujjait és lehunyt szemmel hallgatta az árnyékbirodalom magányos csendjét. Arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg elmebeteg, de tudta jól, a történelem nagyjai is mind szenvedtek személyiség zavarokban, skizofréniában, függőségekben. Mindenestre imádta bálványozni a pszihés zavarokkal küzdő személyeket és nem zavarta, ha ő benne is efféle elmezavar lesz az úr. Hát persze, csak te meg én és a hangok a fejünkben. Mi sem lehet ennél nagyszerűbb. Aztán majd teázgatunk délután egy órakor Kalapkával meg Finci Fancos Hercegnővel és kurva boldogok leszünk, miközben a nyálunkat csorgatjuk a radiátorcsőre a sárga házban. Nem tartott ugyan az elmebajtól, de felkészült rá lélekben, hogy idővel mellékterméke is lesz a gyilkolásnak.
Este tíz óra fele James még az internetet böngészte. Egy új cikk keltette fel az érdeklődését, amelyben közzé tették, hogy elkapták a rózsás gyilkost. A fickóra kommandósok törtek ajtót, de már halott volt, felvágta az ereit egy konyhakéssel. Hát van, aki felett győzni tud a bűntudat. Egyelőre azt a gyilkosságot is az ő nyakába akarják varrni, amelyet James követett el, bár nem találtak bizonyítékot. Nagyszerű. Most aztán gyilkolni kell, már nem visszakozhat és nem változtathat a terven sem. Elmegyünk abba a romkocsmába és felszedjük az első részeg bigét akinek megérezzük az ócska szesz bűzét a pofájából terjengeni. Persze ezúttal jó álcára is volt szükség. Már beszerzett egy fehér kalapot, egy fehér zakót és egy drága napszemüveget, mutatós strici lesz belőle. Mivel a kocsma forgalma dél körül korlátozódik a legnagyobb alkoholistákra, ezért inkább fényes nappal fogja megtenni amit tenni kell. Valami ötven éves kurvát nem lesz nehéz elcsábítani. Fele akkora erőfeszítésbe sem fog kerülni, mint a Szomjas Zsiráfban a múltkor. James kikapcsolta a számítógépet és az ágyába feküdt, Albert Fish posztere mellé és a mennyezetet bámulva szenderült mély álmába.

Nem hitte el, hogy a dolgok képesek néha ilyen egyszerűen, zökkenőmentesen is menni. A romkocsmában csupán a pultos volt jelen két ötven év körüli kurvának a társaságában. Az öreg szajhák megérezték a pénz szagát és amint James leült az egyik utána szaladt. Ez a francos karóra, mint valami ribancmágnes. A leitatott szajhát tulajdonképpen nem kellett leitatni, leitatta az saját magát James pénzéből.  A vén kurva már itt csücsült az anyós ülésen kidőlve, pedig alig húsz perce érkezett. James ezúttal nem egy erdőbe, hanem csak a romkocsma kihalt parkolójába vitte az áldozatát. Nem érezte szükségességét a benzin elpazarlásának, ezt különben is még könnyebb lesz meggyilkolni mint azt a másikat. Láss hozzá. Lásson hozzá, hát persze könnyű azt mondani. Aztán végül is hozzálátott, elkezdte fojtogatni a kötél segítségével. A vén kurva csontos nyaka olyan vékony és gyenge volt akár egy kiszáradt nádszál. Jó néhány ital csúszhatott le a torkán az évek során az biztos, mert hiába dőlt ki, a randi drog sem ütötte ki annyira, hogy ne térjen magához ha fojtogatják. Fulladozása közepén kapálózott, sikoltani is próbált, de hiába, csak szeszben pácolt szájának bűzét lehelte ki magából. James hamar az örök vadászmezőkre küldte a vén csatalovat. Hát persze, megfojtani őket sokkal könnyebb. Nem olyan kifinomult módszer és megvannak a maga hátrányai, de megteszi. Lenyomta hát a kötelet a múmia torkán, aztán kihajította élettelen testét a parkoló forró aszfaltjára. Elhajtott szó nélkül és büszkén, képzeletbeli kezével megveregetve saját vállát.
Mobiltelefonja a kesztyűtartóból csörrent fel, James higgadtan, hatalmas örömmel a szívében parkolt le félúton hazafelé egy öreg tölgyfa árnyékába húzódva. Elővette a telefont és már hallgatta is az édesanyja korosodó, dohányfüstös hangját. A hang kiragadta őt az álomból vissza, nyugodt, meghitt kis életébe, amelyben csupán ő és az édesanyja játszott szerepet egy kertvárosi kis házikóban. Nem volt itt semmi gond, néhány dologért kellett elugrania a sarki trafikba, ez minden. Maga is meglepődött, hogy milyen könnyedén kezeli a helyzetét. Két ember halála szárad a lelkén, de még csak meg se rezzent, nem félt és nem aggódott semmiért. Inkább egy kellemes, meleg érzés dédelgette őt legbelül, amely az imént elkövetett gyilkossággal csak fokozódott és úgy érezte most végre igazán boldog. James vad álma teljesült, valódi pszichopata lett a vériszonya ellenére is.
Amikor kilépett a trafikból táncot járt némi aggály a szívében és talán felcsillant egy apró izzadtság cseppecske a homlokán. Látta amint egy rendőrautó szirénázva elsüvít az úttesten, de ez minden, hamar visszanyerte nyugalmát. Megnyalta cserepes felsőajkát és izgatottan felnevetett. Már meg is találták, ez holt biztos. A csapos meg aztán adhat bármilyen személyleírást, már réges rég átöltözött. Hazamegyünk, elégetjük azokat a francos göncöket, legfőképp azt a visszataszító kalapot és elégedetten hátradőlve olvasgathatjuk a cikket munkánk gyümölcséről.  James jó kedve szinte kézzel volt tapintható a levegőben, ott szikrázott körülötte a légkör, mosolyát pedig nem volt képes lejjebb ereszteni. Fütyörészve tette meg az utat a kocsijáig.
Otthon beszámolhatott végre tettéről a falon pózoló bálványainak. Bár egy bíróságon vitatnák mennyire is dicsekvésre méltó ez az egész, egy pszichológust pedig talán képes lenne elrettenteni a szakmájától, azért James továbbra is büszke volt a munkára amit elvégzett. Éjszaka nem tudott aludni, mert máris a következő gyilkosságon törte a fejét. Akit ma megölhetsz, ne halaszd holnapra. A fojtogatást a kötél meg is könnyíti, megmarad az eszköznél, de most olyan áldozatot választ magának, aki még ennél is forgalmatlanabb helyen várja fojtogató kezeit. A következő célpont is egy kurva lesz, de olyan, aki még nem öregedett ki a szakmából. Ezek a lotyók az út szélén várva bármelyik kocsiba beszállnak. Gyanakvóak, óvatosak, nem mennek bele akármibe, de pénzzel a lelküket is megfizetheted, már ha van még nekik olyan. Mi sem egyszerűbb, délre vezet egy út ki a városból és valóságos kurva paradicsomba vezet az az út. Tavasz van, jó idő, de ezek úgysem fáznak, fűti őket a kéj. A gyilkosságot randi drog nélkül kell kiviteleznie, ami némiképp megnehezíti az egészet. Ami kétszer működött, talán jól működött volna harmadjára is, de az első kiscsaj óta érzett szégyen még nem hűlt ki teljesen, bizonyítani akart. Bizonyítani, hogy nehezített körülmények között is képes meggyilkolni áldozatát. Legbelül érezte, hogy a büszkesége fogja rács mögé juttatni.

Egy remek reggel volt. Remek reggel tükörtojással, szalonnával és hírekkel, amelyek átzengtek a nappaliból a konyhába. A romkocsma parkolójában talált meggyilkolt nő testére tegnap délután találtak rá. Már személyleírás is készült az gyanúsítottról, sőt talán egy igencsak érdekes fantomkép is, amin valami napszemüveges strici vigyorog a rajzlapra fagyva. James le sem szarta az egészet. Fél füllel hallgatta, oda figyelt a részletekre, de amire ő volt kíváncsi azt majd az internet sötétebb zugaiban keresi meg. Még nem vagy sorozatgyilkos, szerintük nem. Az a ribanc akit az erdőben hagytál nem volt elég, azt csúnyán elbasztad. Tudta ő jól. Tudta, hogy milyen szánalmas kísérlet volt az első és ha az ember hibázik azt a hibát képes sokszorosára nagyítani az emlékeiben, hogy még kínosabbá váljék. Bár a tegnapi jól sikerült, van még mit törleszteni és talán egy merészebb vállalkozás elkendőzi az első próbálkozás csúnya végkifejletét. Volt még kötél a garázsban, voltak még ötletei, voltak még ostoba áldozatok, csak ez számított. James elfogyasztotta reggelije mellé a frissen facsart narancslevet és elégedetten mosolygott a reggeli félhomályba ragadt üres konyhában.

Minek is várt volna tovább? Előző áldozatát csak nem rég boncolhatta fel a halottkém. Nem olyan rég tapogathatta végig kihűlt testét gumikesztyűbe bújtatott ujjacskáival. Megállapítják, hogy a halál oka fojtogatás kötél által, hiszen azt a vörös csíkot annak a vén kurvának a vézna nyakán aligha lehetne nem észrevenni. Igen ez tegnap történt, de nem bírt magával, James következő áldozata felé hajtott, délre vezetett, a kurva paradicsomba. Itt az úttest jobb és bal oldalán is percenként feltűnik valami olcsó céda, csak választani volt igazán nehéz közülük. Végül megakadt a szeme egy viszonylag szép példányon, úgy méregette, mint valami húst a piacon. A városhatáron kívülre esett a cafka, társaitól is távol, egyedül várakozott egy elhagyatott, romos kis téglaház előtt. A kis csaj vállára szőke paróka hullt, feszülős felsőjéből kiszöktek dús keblei, lábaira necc harisnyát húzott. Valami ízléstelen, gepárdmintás csizma is volt rajta, mindenesetre James szeme megakadt a kiszökdöső cickókon és nem foglalkozott már megint semmi mással, csak a farkával. Éberség te vadbarom, emlékezz mi történt az erdőben! Felrázta a belső hang, visszanyelte csordogáló nyálát szája széléről és felkészült az akcióra. Leszólította a kurvát és egy nagyobb köteg pénzt felvillantva hamar a kocsijába csábította. A préda a csapdában. James kietlenebb helyre kívánt menni a hölgyet pedig nem zavarta a dolog, mért is zavarná, ez csak a már megszokott, munkájához tartozó kisebb kellemetlenség, hogy tehetségét nem tárhatja színpadi közönség elé, de nem is bánta. A sportzakós, jól fésült, napszemüveges James az aranyozott karórával a csuklóján egy üzletember látszatát keltette, egy kurvának pedig tökéletes üzleti partner az ilyen. Csendes, gyorsan végez, és sokat fizet. Nos, az utóbbi most egyáltalán nem igaz, de valóban, James bizonyára gyorsan végez majd vele. A leányzó érthetett a dolgához, műkörmös kezecskéjét James combján pihentette, aki ettől is kellőképpen felizgult. Talán a vériszonyon kívül a másik gyengéje az örökös kielégületlenség érzete lehetett. Nem segített ezen száz gigabájt pornó, eleven test után áhítozott de azt megszerezni nehezére esett. Azonban most itt volt a lehetőség. Behajtott egy földútra amit jól ismert, az erdő sűrűjébe viszi, madárcsicsergések közé. Anyja mercedes-ével leparkolt két vörösfenyő közé és mi előtt fejben ismét ellenőrizte volna azt a képzeletbeli listát az eszközeiről a lány az ajkaira cuppant. James hagyta magát. Hagyta, hogy magával ragadja az ár, a kéj és a farka. Az az átkozott farka. A lány a nadrágjában matatva csókolgatta a nyakát és érezte teljesen ellazítja az élmény. Lehúzódott a cipzár és James ott találta magát az élvezetek ne továbbjában. A lány rutinosan kezelte őt, amint eleget lökött a farkán kézzel máris ott termett kimázolt arcával és rúzs foltokat hagyott oda lent, mi előtt szájába vette volna azt, amit a szájába kellett vennie azért a mocskos kis pénzért. Pillanatokkal később James a lány szájpadlására köpte magvát. A vér visszahúzódott a fejébe, a vágyak lecsillapodtak, a köd felszállt, de csak egy röpke kis időre. Ezt az időt kellett kihasználnia. Betuszkolta a lányt a hátsó ülésre és megfordította. Csak annyit mondott nemes egyszerűséggel, hogy most hátulról szeretné vele csinálni és a lány a két ülés közé mászva emelte az égbe meztelen farát. Mintha tálcán kínálná fel neked magát. Hát persze a vevő a legfontosabb és most öld meg aztán dobd ki a kocsiból, eleget játszottál vele, túl sokat is. Tele a dns-eddel a pofája te idióta! James hallgatott a hangra a fejében, hiszen az józan volt és céltudatos. A lány most nem figyelt, elő húzta hát a kötelet az ülés alól és felkészült rá, hogy megfojtsa. Azonban amikor már a szőke paróka felett lóbálta rögtönzött ismertetőjegyét, valaki a kocsi mögött felordított. Látták, hogy egy magas, kopasz férfi közelít és James esélyei igencsak haloványak lehettek a maga pehely súlyával a túlélésre. Elrakta a farkát amíg a lány kiszállt a hátsó ajtón. Egy kést is tartott az ülés alatt és azonnal zsebre vágta. Idegesen kimászott a mercedes-ből, bizonytalan léptekkel közelítette meg a dühöngő kopasz hústornyot. Nem értette hogyan találhatott rájuk itt a semminek is a közepén. Kiszűrte menet közben kettejük beszélgetéséből a lényeget, a vérengző bulldog nem más, mint a pasija. Nyílván nem rokonszenvezett a barátnője hivatásával, eljött elbaszni ezt a gyönyörű délutánt. James amint néhány méterrel közelebb ért a felhergelt bika máris megostromozta. A kurva sikított, túl hangosan is, mihamarabb el kellett őt hallgattatni mert ide csábíthatja a kíváncsiskodókat. Nem, erre most nem ért rá, mert Dávid és Góliát harca bizony megkezdődött. A vörösödő bőrgolyó egyre közelebb ért, az óriás léptei felverték az erdő békéjét. Pofájából fröcsögött a nyál, mint egy megveszett korcs, úgy közelített felé. Minek állt volna félre, ez az ő áldozata és magáénak akarta, most már makacsul ragaszkodott is hozzá. Az ócska parókájához, az ízléstelen csizmájához és vékony nyakához. James lehunyta két szemét és a jobb kezében szorongatott késsel a sötétségbe szúrt. Nem a levegőt szelte át vele, érezte, amint húsba fúródik kezének meghosszabbodott vége. Érezte amint valami meleg folyik végig a karján. Tudta mi az, tudta jól. Ha látja is, biztosan elájul, ezt pedig nem engedheti meg magának. Azonban sajnos kénytelen volt felébredni, vissza a valóságba, a karmazsinvörös valóságba, mert áldozata futásnak eredt. A léptek távolodtak, a segítségkérő sikolyok pedig közelebb merészkedtek az országúthoz. Ha ez a kurva kitéved az országútra, akkor neki vége, elkapják és vége. Nem! Ne hagyd!  James felnyitotta szemhéjait de meg is bánta, mert amit látott az maga volt a fóbiájának megtestesülése. Piszok nagy mázlistára vall, hogy vakon szíven szúrta a kopasz fickót de a vér ott volt mindenütt. A késen, a kezén, a pasas fehér trikóját is átszínezve, James-t pedig kirázta a hideg, hűvös karmok ereszkedtek tarkójára. Megkörnyékezte az ájulás érzete is, szinte azonnal, az elszaladó áldozat pedig pusztán foszlányokban létezett, de nem érdekelte. Megszállta őt egy céltudatos erő, valami, ami túlmutat a fóbián. A fickó élettelen testét a porban hagyva sietett az áldozata felé. Gallyak ezrei törtek a lába alatt össze miközben úgy kóválygott a lányhoz mint valami részeg egy kiadós, éjszakai tivornya után. Utolérte és egy közeli fenyőfa tövéhez szorította a testét. Mi előtt újabb kiáltások hagyhatták volna el azt a lepcses pofáját, James ujjai körül fonták a torkát. Akár egy pók a legyet, sarokba szorította és lecsapott. A lány feje vöröslött mint a főtt homár, már nem sikongott, csak nyöszörgött a hosszú karmok között. James eddig bírta, nem tovább. A vér látványának emléke felelevenedett benne és azonnali öklendezésre késztette. A sötétség bekebelezte, most úgy érezte ő lett a légy a hálóban és a pókméreg sikeresen beívódott a szervezetébe. A megfojtott lány vele együtt hullott a földre a fenyőfa tűlevelei közé aztán képszakadás. A picsába, már megint!
Madárcsicsergésre ébredt. A naplemente beszűrődött a fák között, aranyfoltokat festett a földre és James arcára. Kiverte a víz, vacogott és még nem érezte valósnak a világot, de szép lassan kiélesedett előtte minden. Feltápászkodott a földről, leporolta magát és az előtte szétterülő lány kihűlt, élettelen testére tekingetett. Közelebb hajolt hozzá és megvizsgálta, bár tudta, teljesen felesleges. A kurva meghalt, elhallgatott végre. Azután eszébe jutott mi várja őt a háta mögött. Egy másik holttest, egy véres tetem. Hosszú percekig bámulta a sűrű erdőt maga előtt és hallgatta csak nyugtató madárcsicsergést. Nem nézhetett hátra és nem mehetett vissza az anyja mercedes-éhez sem, tudta félúton elájulna. Ami valójában tíz perc lehetett azt James egy örökkévalóságnak érezte, kínos öröklétnek két hulla között miközben a veszély ott leselkedett körülötte, ugyanis népszerű turista útvonal közelében ácsorgott. Kitudja, talán már meg is találták őket és a rendőrség szélsebesen közelít. Ha így van, akkor nincs is már mit veszítenie. Lenyelte a torkán akadt láthatatlan gombócot és megfordult. A kinyúlt kopasz pasas ott feküdt a porban, de ebből a szemszögből szerencséjére nem látszott a folydogáló vére vagy lyukas mellkasa, csupán a kés fekete nyele. Elindult és hatalmas ívben elkerülte a testet, kezét halántékán pihentetve, eltakarva a periférikus látását szapora léptekkel sietett a mercedes-hez. Beült a vezető ülésre és beindította a motort. Néhány madár felszállt a közeli fenyőfa ágáról és a magasba röppent, hogy eltávolodhassanak a motorzúgástól. James kitolatott abból a kis rejtett zugból, ahol harmadik (pontosabban negyedik) áldozatával hancúrozott és elindult az országút felé. Elhajtott a hústorony véres teteme mellett nagy ívben kikerülve azt és csaknem kiért a földútra amikor sebesen átvillant agyán a gondolat: A kötél! Megállította az autót a sápadt, jéghideg képpé fagyott holttest mellett és kiszállt a kocsiból kezében a kötéllel. Beletuszkolta a szájába és lenyomta a torkán. Azt várta, hogy a lány öklendezik majd, vagy éles műkörmeivel vadmacskaként tépi le a húst az arcáról, de az csak mozdulatlanul tűrte tovább, hogy torkába kötelet eresszenek. Nyugi már, nem fog feltámadni. Elégedetten ácsorgott még egy darabig munkája felett és arra gondolt, hogy elkönyvelheti a mai napot fél sikernek. Bár az is igaz, hogy jó adag mázlira volt szüksége a túléléshez és ismét elkövette azt a hibát, hogy véletlenül gyilkolt meg valakit. Órákig volt kiütve, a szerencsénél jóval több kellett ahhoz, hogy ne kukkantson be senki az erdő eme rejtett szegletébe és fedezze fel a holttesteket. Talán a sors állt mellette vagy inkább Lucifer aki jól szórakozottan, kárhozottak csontjaiból felépült trónján bámulhatott bele a varázsgömbjébe és olyan viccesnek találhatta James történetét, hogy még segíti is, csak hogy jobb legyen a csattanó. Ha így folytatja bizony nem lesz vidám befejezés. A háta mögött heverésző, szíven szúrt pasasra gondolt, de nem mert oda nézni és nem merte elképzelni sem, csak gondolt rá. A sötétségbe boruló erdő éjfekete árnyai közt a Halál csuklyás, torz alakját látta maga előtt amint a kaszát lóbálva zsörtölődik a túlóra miatt, amit James intézett el neki. Szinte hallotta az öreg kaszás szitkozódó sziszegését. James még utoljára mélyeket szívott a finom, fenyőfa illatú levegőbe és beült a mercedes-be. Kihajtott az erdőből és máris elöntötte a melegség, a gyilkolás utáni mámor érzete. Elbasztuk, de legalább jól basztuk el!

Napok kérdése volt és a holttestekre rá talált egy lelkes túrázó. Az internet zegzugai telis tele voltak a hírrel, hogy a gyilkos ismét lecsapott és a város nyomozói rajta vannak az ügyön. Most már üldözik és egészen biztosan megfigyelés alatt tartják a környéket. A Szomjas Zsiráfban és a szomszéd városi romkocsmában is megkapták a személyleírást, összehasonlították a kettőt és megtalálták az egyezéseket. Az arcvonásokat nem lehet csak úgy kalap alá rejteni, James-ről remek fantomkép is készült, de hiába, az anyján kívül aligha ismerné fel más erről a képről. Nem feltétlen rossz dolog ha az embernek nincsenek barátai, főleg ha az ember sorozatgyilkos. Az utcájukban is hosszú évek óta nem látták James-t, mert ha kimozdult is csak autóval. Ekkor a sötétített ablakok védelmezték a kíváncsi szemek elől, amelyeket anyja kérésére szereltetett fel, akinek a szeme allergiás volt az erős napfényre. Jobb kezének tenyerére bámult és azt az éjjelt próbálta felidézni, amikor vakon mosta le kezéről a vért a fürdőszobában, nehogy elájuljon. Az inget, amiben aznap gyilkolt elégette. Meggyilkolt két embert.  A lány pillantása olyan volt akár az elejtett vad, kegyelemért sóvárgó, ártatlan tekintet. James-re nem hatott ez a hipnotikus arc, olyan nyers erővel szorította tovább a torkát, amennyire csak tudta. Egyfajta kábulat lett rajta ekkor az úr, eufórikus élményt nyújtott számára. James egyébként sem volt egy túl sokat feszengő ember, de amióta gyilkolt azóta nyugodtabb volt mint valaha. A gyilkosságok valóságos ópiumként funkcionáltak és a szürke füstfátyol alatt James végre igazán boldog lehetett.  Most hetekig nem gyilkolhat, talán hónapokig, ugyanis minden sarkon besúgó ólálkodhat. Tele plakátolják az élelmiszerboltok kirakatait meg a lépcsőházak bejáratait majd azzal a fantomképpel ami róla készült és talán lesz olyan aki látja a rajz és az ő arca közti egyezéseket. Ha árnyékbirodalmának mélyén elrejtőzik, akkor megúszhatja az egészet és talán idővel újra gyilkolhat. Azonban másra sem tudott gondolni, mint újabb áldozatokra, megszállott lett, igazi függő. Úgy vélte még egy beleférhet. Egy utolsó, izgalmas jelenet a vontatott oldalak unalmas, hétköznapi cselekményei előtt. Kockázatos vállalkozásnak tűnt áthajtani édesanyja szülővárosába, legalább hatvan kilométer vezetés a mindenütt ott ólálkodó rendőrautók között, de ez volt az egyetlen város az övén kívül, amelyet még jól ismert. Amíg a nagyi élt gyakran látogatták és bejárták együtt a környéket. Csendes kisváros, békés, tele nyájas, naiv lakosokkal, akik akkor sem gyanakszanak, ha kést szorongatsz a kezedben éjféltájt. Valószínűleg azt is megkérdeznék: „Kiélezzem uram?” Nem lesz itt semmi gond. De ezt nehogy elbaszd nekem! Nem elegyedett párbeszédbe a hanggal a fejében, csupán bólogatott, mint egy kisfiú aki tudta, hogy valami nagyon rosszat csinált.

James a szokásosnál hamarabb ébredt, hogy elcsíphesse édesanyja reggeli kávéfőzős, dohányzós szertartását. Ahogy lefelé vánszorgott a lépcsőkön megérezte a friss kávé és a dohányfüst mámorító elegyét. Bár másoknak talán ez inkább hasonlított egy presszó orrfacsaró bűzére, James-nek kedvesebb illat volt ez egy virágoskert illatánál. Amint betért a konyhába az anyja meglepetten felszólalt:
- James fiam, hát te ilyen korán? – szólalt fel a dohányfüstnek ködében.
- Igen anya, szeretnék kérdezni valamit.
- Hát kérdezd. – elővett egy kávés bögrét és James felé nyújtotta.
- Köszönöm anya. – belekortyolt a frissen lefőtt finom kávé zamatos íz világába aztán folytatta.
- A nagyi házában ugye még Carol néni lakik?
- Igen fiam, nem tudott megválni a családi örökségünktől. Miért kérdezed?
- Szerinted zavarná ha meglátogatnám?
- Azt a magányos vénséget? Minek szeretnéd te meglátogatni? – elnyomott egy csikket és rágyújtott a következő szál bagóra.
- Hát igazából nem őt. Beszélgettem egy lánnyal az interneten, aki a Carol közelében lakik és randizunk. – James tudta, hogy az anyja örülni is fog ennek a dajkamesének és talán ő volt az egyetlen nő az életében, akit boldognak szeretett volna mindig tudni.
- James hát ez… - mélyet szívott a cigarettába aztán folytatta, arcán derűs mosoly rajzolódott ki, melegsége a füstfátylon is áthatolt. – ez remekül hangzik. Biztosan ott tölthetsz Carol-nál néhány éjszakát, mindjárt felhívom. Csak vigyázz vele, órákig képes beszélni, na meg persze megszállott hívő.
- Ne aggódj, könnyedén lerázom.
- Persze. – az anyja elnevette magát, a cigarettától a nevetése kissé rekedt volt ugyan, mégis fiatalosnak hatott. – Könnyedén, na azt nem hiszem.

James már az emeleten csomagolt táskájába, ingeket hajtogatott össze és zoknikat tömött bele az oldalzsebekbe. A kötelet amivel megfojtani készült következő áldozatát a ruhák alá dugta el. A falon pózoló elmebeteg gyilkosok felé tekintve zárta össze táskáját a cipzárral. Összekulcsolta kezeit és térdre ereszkedett. Mentoraihoz imádkozva mormolt valamit a sötétségben aztán egy percig néma csöndben, szoborrá fagyva álldogált. Megragadta az ágyon heverő utazó táskát és szobájának ajtaját kulcsra zárva elbúcsúzott gondolatban árnyékbirodalmától. Lecammogott az emeletről és megállt a bejárati ajtó előtt. Kellemesen hűvös szél áradt be rajta, aztán megcsapta a dohányfüst szaga és tudta, édesanyja már odakint várja. Az autója mellett, a háznak háttal állva bagózott vígan és valami vidám kis dalocskát dúdolgatott. Amint megérezte James közeledését megfordult és végig nézett a fián. Oda lépett hozzá, megigazította óceán kék ingének gallérját és sok szerencsét kívánt a randevúhoz. Mi előtt James a volán mögé ült volna megjegyezte neki, hogy úgy settenkedik, mint valami sorozatgyilkos. Bár csupán egy halovány fintor látszódott az arcán, legbelül visszhangzott koponyájának falai között tébolyodott nevetése. Óh anyám, ha tudnád mennyire beletrafáltál. Beült a vezetőülés forró kárpitjára és beindította a motort. Édesanyjának búcsút intve elindult úti célja felé, a következő gyilkosság színhelyéhez. Azon kapta magát, hogy ő maga is azt a dalocskát dúdolgatja, amit az édesanyja az udvaron. James mosolygott, de ez nem olyan volt, mint az a derűs mosoly, ami az anyja ráncos arcán jelent meg a konyhában. Ez a mosoly vérszomjas volt.

Mindenféle nehézség nélkül kijutott a városból egy régi földutat használva ami visszavezette az országútra. Rendőröket és rendőrautókat is látott az út során, de higgadtan tovább hajtott, betartva a KRESZ minden szabályát és az összes sebességkorlátozást. Így több mint két órájába került megtenni az utat édesanyja szülővárosába, de nem számított, nem volt dühös emiatt. Carol nénikéje valóban sokat beszél, állapíthatta meg a találkozásuk után már fél perccel mivel azóta sem fejezte be a mondanivalóját. Az a fajta idős öregasszony volt, aki egy levegővétellel elmesélte a fél életét, aztán áttért volna még a Biblia csodás tanaira és bizony bírta volna szusszal késő estig. James mindenre csupán helyeselt és bólogatott, húsz perccel később már bólogatós kutyának érezte magát és a nyaka is érezte tropára megy. Hamar le akarta rázni a kellemetlenül sokat társalgó magányos nénikéjét, akinek összefonnyadt arca James-t egy gyűrött törölközőre emlékeztette. Nem is volt nehéz, csupán egy óra kellett hozzá és megszabadult tőle, bár agyának zsibbadása végig kísérte a kocsmáig ahol következő áldozatát akarta megtalálni. Most nem öltözött ki annyira, csak egy kockás inget viselt és egy hosszú farmernadrágot. Az aranyozott karórát is táskájában hagyta, nem érezte szükségességét annak, hogy ebben a kis porfészekben villogjon vele. Itt az emberek szörnyen naivak és kedvesek, egy ilyen vidéki lányt pedig már azzal is elcsábíthat ha szimplán annyit közöl vele, hogy a nagyvárosból érkezett. Leparkolt a kocsma elhagyatott, szinte üres parkolójába és betért egy pofa sörre. Az a kevés ember aki az italát kortyolgatta mind megbámulta őt, mintha egy távoli jövőből érkezett robotot lett volna. A sok kíváncsi tekintet felettébb zavaró volt, de ő nyugodtan emelte szájához a korsót a pultos lányra kacsintva. Tökéletes áldozatnak ígérkezett. Hajnali egykor bezárnak és a lány hazasétál egyedül, mert itt nem félnek az éjszaka árnyaiban lapuló szörnyetegtől, egyszerűen hinni sem hisznek benne. Mélyen vallásos kisváros volt ez ahol úgy érezték Isten vigyáz rájuk, csak mert eldünnyögnek egy imát lefekvés előtt és eljárnak a vasárnapi misére.
James elfogyasztotta a harmadik sörét és a kocsma zárni készült. Csak egy hatvan év körüli szakállas ipse lefetyelte még a  whiskey-jét a sarokba húzódva, nem volt több vendég. James megveregette képzeletbeli kezével a vállát, amiért ilyen remek tervet ötlött ki és arra gondolt, miért nem látogatott ide korábban. Itt könnyebb ölni, mint ellopni egy gyerek cukorkáját. A pultos lánnyal régóta hosszú beszélgetésbe elegyedett, megtudta, hogy Susan-nak hívják és akaratlanul is de megjegyezte a nevét. Vékony, kis keblű, szeplős, fiatal vidéki lány aki nagyvárosi álmokat dédelget a paplan alatt. Végül sikerült megfűznie néhány olcsó kis hazugsággal és szívet tipró bókkal. Susan ostoba volt és óvatlan, James pedig kihasználta ezt. Nahát, neked se tanították meg, hogy ne állj szóba idegennel aranyoskám.
A kocsma bezárt és habár a whiskey-t lefetyelő ipsét Susan kizavarta, James-t arra marasztalta, hogy még eltöltsenek együtt néhány örömteli percet az egyik bokszban. Ott addig csókolóztak amíg nem kapták le egymásról a ruhát amit a kocsma sörfoltos padlójára hajítottak. Már megint csak a farkadra gondolsz! A hang igazat szólt, de James-t hidegen hagyta az igazság, elmerült a testi örömök szenvedéllyel teli tüzében.
A kocsmából kifelé menet megkérdezte Susan-t, hogy mégis hol lakik aztán megígérte, hogy elviszi haza kocsival. A mit sem sejtő lány azonnal belement ebbe James-nek pedig végre eszébe jutott miért is jött ide. Mi után beültek a kocsiba nem is várt tovább, lezárta az ajtókat és az ülés alatt felejtett kötélért nyúlt. Előbb csontos öklét a lány arcába mártotta, egész szép jobb egyenest vitt be, konstatálta magában. Amíg Susan a meglepettség és a kábulat elegyében érezte magát, James megragadta a kötelet és vékony nyaka köré fonta. Az eufórikus élmény ismét felvillanyozta, szemeiben az őrület csillogott miközben vérszomjas vigyora kiszélesedni látszott. Susan könyörgő pillantására ügyet sem vetve kiszorította belőle az élet minden apró cseppjét. Mi után megölte még hosszú percekig szorongatta a kötelet megszállottan és nehezen vette rá magát, hogy végül eleressze. A lányt úgy hajította ki a kocsma kihalt parkolójának repedezett aszfaltjára, mintha csak egy zsák szemét lett volna. Letörölgette homlokáról az izzadtság cseppeket és vadul ütlegelni kezdte a kormányt, a gyilkolás ismét felszabadította, boldoggá tette. Azt gondolta csak kitolat a parkolóból és elhajt vissza Carol nénikéjének házához, aztán alszik egy jót és másnap reggel hazavezet. Azonban mámoros diadalünneplésének közepén nyitva felejtette a kocsija ajtaját és pechére egy rendőrautó haladt el a kocsma előtt. Az autó közelében lévő utcalámpa fénye rávilágított a holttestre, amit nehéz is lett volna nem észrevenni. Kiszállt a rendőrautóból egy nagydarab pasas, óriási pocakjára ingje rá feszült, a pisztolyát idegesen markolászva sompolygott James autója felé. Ő még mindig el volt foglalva a kábító hatással bíró gyilkosság örömérzetével és nem látta a kövér rendőr közeledését. Úgy érezte mi előtt tovább áll még megnézi magának a halott lány arcára ráfagyott utolsó pillanatot és ekkor találkozott össze tekintete a rendőrével. Amint megmozdította kezét, hogy felemelje a feje fölé, a nagydarab pasas rémülten elő kapta fegyverét és tüzet nyitott. Eltalálta James vállát és valószínűleg átlyukasztotta a tüdejét is. Az ajtót tárva nyitva felejtve hajtott ki a parkolóból és eltűnt az éj leple alatt. Átrepesztett a kisvároson és belehajtott valami erdőbe, a fájdalomtól és a leereszkedő homályos fátyoltól alig látott valamit maga előtt. Leparkolt egy fenyőfa alá és vállához szorította a kezét. Felköhögött magából egy kis vért és meglepetten azt tapasztalta most nem is igazán undorodik a látványtól. Nem érezte a végtagjaira nehezedő, láthatatlan ólomsúlyokat és nem gyűrte le az ájulásnak érzete sem. James vériszonya egyik napról a másikra csak úgy megszűnt. Viszont karmazsinvörös vérével lassan tele volt minden. A ruhája, a kárpit, a kormány, a gázpedál és az ablaküveg is amin ő hagyott tenyerével vörös kézlenyomatot. Most meghalunk? – kérdezte a belső hang, ami most nem tűnt sem magabiztosnak, sem céltudatosnak, sokkal inkább volt erőtlen és szánalmas. James nem válaszolt, hahotázva kente végig arcán saját vérét és dőlt neki fejével a kormánynak miközben karjait a földre lógatta. James meghalt, de teljesítette legvadabb álmát, igazi sorozatgyilkossá vált, akit a világ később el is ismert annak. Ő lett az a kötéllel fojtogató elmebeteg perverz, akinek napi rendszerességgel a sírjára köpnek.