2013. december 26., csütörtök
2013. december 16., hétfő
2013. december 14., szombat
A bánatos árny
Aranyló búzamezőn járunk. Vidám alak, fütyörészik és sétálgat egymagában. Egy vén tölgyhöz érkezik, amelynek tövében ücsörög egy bánatos árny. Rámosolyog, majd beszélgetésbe kezdenek.
- Szervusz! Mért ücsörögsz itt egymagadban, ilyen zokogó szívvel? - szólt hozzá boldogan, lágy hangján.
- Mert a világ hamissága nem részegít meg és inkább megvárom itt a halált, talán ezért. Semmi közöd sincs hozzá! - mondta azt haragosan.
- De hisz a világ egy mesés hely! Tekints fel az égre! Hát a hatalmas bárányfelhőket és a kék eget sem tartod gyönyörűnek?
- A szél ide hordja majd a tomboló jégvihart, hogy szét verje a termést és éhen pusztuljunk. Átmenetet kergetsz. - szólt keserűen, majd összekuporodott.
A fára rá telepedett egy éneklő kis madár. Amint éneklésébe kezdett, egy kutya is megkörnyékezte őket. Farkát csóválva, kilógó nyelvvel bámészkodott.
- Hát nem édes, ez a kis jószág? Hűséges és nagyon is emberbarát. - de az árny közbeszólt.
- A szívedhez nő, aztán elhagy. Megdöglik.
- És a kis madár dala? Hát nem elbűvölő?
- A hangja kifakul majd és elhallgat. Némán hull le az ég sarkából a föld mocskába.
Órákat töltöttek így együtt. A lemenő Nap előtt, az öreg padon üldögélt egy fiatal szerelmespár.
- Ó a szerelem! Hát nem csodálatos mikor két emberi szív egymásba fonódik?
- És elhitetik magukkal, hogy örökké tart. Aztán amint véget ér, mert örökké semmi sem tart, bánkódnak és felfedezik, ugyanabban a rideg valóságban tanyáznak, amiben a szerelmük előtt. Megébrednek az álomból, kifakulnak a közös emlékek és kik egykor oly közel álltak egymáshoz, akár meg is utálhatják egymást. A te Cupido-d alattomos egy féreg.
Lassacskán feladta, hogy jobb belátásra bírja a bánatos árnyat. Az ég felragyogott. Beesteledett.
- Nézd a bámulatos eget! A Hold király a társaival, csillagok millióival!
- Kihunyó fénypontok csupán... És még csak nem is igaziak! Hamis, megsárgult fényképek! - megelégelte már, hogy zavarják nyugalmát.
- Engem nem nyűgöznek le az illúzióid, sem a pompa ami eltakarja a csúf igazságot előled. Miért nem hagysz végre magára egy reménytelent:
Ekkor a vidám alak, közelebb hajolt az árnyhoz. Átölelte, szorosan húzta őt magához és a fülébe súgta.
- Mert senki sem reménytelen...
- Szervusz! Mért ücsörögsz itt egymagadban, ilyen zokogó szívvel? - szólt hozzá boldogan, lágy hangján.
- Mert a világ hamissága nem részegít meg és inkább megvárom itt a halált, talán ezért. Semmi közöd sincs hozzá! - mondta azt haragosan.
- De hisz a világ egy mesés hely! Tekints fel az égre! Hát a hatalmas bárányfelhőket és a kék eget sem tartod gyönyörűnek?
- A szél ide hordja majd a tomboló jégvihart, hogy szét verje a termést és éhen pusztuljunk. Átmenetet kergetsz. - szólt keserűen, majd összekuporodott.
A fára rá telepedett egy éneklő kis madár. Amint éneklésébe kezdett, egy kutya is megkörnyékezte őket. Farkát csóválva, kilógó nyelvvel bámészkodott.
- Hát nem édes, ez a kis jószág? Hűséges és nagyon is emberbarát. - de az árny közbeszólt.
- A szívedhez nő, aztán elhagy. Megdöglik.
- És a kis madár dala? Hát nem elbűvölő?
- A hangja kifakul majd és elhallgat. Némán hull le az ég sarkából a föld mocskába.
Órákat töltöttek így együtt. A lemenő Nap előtt, az öreg padon üldögélt egy fiatal szerelmespár.
- Ó a szerelem! Hát nem csodálatos mikor két emberi szív egymásba fonódik?
- És elhitetik magukkal, hogy örökké tart. Aztán amint véget ér, mert örökké semmi sem tart, bánkódnak és felfedezik, ugyanabban a rideg valóságban tanyáznak, amiben a szerelmük előtt. Megébrednek az álomból, kifakulnak a közös emlékek és kik egykor oly közel álltak egymáshoz, akár meg is utálhatják egymást. A te Cupido-d alattomos egy féreg.
Lassacskán feladta, hogy jobb belátásra bírja a bánatos árnyat. Az ég felragyogott. Beesteledett.
- Nézd a bámulatos eget! A Hold király a társaival, csillagok millióival!
- Kihunyó fénypontok csupán... És még csak nem is igaziak! Hamis, megsárgult fényképek! - megelégelte már, hogy zavarják nyugalmát.
- Engem nem nyűgöznek le az illúzióid, sem a pompa ami eltakarja a csúf igazságot előled. Miért nem hagysz végre magára egy reménytelent:
Ekkor a vidám alak, közelebb hajolt az árnyhoz. Átölelte, szorosan húzta őt magához és a fülébe súgta.
Egyetlen Megálló
Vakító fények közt ébredek fel. A testem oly apró még, gondolataimat pedig nem tudom szavakba önteni, csak sírok és nevetek. Gondoskodó kezek ringatnak el, elszenderülök.
Amint szemeim tágra nyílnak, tisztább előttem a kép. Hallom a monoton zakatolást, az olykor-olykor felszólaló magas, kürt hangot. Halkan, de még kivehetővé vált egy ketyegő nesz. A ketyegések verdesték piciny kobakomat. Fájt. De gondoltam, hozzá szokok.
Évek teltek el, felcseperedtem abból az aprócska testből és lábra kéltem. Szavakat formált kicsi szám, egyre többet és többet. Szüntelenül haladtunk előre, az utasok akik megunták a vagonomat, tovább álltak.
Megnőttem. Még ugyan gyereknek neveztek engem, de éreztem hogy nagyobb vagyok. Pimaszul ellenszegültem és igenis kijelentettem, nagyobb vagyok. Ők csak kinevettek, a szemükben nem voltam több annál a picike lénynél aki voltam. A kacagó, magas társaim mögött felbukkant valaki akit még sosem láttam. Sötét, félelemtes alak, de engem a kíváncsiság hajtott hozzá, elhagytam a vagonomat én utána eredtem. Már felértem a kilincset, nyikorgott a zár és nyílt az ajtó. Az orromig sem láttam, olyan üres feketeség fogadott. Dobogott torkomban pici szívem, a levegő fagyos volt, összehúztam magam. Határozatlan lépteimmel haladtam egyre beljebb amíg el nem vesztem. Becsapódott mögöttem az ajtó, lehetett volna a szél is, de nem. Ő volt az, a magas, sötét bácsi. Hideg, éles érzés csapott le a tarkómra, simogattam, hátha felhevül. Reszkettem és a földre zuhantam, kiáltani próbáltam, de csak saját gondolataimat hallottam, semmi mást. Lecsukodótt a szemhéjam és a rideg szoba sötétje még sötétebbé vált.
Ébredeztem, aggodó tekintetek szegeződtek rám. Vizsgálgattak, mint valami állatot a ketrecében. Bökdöstek, piszkáltak, szúrkáltak engem. Az emlékek pedig feltörtek belőlem. Nem szeretem azt a sötétséget, nem szeretem azt a sötét bácsit. Többé nem akartam őt újra látni.
Hosszú évek sokasága gyűlt össze bennem. Már nem aggadta rám mindenki a gyerek kinevezést. A mozdony ablakából óriási, szomjas sivatag képe terült el. Oázisnak nyoma sem volt. Azt a hőséget ami kinnt tombolt sosem éreztem itt bennt, a biztonságos kis vagonom menedékében. Még a vakító napsütés sem bámult be rám, a kinnti világ békén hagyta az utasokat. Az a fránya ketyegés még mindig zaklatott. Amikor eluralkodik a csendesség, azonnal felbukkan és fájdalmasan ütögeti koponyámat, szörnyű jegyeket hagyva maga után mint például a reggeli borostámat és a felejtést. Mélyen bennem cikáztak az emlékek, de már nem tudtam mindent felszínre hozni. Töredékek bolyongtak bennem és úgy éreztem, egy részem is oda vész az emlékeimmel együtt. Az az átkozott ketyegés!
Ücsörögtem egy nap gondtalanul, habzsolva az élet kínálatát. Szelíden cirógatott a szél, ami most beszökött a nyitott ablakon át. Lehunytam szemem és képzeletem csücskében, az aranyló sivatag kellős közepén álldogáltam. A vad szelek és az izzasztó forróság között. Kiszáradt kutak és mérges skorpiók társaságában mulattam az időt. Megtréfált néhány alattomos délibáb. Hatalmas hegyláncolatokat, csobogó patakot, égbe nyúló fa óriásokat láttam magam előtt. Szemeimet dörzsölgettem és a látvány visszafogadta magába a szomjazó sivatagot. Álmomból felébresztett a ketyegő hang, de rémálomban találtam magam. Ott volt megint ő. A sötét alak. A vagon másik szegletéből bámult rám, egy kivehető zord vigyorral az arcán. Megragadta az Angyalom kezét és elcibálta magával. Utána kiáltottam, megszaporázva lépteimet, de amint becsukódott mögöttük az ajtó, nem tehettem semmit. A földre zuhantam, hátam a falnak simult és eleredtek súlyos könnyeim. Millió darabban hevertem a hideg padlón. A ketyegés pedig most is fájt, jobban mint bármikor máskor.
Kiüresedett a vagonom. Van az, mikor az embernek sem óra, sem naptár nem kell ahhoz, hogy tudja mennyi idő is telt el. Magát, a vállára nehezedő súlyos éveket érzi és ez éppen elég. A tükörből vissza bámuló vénember alakjában ott van a múlt összes kis ránca. A ketyegések kötöttek még össze ezzel a világgal, az átkozott hang birtokolt engem, de most kifejezetten nyugtatta őszülő lelkemet. Nyílt az ajtó, felém sétált a sötét alak. Homályosan láttam már, csak a sivatag képe maradt tiszta, de tudtam hogy ő az. Leült mellém. Féltem tőle, utáltam őt, most mégis utas társammá lett. Persze, nem vagyok bolond. Sokat vett el tőlem az idő, de az eszem helyén maradt. A kalauz személyét tisztelhettem benne, nem pedig utas társét. Azok a megkopott jegyek mindvégig zsebemben csücsültek. Elő vettem és szótlanul csúsztattam az árny csontos kezeibe. A vonat lefékezett, a csiszorgó hang felüvöltött, a kürt elnémult. A ketyegésemnek is hűt helye maradt, kámforrá lett. A mogorva kalauz felállt. Felakart engem is segíteni, de arrébb lökdöstem. Rozoga testem még megtudta tenni azt a néhány lépést a peronig. Utat engedett nekem. Amint kiléptem a hatalmas fényáradatba megkönnyebülten mosolyogtam. A vonat magasba hányta a füstöt, a kürt felriadt abból a kis szundikálásból, indulásra készen állt. Láttam őket. Az összes utas társamat, nekem integettek. Könnyeket csalt szemembe, amelyet a lágy szél elvitt magával. A távolodó mozdony felé bámultam, amíg a fény magához nem szólított. Nevemet harsongta és halványodó alakom eltűnt mi előtt leszállt volna az éjszaka.
Amint szemeim tágra nyílnak, tisztább előttem a kép. Hallom a monoton zakatolást, az olykor-olykor felszólaló magas, kürt hangot. Halkan, de még kivehetővé vált egy ketyegő nesz. A ketyegések verdesték piciny kobakomat. Fájt. De gondoltam, hozzá szokok.
Évek teltek el, felcseperedtem abból az aprócska testből és lábra kéltem. Szavakat formált kicsi szám, egyre többet és többet. Szüntelenül haladtunk előre, az utasok akik megunták a vagonomat, tovább álltak.
Megnőttem. Még ugyan gyereknek neveztek engem, de éreztem hogy nagyobb vagyok. Pimaszul ellenszegültem és igenis kijelentettem, nagyobb vagyok. Ők csak kinevettek, a szemükben nem voltam több annál a picike lénynél aki voltam. A kacagó, magas társaim mögött felbukkant valaki akit még sosem láttam. Sötét, félelemtes alak, de engem a kíváncsiság hajtott hozzá, elhagytam a vagonomat én utána eredtem. Már felértem a kilincset, nyikorgott a zár és nyílt az ajtó. Az orromig sem láttam, olyan üres feketeség fogadott. Dobogott torkomban pici szívem, a levegő fagyos volt, összehúztam magam. Határozatlan lépteimmel haladtam egyre beljebb amíg el nem vesztem. Becsapódott mögöttem az ajtó, lehetett volna a szél is, de nem. Ő volt az, a magas, sötét bácsi. Hideg, éles érzés csapott le a tarkómra, simogattam, hátha felhevül. Reszkettem és a földre zuhantam, kiáltani próbáltam, de csak saját gondolataimat hallottam, semmi mást. Lecsukodótt a szemhéjam és a rideg szoba sötétje még sötétebbé vált.
Ébredeztem, aggodó tekintetek szegeződtek rám. Vizsgálgattak, mint valami állatot a ketrecében. Bökdöstek, piszkáltak, szúrkáltak engem. Az emlékek pedig feltörtek belőlem. Nem szeretem azt a sötétséget, nem szeretem azt a sötét bácsit. Többé nem akartam őt újra látni.
Hosszú évek sokasága gyűlt össze bennem. Már nem aggadta rám mindenki a gyerek kinevezést. A mozdony ablakából óriási, szomjas sivatag képe terült el. Oázisnak nyoma sem volt. Azt a hőséget ami kinnt tombolt sosem éreztem itt bennt, a biztonságos kis vagonom menedékében. Még a vakító napsütés sem bámult be rám, a kinnti világ békén hagyta az utasokat. Az a fránya ketyegés még mindig zaklatott. Amikor eluralkodik a csendesség, azonnal felbukkan és fájdalmasan ütögeti koponyámat, szörnyű jegyeket hagyva maga után mint például a reggeli borostámat és a felejtést. Mélyen bennem cikáztak az emlékek, de már nem tudtam mindent felszínre hozni. Töredékek bolyongtak bennem és úgy éreztem, egy részem is oda vész az emlékeimmel együtt. Az az átkozott ketyegés!
Ücsörögtem egy nap gondtalanul, habzsolva az élet kínálatát. Szelíden cirógatott a szél, ami most beszökött a nyitott ablakon át. Lehunytam szemem és képzeletem csücskében, az aranyló sivatag kellős közepén álldogáltam. A vad szelek és az izzasztó forróság között. Kiszáradt kutak és mérges skorpiók társaságában mulattam az időt. Megtréfált néhány alattomos délibáb. Hatalmas hegyláncolatokat, csobogó patakot, égbe nyúló fa óriásokat láttam magam előtt. Szemeimet dörzsölgettem és a látvány visszafogadta magába a szomjazó sivatagot. Álmomból felébresztett a ketyegő hang, de rémálomban találtam magam. Ott volt megint ő. A sötét alak. A vagon másik szegletéből bámult rám, egy kivehető zord vigyorral az arcán. Megragadta az Angyalom kezét és elcibálta magával. Utána kiáltottam, megszaporázva lépteimet, de amint becsukódott mögöttük az ajtó, nem tehettem semmit. A földre zuhantam, hátam a falnak simult és eleredtek súlyos könnyeim. Millió darabban hevertem a hideg padlón. A ketyegés pedig most is fájt, jobban mint bármikor máskor.
Kiüresedett a vagonom. Van az, mikor az embernek sem óra, sem naptár nem kell ahhoz, hogy tudja mennyi idő is telt el. Magát, a vállára nehezedő súlyos éveket érzi és ez éppen elég. A tükörből vissza bámuló vénember alakjában ott van a múlt összes kis ránca. A ketyegések kötöttek még össze ezzel a világgal, az átkozott hang birtokolt engem, de most kifejezetten nyugtatta őszülő lelkemet. Nyílt az ajtó, felém sétált a sötét alak. Homályosan láttam már, csak a sivatag képe maradt tiszta, de tudtam hogy ő az. Leült mellém. Féltem tőle, utáltam őt, most mégis utas társammá lett. Persze, nem vagyok bolond. Sokat vett el tőlem az idő, de az eszem helyén maradt. A kalauz személyét tisztelhettem benne, nem pedig utas társét. Azok a megkopott jegyek mindvégig zsebemben csücsültek. Elő vettem és szótlanul csúsztattam az árny csontos kezeibe. A vonat lefékezett, a csiszorgó hang felüvöltött, a kürt elnémult. A ketyegésemnek is hűt helye maradt, kámforrá lett. A mogorva kalauz felállt. Felakart engem is segíteni, de arrébb lökdöstem. Rozoga testem még megtudta tenni azt a néhány lépést a peronig. Utat engedett nekem. Amint kiléptem a hatalmas fényáradatba megkönnyebülten mosolyogtam. A vonat magasba hányta a füstöt, a kürt felriadt abból a kis szundikálásból, indulásra készen állt. Láttam őket. Az összes utas társamat, nekem integettek. Könnyeket csalt szemembe, amelyet a lágy szél elvitt magával. A távolodó mozdony felé bámultam, amíg a fény magához nem szólított. Nevemet harsongta és halványodó alakom eltűnt mi előtt leszállt volna az éjszaka.
2013. december 5., csütörtök
Szinfónia
(... és kacagok tovább és tovább....)
2013. december 2., hétfő
Az utolsó kitérő
Arcomba fúj a csípős, hideg szél. Beköszöntött a Tél és ilyenkor igazán érezni az idő súlyát a vállamon, pedig oly keveset éltem még. Ez az az évszak, amelyben a goromba vénember táncol a jégtündérrel a megfagyott tó látképe felett, magasan az égen. Elsétálok a szunnyadó fák mellett, melyek elszórták dicső lombkoronájukat és most betakaróznak a zúzmarás paplanba. Ropog talpam alatt a fagyott világ. Bár a Napnak fénye még erőteljesen ragyogja be a tájat, elhalványult már a jelenléte. A jégpáncélba bújtatott város reszketve, vacogva vonul el sugarai elől, mert már nem nyújt többé menedéket.
Álldogáltam csendesen, magam elé fújdogálva a levegőt. Szerettem eljátszadozni vele. A Tél sárkányának érezheti magát ilyenkor az ember, csak erőltessen magára gyermeteg fantáziát.
Gyülekeznek a fellegek felettem, de most tekintetem inkább arra a sínpárra szegeződik, ami előtt ácsorgok már hosszú ideje. A vonatomra várok. Kezeim közt szorongatom szellem menetjegyemet és mélázom azon, valóban olyan félelmetes e a kalauz mint azt mondják. Kedves, idős bácsiban aligha reménykedhetek. Megelégszik e azzal ha udvariasan köszönök neki? Mogorva lesz, vagy pedig észre sem vesz?
Hallom a zörejt, közeleg már. A zakatolás egész lelkemet mohón felzabálja, tányéron nem hagyva a legapróbb morzsát sem. Azonban amint fejemet hajtom rá a hideg fémre, hirtelen minden elcsendesedik körülöttem. Tompul a robaj, az apró neszekből kifogy a szufla, elhallgat a nagy világ...
Olyan kába lennék, hogy elmaradt a fájdalom? Fekszem tovább, de kénytelen leszek felnyitni a szemem. Bár vissza aludhatnék, gondoltam. Felriadtam. Arcomba nevetett a kerék, a vonat pedig hangtalan álldogált. Nem a sínekbe ragadt bele, nem is a fék állította őt meg, csak úgy álldogált. Ahogyan minden más is. Az égen a felhők, a madarak, a szél. Szívem sem dobbant már, nem pumpálta buzgón a vért, elcsitult. A mindenség megragadt az idő folyásában, melynek sodrása mostanra elszundított. A világ most szürke és fakó. Ez mit sem változott. Kérdésemnek hangot adok. Meghaltam tán?
- Nem! - horkant fel egy félelmetes, mély hang.
- Nem haltál meg ember! Arról én bizony tudnék. - szólt ismét. Kerestem őt, forogtam körbe és körbe, míg nem elszédülten kóvályogtam. Magam sem tudom hogyan, belebotlottam az előttem magasodó, sötét alakba. Éjfekete csuhát viselt, az idő minden jegyével rajta. Tekintélyt parancsolt magának. Csontos kezei meglepő súllyal nehezedtek rá vállamra.
- Ha-ha..lál? - dadogtam. Bólogatott férgesedő koponyájával és kedvesen átkarolt.
- Járjunk egyet! - parancsolt rám. Lehellete korhadozó koporsó belsejének súlyos szagára emlékeztetett.
- Idén meseszép köntösben jár a Tél, ugyebár? Legkedvesebb évszakom ez. Az emberek nem látják mit takar a zord külső, bemenekülnek meleg otthonaikba, a tűz köré gyűlnek. Tudtad, hogy nincs két egyforma hópehely?
- Ahogyan fűszál sem. - Azon kapom magam, hogy a Halállal trécselek. Szív sincs már mi torkomban dobbanjon, mitől féljek hát?
- Pontosan. Lenyűgöző ez a világ. Komplexitását én sem érthetem. Mond meg nekem, ember! - kiáltott rám. - Miféle lény is vagy te? Kapzsi és önző! Mindent magadnak akarsz és mégis eldobod azt, amit születésed napján már birtokoltál? Ti aztán mindig rácáfoltok a fajtátokra. - Felkacagott rémesen, majd folytatta.
- Oly szép ez a világ, nem mondom, hogy elégséges időt kaptok az élvezetéhez, de legalább kaptok. Hiába, bolond az ember... - elnémult én pedig szóhoz jutottam.
- Bocsáss meg, de zokon veszem, hogy az életről prédikálsz. Amerre jársz, magad mögött csak rozsdásodó szerkezet, hervadó virág és bűzölgő tetem. Bánat, szenvedés, szomorúság. Maga vagy az elmúlás. Szánd mi vagyok, de az élet hamisabb én nálam. - Pimaszul arcához vágtam a szavakat. Talán kihívom a haragját, nem számít. Vakon hittem igazamban.
- Merész vagy, de bolond maradsz. Gyere velem! - Elengedett és utat mutatva sétált el két rózsa bokor között. Amit különösnek véltem, a rózsák vörösek voltak. Kitűntek a szürkeségből.
Illatos kis tisztáson, hintázott valaki a távolban, magányosan. A Halál délcegen megállt mellette. Bőrének színe óceán kék volt, zöldes ruházatábából szépséges virágok szöktek kifelé. Hosszú, dióbarna hajában aprócska madarak fészkeltek. Látványában elvesztem, pompája megszelíditette a komorságomat, de még a Halál is oda vetett rá néhány apró, csodáló pillantást. Aztán megszólalt, mézédes hangján.
- Szervusz Halál! Miféle szándékkal jöttél? Akarsz játszani velem? - izgatott volt, akárcsak egy gyermek.
- Ezt az embert hoztam színed elé. Szerinte hamis vagy. - szólt morcosan.
- Kedvesem. Miért gondolod ezt? - nekem szegezte a kérdést. Elmerengtem a gyönyörű, aranyló szempárban, majd a Halál rám biccentett. Igyekeztem válaszolni.
- Babonázó szépséged miatt az embernek esze ágában sincs megkérdőjelezni a hazugságaidat. Igaz boldogság csak a veled való búcsú után várhat. - majd rám bámult szomorkásan, gyermeteg tekintettel.
Máris elakarsz menni? Előbb gyere, játsz velem! - felnevetett, mintha százak nevettek volna egyszerre. Az arcomra nyomott egy csókot, majd egymagában táncolt végig a tisztáson, amerre járt pedig éltető színeket hagyott maga után.
- Most már láthatod te magad is. Ő sosem hazudik. Kedves kis teremtés. Bár kissé habókos, azt hiszem. Meglepődnél, milyen jól dámázik. Még sose nyertem ellene.
Tovább sétálgattunk, egymás mellett visszafelé. Integettünk a távolodó, női alaknak, aki ha jól sejtem, maga volt az Élet. Félúton megszólalt, azon a mélységesen félelmetes hangján.
- Bemutatlak még egy valakinek.
- Ugyan kinek? Istennek? - vontam őt kédőre gúnyosan.
- Vág az eszed. - az égre mutatott. Felragyogtak az égbolton a csillagok. Az egész Univerzum teljes pompájában díszelgett előttem. Látványába kapaszkodva csodáltam a mindenséget, aminek én apró pontja vagyok csupán.
- Isten? - kérdeztem.
- Nem. - mellkasomon bökött fájdalmasan. - Isten itt van, benned és bennünk. Az egész kozmoszban.
Elbűvölt a fényzuhatag, de magamhoz is térített. Elhamarkodottan lapoztam a végéhez. Azt hiszem lenne még bőven papír amit teleírjak tintámmal.
- Most pedig feküdj vissza a kerék alá! - szólt keserűen.
- De.. azt hittem... - értetlenkedtem.
- Mit hittél? Te magad is tudod, nem vagyok könyörületes. - Összerogytam, lábam alól eltűnt a talaj. Zuhantam a hatalmas végtelenben. Magamhoz tértem a síneken.
- Várj! Mire volt jó ez a kis kitérő? - kérdeztem kiabálva.
- Időnként én is halálra unom magam. - felkacagott, visszhangzott még bennem tovább és tovább, amíg a vonat el nem indult. Azt hiszem a Halál, tényleg kegyetlen fickó.
Álldogáltam csendesen, magam elé fújdogálva a levegőt. Szerettem eljátszadozni vele. A Tél sárkányának érezheti magát ilyenkor az ember, csak erőltessen magára gyermeteg fantáziát.
Gyülekeznek a fellegek felettem, de most tekintetem inkább arra a sínpárra szegeződik, ami előtt ácsorgok már hosszú ideje. A vonatomra várok. Kezeim közt szorongatom szellem menetjegyemet és mélázom azon, valóban olyan félelmetes e a kalauz mint azt mondják. Kedves, idős bácsiban aligha reménykedhetek. Megelégszik e azzal ha udvariasan köszönök neki? Mogorva lesz, vagy pedig észre sem vesz?
Hallom a zörejt, közeleg már. A zakatolás egész lelkemet mohón felzabálja, tányéron nem hagyva a legapróbb morzsát sem. Azonban amint fejemet hajtom rá a hideg fémre, hirtelen minden elcsendesedik körülöttem. Tompul a robaj, az apró neszekből kifogy a szufla, elhallgat a nagy világ...
Olyan kába lennék, hogy elmaradt a fájdalom? Fekszem tovább, de kénytelen leszek felnyitni a szemem. Bár vissza aludhatnék, gondoltam. Felriadtam. Arcomba nevetett a kerék, a vonat pedig hangtalan álldogált. Nem a sínekbe ragadt bele, nem is a fék állította őt meg, csak úgy álldogált. Ahogyan minden más is. Az égen a felhők, a madarak, a szél. Szívem sem dobbant már, nem pumpálta buzgón a vért, elcsitult. A mindenség megragadt az idő folyásában, melynek sodrása mostanra elszundított. A világ most szürke és fakó. Ez mit sem változott. Kérdésemnek hangot adok. Meghaltam tán?
- Nem! - horkant fel egy félelmetes, mély hang.
- Nem haltál meg ember! Arról én bizony tudnék. - szólt ismét. Kerestem őt, forogtam körbe és körbe, míg nem elszédülten kóvályogtam. Magam sem tudom hogyan, belebotlottam az előttem magasodó, sötét alakba. Éjfekete csuhát viselt, az idő minden jegyével rajta. Tekintélyt parancsolt magának. Csontos kezei meglepő súllyal nehezedtek rá vállamra.
- Ha-ha..lál? - dadogtam. Bólogatott férgesedő koponyájával és kedvesen átkarolt.
- Járjunk egyet! - parancsolt rám. Lehellete korhadozó koporsó belsejének súlyos szagára emlékeztetett.
- Idén meseszép köntösben jár a Tél, ugyebár? Legkedvesebb évszakom ez. Az emberek nem látják mit takar a zord külső, bemenekülnek meleg otthonaikba, a tűz köré gyűlnek. Tudtad, hogy nincs két egyforma hópehely?
- Ahogyan fűszál sem. - Azon kapom magam, hogy a Halállal trécselek. Szív sincs már mi torkomban dobbanjon, mitől féljek hát?
- Pontosan. Lenyűgöző ez a világ. Komplexitását én sem érthetem. Mond meg nekem, ember! - kiáltott rám. - Miféle lény is vagy te? Kapzsi és önző! Mindent magadnak akarsz és mégis eldobod azt, amit születésed napján már birtokoltál? Ti aztán mindig rácáfoltok a fajtátokra. - Felkacagott rémesen, majd folytatta.
- Oly szép ez a világ, nem mondom, hogy elégséges időt kaptok az élvezetéhez, de legalább kaptok. Hiába, bolond az ember... - elnémult én pedig szóhoz jutottam.
- Bocsáss meg, de zokon veszem, hogy az életről prédikálsz. Amerre jársz, magad mögött csak rozsdásodó szerkezet, hervadó virág és bűzölgő tetem. Bánat, szenvedés, szomorúság. Maga vagy az elmúlás. Szánd mi vagyok, de az élet hamisabb én nálam. - Pimaszul arcához vágtam a szavakat. Talán kihívom a haragját, nem számít. Vakon hittem igazamban.
- Merész vagy, de bolond maradsz. Gyere velem! - Elengedett és utat mutatva sétált el két rózsa bokor között. Amit különösnek véltem, a rózsák vörösek voltak. Kitűntek a szürkeségből.
Illatos kis tisztáson, hintázott valaki a távolban, magányosan. A Halál délcegen megállt mellette. Bőrének színe óceán kék volt, zöldes ruházatábából szépséges virágok szöktek kifelé. Hosszú, dióbarna hajában aprócska madarak fészkeltek. Látványában elvesztem, pompája megszelíditette a komorságomat, de még a Halál is oda vetett rá néhány apró, csodáló pillantást. Aztán megszólalt, mézédes hangján.
- Szervusz Halál! Miféle szándékkal jöttél? Akarsz játszani velem? - izgatott volt, akárcsak egy gyermek.
- Ezt az embert hoztam színed elé. Szerinte hamis vagy. - szólt morcosan.
- Kedvesem. Miért gondolod ezt? - nekem szegezte a kérdést. Elmerengtem a gyönyörű, aranyló szempárban, majd a Halál rám biccentett. Igyekeztem válaszolni.
- Babonázó szépséged miatt az embernek esze ágában sincs megkérdőjelezni a hazugságaidat. Igaz boldogság csak a veled való búcsú után várhat. - majd rám bámult szomorkásan, gyermeteg tekintettel.
Máris elakarsz menni? Előbb gyere, játsz velem! - felnevetett, mintha százak nevettek volna egyszerre. Az arcomra nyomott egy csókot, majd egymagában táncolt végig a tisztáson, amerre járt pedig éltető színeket hagyott maga után.
- Most már láthatod te magad is. Ő sosem hazudik. Kedves kis teremtés. Bár kissé habókos, azt hiszem. Meglepődnél, milyen jól dámázik. Még sose nyertem ellene.
Tovább sétálgattunk, egymás mellett visszafelé. Integettünk a távolodó, női alaknak, aki ha jól sejtem, maga volt az Élet. Félúton megszólalt, azon a mélységesen félelmetes hangján.
- Bemutatlak még egy valakinek.
- Ugyan kinek? Istennek? - vontam őt kédőre gúnyosan.
- Vág az eszed. - az égre mutatott. Felragyogtak az égbolton a csillagok. Az egész Univerzum teljes pompájában díszelgett előttem. Látványába kapaszkodva csodáltam a mindenséget, aminek én apró pontja vagyok csupán.
- Isten? - kérdeztem.
- Nem. - mellkasomon bökött fájdalmasan. - Isten itt van, benned és bennünk. Az egész kozmoszban.
Elbűvölt a fényzuhatag, de magamhoz is térített. Elhamarkodottan lapoztam a végéhez. Azt hiszem lenne még bőven papír amit teleírjak tintámmal.
- Most pedig feküdj vissza a kerék alá! - szólt keserűen.
- De.. azt hittem... - értetlenkedtem.
- Mit hittél? Te magad is tudod, nem vagyok könyörületes. - Összerogytam, lábam alól eltűnt a talaj. Zuhantam a hatalmas végtelenben. Magamhoz tértem a síneken.
- Várj! Mire volt jó ez a kis kitérő? - kérdeztem kiabálva.
- Időnként én is halálra unom magam. - felkacagott, visszhangzott még bennem tovább és tovább, amíg a vonat el nem indult. Azt hiszem a Halál, tényleg kegyetlen fickó.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)