A másik énem

Éjnek éjjelén riadtam fel szörnyű álmaimból. Veríték áztatta párnámat, lihegve néztem magam elé. Valóságosnak tűnt az egész, mégsem voltam rá képes emlékezni. Elhagytam az ágyam és fürdőszobában megmosakodtam. A hűsítő víz megnyugtatott, majd felnéztem a tükörbe. Nem önmagamat pillantottam meg, én voltam az, de széles vigyorral, véresre sírt szemekkel nézett rám a tükörképem. Először megrémültem ugyan, de éreztem. Ez is én vagyok. Ő volt minden vétkem, a bűntudatom, a tévutakra mindig is ő kísért el engem. Nem kívántam menekülni előle, hiszen nem lett volna hová. A szemeibe néztem és hozzá vágtam a következő mondatot:
- Utállak!
A mosoly azonban csak szélesebb lett, borotva éles fogai pedig kivillantak. Gúnyosan kacagni kezdett, nem hatották meg könnyeim. Hirtelen mozdulattal azonban a tükröt darabjaira törtem szét. A földre zuhantam, egy darabig csupán az üvegszilánkokat lestem, ahogyan visszatükrözték a fényt. Az egyiket a karomhoz szorítottam. Még utoljára megláttam benne a másik énem, most már aggódó tekintettel nézett rám, de már késő.
Éjféltájt lejtettem táncot önmagammal a vértócsámban. Lidércalakunkban pedig elhagytuk a szobát, de nevetésünk ott maradt. Ha csendesen figyelsz, meghallhatod te is.

Szenvedő Madár

Tüzet megjárt madár szenved

Szenes teste fájdalomban izzik

Többé már nem röpképes

Nem tud a semmiben reménykedni,

De angyalok nyúltak felé

Törékeny testéhez törődő kezekkel,

Főnixként éledt végül újra

A testére égetett baráti jelekkel.

A pillanat

Monitorra meredő tekintet lép ki a homályból, a szürkeségből négy fal közé zárva. Száll a füst felfelé, nyitott ablak híján csak kering a szobában, szennyezve a levegőt. Hamutartó hiányában a cigaretta mellékterméke a földre hull. Az alak megigazítja szemüvegét, unott pofával hirtelen gépelésbe kezd. Órákig csak a kattogásnak zaja zárja ki a csendet, azonban egy pillanatra megáll. Az apró szünet észrevehetetlenül meglapult. Azonban fontossága felül múlta az összes eddig eltöltött, magányos órát. Számára ez volt az alvás. Jelentéktelennek tűnt, de a következmény egy álom lett. A monoton, unalmas robajt hátrahagyva képzeletben vágyainak adott teret. Ott volt. Az mellett akit tiszta szívből szeretett. Aki mellett ébredve is álomban érezte magát. Gyermekei várták őt a konyhában, ügyetlenkedve reggelit készítettek neki. Ő megkóstolta és hálásan bólintott, jó ízűen enni kezdte a finom falatokat. Elhagyva otthonát könnyeket csalt arcára a boldogság. Soha sem érezte magát, ennyire élőnek. Visszaébredve a valóságba, belső harcot vívott önmagával és az elfojtott vágyaival. A gépelés folytatódott tovább, aztán egy másik pillanatban ismét leállt a zaj. Kifújta az utolsó füstöt, elnyomta a dohányt és mereven nézett előre tovább. Meghalt. Az álma, azonban egész eddigi életének legszebb része volt. Ez az egyetlen pillanat.

Fekete Szív

Távolban vigyorog, sötétség között

Árny tépdeste alakban, csak ücsörög

Foszló maradványa földre hull

Lehull a szeme, és meg is vakul

Arca hamu, többé nem vigyorog

Sehol már az a fintor, meglapul

Feláll, mert már a téboly is rágja

És szénfekete szívét a falhoz vágja.

Sötét Szoba Dala

Árnyékok ölelnek keblükre. A hidegbe vetik testemet. A szoba csendessége számomra inkább dal, a magány dala. Zord, sötétség környékez meg, az ablakon még besüt a lemenő nap fénye, de már halványodik. Eltávozik ebből a világból, hogy felébredjen a Hold és egészen más hangulatot fessen a városra. Monoton zaj kezdi felváltani a csendet, készül a zenekar. Ritmusra járó fények pislákolnak, egy-kettő és egy-kettő újra és újra. A szél lustán fújdogálja a függönyt, felkéri egy táncra. Lehunyom a szemem. Elhallgat az egész. Aztán újra körül nézek. A szoba kottát váltott. A függöny vérben ázik, vörös fények pislákolnak egy gyorsabb ritmusra. A monoton zajból fémes zörej lett. A húsom oszladozik, apró darabok zuhannak a padlóra belőlem. Hol marad a rémült halálsikoly? Nem illene ehhez a melódiához, gondoltam. Viszont az őrült nevetésem már egészen másképp viszonyul hozzá. Eggyé válik vele. Tébolyban táncoló kacajom ad éneket a muzsika mellé. A koncert azonban véget ér. Hűvös árnyékok emelik el testemet, az ágyam alatt lelek nyugalmat. A hahotázásom azonban ott maradt. Hallgasd hát te is, a sötét szoba dalát.

Vihar a szobámban

Borús az ég. Tekintek fel rá az ablakból szüntelen, le hullnak az első cseppek és némán bámulom. Visszhangot vernek a párkányon, megemelem kezemet. Számhoz húzom az üveget, mélyet kortyolok belőle. Habár az eső lassacskán már el is állt, az én szobámban még ott van. Ott az árnyéka, a hangja, az illata, az illúziója. A kinti világ fényáradatban úszik és röpke történésnek veszi az esőt, ami alig hagyott némi nyomot. Azonban szürke szobám legmélyén pocsolyában lépkedek és bánkódom hogy nem tudok szabadulni tőle, pedig a világnak könnyen megy.