A kisbaba

A munka véget ért húsz percen belül otthon találtam magam az éjszakai órák utolsó perceiben. A túlóra kikészített, nem akartam mást csak egy korty vizet és talán felnézni a facebook-ra lefekvés előtt. Átvándoroltam hát az előszobán és a konyhában hideg csapvizet engedtem üvegpohárba. Hamar lehúztam volna a vizet, de történt valami. A torkomon akadt, de nem a víz hanem valami más. Ez a valami mintha belőlem akart volna felszínre törni és végül a padlóra okádtam fel ezt a valamit. Gondoltam csak enyhe rosszullét kínoz, betegség bújkál bennem vagy a kimerültség okozta az egészet, de aztán a lábam elé tekintettem. Nem a félig megemésztett vacsorám hevert a padlón, hanem egy kéz. Egy nagyon apró, emberi kéz, közelebbről megvizsgálva rájöttem, hogy ez egy kis baba keze. Vérben úszott tőle a konyhám és csupán hatalmas akaraterő segítségével tudtam elkerülni hogy igazi hányást produkáljak. Meredtem magam elé és azon gondolkoztam mitévő legyek. Váratlanul a kéz megmozdult, az apró pufók ujjak rángatózni kezdtek, mintha láthatatlan zongora billentyűin játszottak volna. Ezután felokádtam magamból ismét valamit, először lehunytam a szemeimet, nem akartam látni, de végül úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Testrészek hevertek a padlón és mindent beborított a vér. Akadt a húscafatban apró szemgolyó, lábak, ujjak és egy kicsiny, dobogó szív. Éreztem hogy elvesztem az eszméletemet, ez már sok volt, nem bírtam tovább és elájultam. Belemerültem a sötétségbe és hatalmasat koppant a fejem a konyha padlón. Mi előtt azonban elnyelt volna ez a mélység még láttam mozgolódni a belőlem felokádott testrészeket és hallottam egy gyerek sírását.

Leszarom

El voltam kissé tévedve, zuhogott az eső, szakadt rólam a víz és ismeretlenek voltak a szürke utcák előttem. Az eső mindent összemosott egy hatalmas masszává, nem tudtam hol vagyok és nem tudtam hová tartok. Végül megálltam az egyik torony magas épület földszinti éttermének ajtajában és akkor láttam meg azt a valamit magam előtt. Voltak lábai, karjai, teste és feje mint minden normális emberi lénynek, de nem volt sem arca, sem ruhája, sőt, bőre sem. Egy eleven húscafat sétált felém és az a hang, az bizony az sem volt emberi. Sikoltozott, üvöltözött ismeretlen nyelven, felhörgött és közben karjaival össze-vissza kalimpált. Összeszartam magam a félelemtől és megdermedve csúsztam az étterem ajtajának támaszkodva lefelé. A lény megdöntötte a fejét és jobb kezemre tekintett üres szemgödreivel. Abban én egy félüres whiskey-s üveget szonrogattam és nem engedtem volna el akkor sem, ha ez a valami élve nyúzza rólam le a húst. Elmosolyodtam, talán a pia beszélt belőlem vagy egy csöppnyi merészség lett urrá rajtam, hát megkérdeztem kér e egy kortyot. Nem kért. Úgy sem adtam volna. A számhoz emeltem és beleittam, hátha ez az utolsó italom ebben a nyavajás életben. Ekkor az ajtó aminnek neki támaszkodtam kinyílt és beestem az étterem padlójára. Egy idős fickó bámult engem értetlenül, s amint megpillantotta az előttünk ácsorgó, torz lényt ő is ledöbbent a rémülettől. Benne nem volt meg az a részeg higgadtság, ő inkább menekült volna amerre tud, de hát az a valami sokkal gyorsabb volt és elkapta őt. Szétmarcangolta a körmeivel, a végtagjait az étterem ablaküvegéhez vágta, a beleit pedig saját magára tekerte, mint valami láncot. És mit csináltam én? Leszartam az egészet. Ezért vagyok még életben.