2089: A bánat bolygója

Reggel. Reggel lenne? Az kell legyen. Az ébresztőóra előtt ébredek fel meglepve ezzel önmagamat. Mosolyt kíván csalni az ajkaimra ez a gondolat, de nem megy. Hiába erőlködöm, azoknak a fránya izmoknak amelyek segítségével vigyorgó vadalma képével törnék ki az ágy nyugalmából azok bizony ki vannak iktatva. Robotként, egy értelmetlen mechanizmusként lépek ki a hideg padlóra és vánszorgok kifelé a szürke homályba. Ott nem vár sem a kávé, sem a cigaretta. Nincs feleség aki a fürdőszobából kilépve köszöntsön, nincs macska amely dorombolva dörgölőzzön a lábamnak és nincs kutya sem, ami farkát csóválva toporzékolna az ajtónál. Csak az a monoton üresség fogad, néhány unalmas bútor darab és egy mosogató két tányérral a csöpögő csap alatt. Nem tudom mit jelent már igazából boldognak lenni, a szó ismeretét kivették a szótárakból. Kis srácként talán még tudtam, talán nevettem is de a világ kormányai betiltották azóta a jókedvet. Azt gondolták a minket védenek meg azzal, hogy kiiktatnak az életünkből mindent ami örömet okoz. Ha az ember letört és életunt akkor annál kevesebb a veszélyforrás. Ma már nem buzdítja az embereket semmi rablásra vagy részeg vezetésre. Az alkohol fogyasztás tilos a pénz pedig már nem létezik. Mindenki megkapja a saját maga számára szükséges táplálék mennyiséget ezzel megakadályozva az elhízottságot, a cukorbetegséget és minden mást. Azt persze nem szeretik megemlíteni, hogy az ételeinkbe mérget öntöznek, kedély pusztító, zombikat gyártó csodaszert. Ilyenkor reggelre kicsit mindig kimegy belőlem az anyag. Mosolyogni ugyan nem enged, de tisztábban látom magam előtt a dolgokat, nem veszek bele a fekete-fehér semmibe és azt is érzem, hogy ez az egész nem helyes. Nem csak barátnője nem lehet már az embernek, tilos a csók, a szex és az ölelés, hozzá sem szabad nyúlni a másik emberhez, még kezet sem rázhat senki senkivel. A gyereknemzést hamar megoldották máshogyan, szigorúan laborban történik mesterséges úton és azt is pontosan kiszámolják hány gyermekre van szükség a rabszolgasorba. Öntök magamnak egy pohár vizet, ez az egyetlen folyadék amit nem tiltottak be. Az íze borzasztó, ezt is telenyomták azzal az átkozott szerrel amivel a népességet kordában tartják. A legelején sokan próbálkoztak menekülni vagy éppen elutasították a vizet és az élelmet de ennek nem lett jó vége. Sokakat börtönbe zártak, de mivel a börtönöket rég elkezdték felszámolni idővel mindenkit kivégeztek. Volt akinek megadatott az az öröm, hogy megölhette magát és boldogan purcant ki a betonnak csapódva széthasított koponyával, vérrel festve át a szürke falakat. Többek között ezért nem létezik már olyan ablak amelyet ki lehetne nyitni. A vizemet kortyolgatva csapódik az arcomba egy kósza kék fény valamelyik járőr fényszórójából. Eredetileg tömegoszlatásra készültek ezek a páncélos, távirányítású kis kocsik de aztán az utcákra dobták őket, hogy ezek szólítsák fel a lakosságot arra, hogy időben elkészüljenek a munkához. A gyár. Utálom a gyárat. A gyűlöletet sem engedélyezi a szer, de a reggeli órákban egy csipet haragot mindig megenged ez a rohadt víz meg az a gusztustalan, pépes étel. Ma már csak gyárak vannak ahol legyártjuk ezeket a rendőr robotokat, a fegyvereiket, az élelmet és magát a szert is, hiszen tetemes mennyiségre van szükség belőle az elkábításunkhoz. Még a reggelim sem kezdtem el, de már érzem, hogy a hatása alá kerülök, nem tudom folytatni a gondolatmenetemet. Csak a szomorú, magányos óráimra tudok gondolni.  A könyvek nélküli könyves polcokra és a játékok nélkül sivár gyerekszobákra. A Föld már nem az otthonunk, csupán egy labor amelyben mi játszhatjuk a kísérleti patkány családot és én ezt...gyűlölöm.

A kisbaba

A munka véget ért húsz percen belül otthon találtam magam az éjszakai órák utolsó perceiben. A túlóra kikészített, nem akartam mást csak egy korty vizet és talán felnézni a facebook-ra lefekvés előtt. Átvándoroltam hát az előszobán és a konyhában hideg csapvizet engedtem üvegpohárba. Hamar lehúztam volna a vizet, de történt valami. A torkomon akadt, de nem a víz hanem valami más. Ez a valami mintha belőlem akart volna felszínre törni és végül a padlóra okádtam fel ezt a valamit. Gondoltam csak enyhe rosszullét kínoz, betegség bújkál bennem vagy a kimerültség okozta az egészet, de aztán a lábam elé tekintettem. Nem a félig megemésztett vacsorám hevert a padlón, hanem egy kéz. Egy nagyon apró, emberi kéz, közelebbről megvizsgálva rájöttem, hogy ez egy kis baba keze. Vérben úszott tőle a konyhám és csupán hatalmas akaraterő segítségével tudtam elkerülni hogy igazi hányást produkáljak. Meredtem magam elé és azon gondolkoztam mitévő legyek. Váratlanul a kéz megmozdult, az apró pufók ujjak rángatózni kezdtek, mintha láthatatlan zongora billentyűin játszottak volna. Ezután felokádtam magamból ismét valamit, először lehunytam a szemeimet, nem akartam látni, de végül úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Testrészek hevertek a padlón és mindent beborított a vér. Akadt a húscafatban apró szemgolyó, lábak, ujjak és egy kicsiny, dobogó szív. Éreztem hogy elvesztem az eszméletemet, ez már sok volt, nem bírtam tovább és elájultam. Belemerültem a sötétségbe és hatalmasat koppant a fejem a konyha padlón. Mi előtt azonban elnyelt volna ez a mélység még láttam mozgolódni a belőlem felokádott testrészeket és hallottam egy gyerek sírását.

Leszarom

El voltam kissé tévedve, zuhogott az eső, szakadt rólam a víz és ismeretlenek voltak a szürke utcák előttem. Az eső mindent összemosott egy hatalmas masszává, nem tudtam hol vagyok és nem tudtam hová tartok. Végül megálltam az egyik torony magas épület földszinti éttermének ajtajában és akkor láttam meg azt a valamit magam előtt. Voltak lábai, karjai, teste és feje mint minden normális emberi lénynek, de nem volt sem arca, sem ruhája, sőt, bőre sem. Egy eleven húscafat sétált felém és az a hang, az bizony az sem volt emberi. Sikoltozott, üvöltözött ismeretlen nyelven, felhörgött és közben karjaival össze-vissza kalimpált. Összeszartam magam a félelemtől és megdermedve csúsztam az étterem ajtajának támaszkodva lefelé. A lény megdöntötte a fejét és jobb kezemre tekintett üres szemgödreivel. Abban én egy félüres whiskey-s üveget szonrogattam és nem engedtem volna el akkor sem, ha ez a valami élve nyúzza rólam le a húst. Elmosolyodtam, talán a pia beszélt belőlem vagy egy csöppnyi merészség lett urrá rajtam, hát megkérdeztem kér e egy kortyot. Nem kért. Úgy sem adtam volna. A számhoz emeltem és beleittam, hátha ez az utolsó italom ebben a nyavajás életben. Ekkor az ajtó aminnek neki támaszkodtam kinyílt és beestem az étterem padlójára. Egy idős fickó bámult engem értetlenül, s amint megpillantotta az előttünk ácsorgó, torz lényt ő is ledöbbent a rémülettől. Benne nem volt meg az a részeg higgadtság, ő inkább menekült volna amerre tud, de hát az a valami sokkal gyorsabb volt és elkapta őt. Szétmarcangolta a körmeivel, a végtagjait az étterem ablaküvegéhez vágta, a beleit pedig saját magára tekerte, mint valami láncot. És mit csináltam én? Leszartam az egészet. Ezért vagyok még életben.