VI
Zuhogott az eső és bizony bőrig áztam. Talán több eszem is
lehetne. Hiszen ki indul útnak az éjszaka közepén, Szeptember leghatalmasabb
viharában? A kocsmáros is óvva intett attól, hogy hazainduljak efféle borús
időben. Szíves örömest nyitva tartott volna addig, amíg elcsendesül az égi
háború, de én útnak indultam. A magányos sétám az eső cseppek között, kopogó
léptem az aszfalton és azok a keserű illatok rabul ejtenek. Tán bolond ember az
ki az éjszaka meghitt nyugalmának és a fellegek könnyeinek szerelmese, de
boldog bolond. A szél csak nem magával ragadott, falevél testem pedig nem volt
képes ellenállni. A sötétség és a tomboló vihar megvakított, de még tisztán
láttam egy elhagyatott házat az út végén. Siettem, ahogy tudtam és gondolkodás
nélkül becsuktam magam mögött a roskatag ajtót. Kifújtam magam és körül néztem.
Lakatlannak tűnt a ház, erről árulkodott minden. A dohos, penészes szag és az a
néhány, poros bútordarab. Gazdátlan papírdarabok és a mennyezetről lehullott
törmelékek foglalták el a helyüket a padlón, amely minden lépésem után
iszonyatosan nyikorgott. Mintha felsikoltana a fa a talpam alatt. Nehezen
kivehető árnyak között találtam egy bőrfotelt. Amint rá ültem kisebb köhögő
roham tört rám a felszálló por szagától, amiből szinte mindent sikerült
beszívnom. Ücsörögtem egy darabon egy magamban, szemeimmel a félhomályban
kutattam villanykapcsoló után, de aztán felhagytam a kereséssel. Egy gyertya
azonban a kezem ügyébe akadt és az is több a semminél. Nem mondhatnám, hogy
több mindent láttam a fényénél, a szoba üres volt és elhagyatott. Egy
lépcsősort figyeltem csupán meg, ami az emeletre vezetett és egy konyhát, amely
néhány lépésre volt tőlem. Időnként villámcsapások is nyújtottak világosságot,
de nem tudtam hová tekintsek. Az előttem álló, öreg, tölgyfa szekrény tartalma egy
pillanatra még kíváncsivá tett, de nem tartottam helyén valónak hogy mások
holmija közt kutassak. Én csupán egy átutazó vagyok a múltnak dohos várában,
nem zavarhatom meg a nyugalmát. Tovább állok, amint a feldúlt ég lecsillapodik.
Különös zajokat hallottam az emeletről. Mintha valaki a padlót kaparászná. Nem tudtam mitévő legyek. Nem hittem a szellemekben, sokkal inkább attól tartottam, hogy esetleg az emelet még mindig valakinek az otthona és én most a betörő szerepét játszom. Nem igazán tudtam, hogyan magyarázzam ki magam a helyzetből, de biztosan látta az itt lakó is, hogy kint micsoda vihar dúl. A tisztesség és a becsület azt diktálja, hogy felhagyjak a rejtőzéssel és bemutatkozzam. Felálltam a kényelmetlen bőrfotelből és a gyertyával a kezemben átsuhantam a nyikorgó padlón. A lépcső előtt megálltam, a fényt magam elé tartottam. Nem láttam semmit, csupán az öreg lépcsőfokokat. Amint rájuk léptem felnyikorogtak alattam. Minden léptem után azt hittem összedől az egész. A reccsenések lidércként követtek felfelé. Fent még bútorok sem voltak, csupán egy ajtó, ami valószínűleg a hálószobába vezet. Előtte hevert egy kisebb tócsa, úgy tűnik a tetőszerkezet is öreg már és beázik az eső alatt. A padlót kaparó nesz ismét a fülembe súgta szavait. Egy öreg háznak szavait. Nem tétlenkedtem tovább, bekopogtam az ajtón. Legalább ötször kopogtattam szüntelenül. Nem kaptam választ. A hatodik kopogásom után, halk nyöszörgésre lettem figyelmes. Berontottam a szobába, ahol csupán egy a lenti tölgyfa szekrényhez hasonlót és egy teljesen üres ágyat láttam. Talán csak a faágak verdesték az ablaküveget, vagy egy rágcsáló szaladgált, nem tudom. Viszont amint hátat fordítottam, a kaparászás megint csak a fülembe préselte magát. „A szekrény.” Hiszen mi más lehetne az? Az árnyak nyomást gyakoroltak rám, egyre nehezebbnek éreztem a testem. Tudtam, hogy csupán én teremtem meg ezt a kísérteties légkört a képzeletemmel. Ez csak egy üres ház. Semmi több. A szekrényhez sétáltam. Most már egészen biztos lehettem abban, hogy egy lélek sem lakja ezt a házat. Az illemre fittyet hányva emeltem kezemet a rozsdás kilincsre és nyitottam fel a szekrényajtót. Először a bűz csapta meg az orromat, majd a látvánnyal együtt tökéletes egyveleget alkotott ahhoz, hogy öklendezzek és kiverjen a víz. Karok és lábak nélküli test feküdt élettelenül a szekrény belsejében. Hatalmas lelki erőre volt szükségem ahhoz, hogy újra belenézzek és megállapíthassam, hogy az illető egykoron talán egy nő lehetett. Bár nehezemre esett megmondani, hiszen az arcát szétvagdosták. A torkán is legalább három, mélyebb vágás foglalt helyet. Meztelen volt, közelebbről jól láttam, gyertyafényben a kebleit. Biztosan nő volt egykoron az a rothadó húscafat, amelyet maga után hagyott egy gyilkos. Mert, hogy itt gyilkosság történt én pedig belesétáltam a gyilkos munkájába. Lehetséges, hogy visszatér. Lehet ez az otthona. A padlóra zuhantam és ekkor láttam meg a másik a testet az ágy alatt. Szintén nő volt az áldozat. Üveges szemeivel mereven bámult előre, a szekrény irányába. Szája nyitva állt, de a sikolya néma volt akár a szoba. Tekintete üres volt, bőre sápatag. Közelebb merészkedtem és úgy tűnt mintha szivárogna belőle még néhány csepp vér. A bestia a torkát vágta át. Igen, a vér szivárgott. Ez a lány még nem is olyan nagyon rég életben lehetett. Ez azt is jelentheti, hogy a gyilkos még a közelben van. Nem ücsöröghetek a padlón tovább, szólnom kell a rendőrségnek. Még elkaphatják. Még nem járhat messze.
Amint fel sikerült állnom és megközelítettem a szoba végét, meghallottam, hogy valaki erőteljesen bevágja maga mögött a bejárati ajtót. Szívem a torkomba szökött és megbénultam. Kőszoborrá meredtem és csak vártam. Vártam a halált. Csak a gyilkos lehet az, hiszen ki lenne más? Visszatért, hogy a másik lányt is feldarabolja. Utána már könnyedén befér véres munkája mellé, osztozhatnak majd a sírhelyükön, a dohos szekrényben. Én pedig követem őket, talán szorítanak nekem egy kis helyet. Ha egyedül van, akkor lehet némi esélyem. Azt se tudja, hogy itt vagyok, a meglepetés erejével még könnyedén lecsaphatok rá az árnyak mögül. Utána a rendőrségig rohanok és elmesélem mi történt. Igen. Ezt fogom tenni. A lépteitől a fapadló kórusa nyikorgó áriát zengett fel felé. Hallgatóztam egy darabig, de aztán elnémult a ház. A bejárati ajtó is újra felkavarta a port oda lent, mert valaki bevágta maga után ismét. Lehet, hogy a tettes társ? Nem hiszem, mert szokatlanul nagy a csend.
Minden erőmet összeszedtem végül, de egy darabig még haboztam. Mi után meggyőződtem arról, hogy csend ülepedik az alsó szintre, elhagytam a hálószobát. Talán belesétálok a gyilkos tőrébe és a kiömlő véremmel festem lent át a szürke falakat. Tudtam, hogy ez is várhat oda lent. De mivel lenne biztonságosabb egy szoba ahol már két halott is fekszik, mint egy dohos szagú, csendes pókháló tanya oda lent? Igen, amit a gyilkos nem rég hagyott csak magára, de ez nem számít. Védtelen vagyok fent és lent is. Nyikorogtak alattam a lépcsők, mintha száz év kiáltana fel alattam, bár szerintem ez a ház annál is öregebb. Lent ugyanaz várt rám, mint legutóbb. A hatalmas tölgyfa szekrény, a poros bőrfotel és a papír darabkák szerte szét. Nem. Még nem nyugodhatok meg. El kell, hagyjam ezt a házat azonnal. Itt gyilkosság történt, értesítenem kell a rendőrséget róla. Szerettem volna azt hinni, hogy ez csupán képzelet és nem láttam amit láttam, de ha visszamászok az emeletre, bizonyos hogy ott találom még azokat a holttesteket. Azokat a vérben úszó hús cafatokat. A rettenetet. Egy bomlott elmének groteszk munkáját. Még mi előtt a bejárati ajtó kilincséért nyúltam felfigyeltem egy halk nyögésre. A szekrény felől érkezett. Résnyire nyitva volt az ajtaja. Nem emlékeztem rá, hogy nyitva lett volna, akárcsak résnyire is. Azonban a következő hang meggyőzött arról, hogy még ne hagyjam el a házat. A hang, amely így szólt: „Segíts!” Siettem, ahogy tudtam, a fapadló valóságos halálsikolyt produkált alattam. Fájt neki minden léptem, de oda se figyeltem rá. Felnyitottam a szekrényajtót és benne találtam egy férfit. Egy férfit, akinek a testéből még kiállt egy hatalmas kés. Közel a szívéhez fúródott belé. Tekintetét rám szegezte, de az ajkai már csak remegtek, nem tudott magából szavakat kipréselni. A feje alá tettem a kezemet és a szemébe néztem. Meg akartam őt győzni arról, hogy minden rendben lesz. Persze ezt magam sem hittem el. Ha kihúzom belőle a kést, akkor elvérzik, de így is csak percei lehettek hátra. Orvosért kell sietnem, gondoltam magamban. Azonban éppen hogy megszállt a kötelesség tudat, máris a bejárathoz közeledett valaki. Amint a kilincsért nyúlt én a konyhába szöktem. Elbújtam a penészes mosogató mellé és ott vártam a halált. A szívem szinte felrobbant, az egész testem reszketett. Féltem. Féltem, ahogy egész eddigi életem során még soha sem. Az alak belépett a házba én pedig csak hallgatóztam. Ekkor jutott eszembe, hogy nyitva felejtettem a szekrényajtót. Magára hagytam azt a haldokló férfi, gyötört is a bűntudat. A léptek a szekrény felé közeledtek. Egy kis csend. Talán végig tekintett áldozatán. Ezután lecsapott rá. Hallottam amint kihúzza belőle a kést és a férfi vére elárasztja a szekrényt. Kihúzta, aztán újra belé szúrta. És újra. És újra. A gyilkos becsukta a szekrényajtót, majd tovább állt. Az emelet felé vette az irányt, a lépcső nyikorgása egyre feljebb ért és végül eltűnt. A hálószoba ajtaját hallottam ezután becsukódni, semmi mást. Tudtam mi történik. A másik tetemet is felszeleteli, aztán bevágja a szekrénybe. Ezek a szekrények valójában koporsók. Szerencsétlenül járt emberek öreg koporsói. Az egyik pedig az én koporsóm is lesz, ha nem jutok ki a házból. De hiába, megint csak kővé meredten bámultam bele a sötétségbe. A konyha is olyan vén volt, akár a ház többi része. A penészes mosogatón át a kihúzott, mocskos hűtőszekrényig. Egy régi asztal foglalt előttem helyet. Az egyik lába ki volt támasztva egy vaskosabb könyvvel. Csupán egy törött tányér helyezkedett rajta el, semmi más. Valamilyen festmény volt a falon felette. Egy hölgynek az arcképét ábrázolta. Egy villámcsapás kíséretében beszökött a fényáradat a konyhába is és ekkor döfött át jégcsapként a felismerés. A felismerés, hogy ez a hölgy az emeleten fekszik holtan. Szerettem volna azt hinni, hogy ez csupán a véletlen műve, vagy netán rosszul idéztem fel magamban a nő arcát, de nem. Ez ő volt. A festményen ábrázolt hölgy az ágy alatt fekszik vérbe fagyva. Lehetett ő a ház régi tulajdonosának leszármazottja is, számtalan ésszerű magyarázat létezik. De akkor is, a hasonlóság kétségbeejtő és félelmetes. Nagyot nyeltem és próbáltam csitítgatni a szívverésemet, de hiába. Gyöngyözött már homlokomon a verítékem, letöröltem a tenyeremmel. Vártam. Hosszú percekig vártam.
A gyilkos lerontott az emeletről. Lábainak vad dobogása jelezte, hogy végzett a munkával. A hentes befejezte az utómunkálatait és elégedetten távozni készül. A léptei ismét a bejárathoz közelítettek, majd bevágta maga után, olyan erővel, hogy beleremegett a ház. Nem akartam megnézni a cserbenhagyott férfi holttestét. Nem akartam látni azt sem, mit művelt fent, azzal a nővel. Nem akartam mást, csak elfutni. Eltűnni innét, hazáig szaladni és beülni a televízió elé, mintha mi sem történt volna. Megsimogatni a macskám fejét, hallgatni a nyugtató dorombolását. Ágyba bújni egy kiadós vacsora után, néhány szalonnát és… Nem. Húst még egy darabig nem szeretnék enni. Nem tehetek úgy, mintha semmi se történt volna. Meggyilkoltak három embert és közülük kettőt biztosan ma végeztek ki, ebben az öreg házban. A gondolataim közepette észre sem vettem, hogy a konyhából nyílik egy hátsó ajtó a kert irányába. Megmenekültem. Legfeljebb egy kerítésen kell átmásznom és megszökhetek a holtak otthonából. Visszatérhetek az élők világába. Nem hallottam már régóta semmit, még a vihar is elcsendesült. Itt az idő, ne várjunk tovább. „Az ajtó”, gondoltam. A lehetőség szó szerint karnyújtásnyira van. Rohanj és vissza se nézz! Ezt tettem. Pillanatok alatt a kertben találtam magam. Elhanyagolt volt, a fű magasra nőtt benne. Elhervadt virágok és egy rozsdás kerti grill. A kert is, akárcsak a ház, vén és üres. A kerítést könnyedén átmászom, alig lehetett egy méter magas. Az öröm mámorában és annak tudatában, hogy véget érhet a rémálom, reménnyel teli szívem boldogan verdesett. Megragadtam a kerítést és megemeltem a lábam, de megláttam valamit. Egy részen levágták a füvet, vagy csupán kiszáradt a talaj, nem tudom. Ott hevert valami. Vagy inkább valaki. Amint közeledtem felé, tisztán láttam az égbolt fénye alatt, hogy ez egy újabb holttest. Ez már azonban egy kislányé. Egy védtelen kislányé, aki még holtában is szorongatta a kis játék mackóját. Szép, napfényt idéző, sárga szoknyát viselt magán. A karján zúzódások nyomati láttam, a ruháján sárfoltokat. Üres tekintetével az égre meredt és a csillagokat bámulta. Vékony kis nyakán két dühös kéznek nyomait láttam. Megfojtották. Addig szorították apró gigáját, míg nem színeződött el bájos arca és lelte halálát ebben a ronda kertben. Gonosz tett. Gonosz és gusztustalan. Különös vágást láttam a vállán. Olyan volt, mint egy I és egy V betű egymás mellett. Rengeteg itt a tüskés bokor, biztosan az egyik vágta szegényt össze, miközben menekülni próbált. A kislány tetemének látványa visszarángatott a valóságba. A rendőrségre kell sietnem, nem pedig haza. Legszívesebben a biztonságot nyújtó otthonomig futottam volna, hogy a takaró alá bújjak, mint egy kisgyerek. De nem vagyok már gyerek. Amint felálltam és ott hagytam a kislány holttestét, meghallottam a gyilkos lépteit a házban. Már a konyhában ólálkodott, amikor megértettem mit akar. A kertbe akar jönni. Volt egy hatalmas tölgyfa a kert végében, annak a tövében elrejtőztem és várakoztam. Megint csak várakoztam, pedig olyan közel voltam már. A gyilkosnál egy ásó lehetett, ugyanis hallottam amint belevájta a földbe a nyelét. Ha ez itt most elkezd ásni, félek, itt éjszakázom a fa mögött. Kitudja, mikor végez vele? Azt is hallottam, hogy valamit a földre hajít. Talán egy újabb testet? Ennek az őrültnek semmi sem elég? Nem elégszik meg négy halottal? Köztük van egy kislány és két nő, akiket brutálisan összeszabdalt. A szekrényben elhunyt férfit meg se említettem. Temetővé változtatta ezt a rozoga házat. Vérrel festi vörösre a falait és beleket lógat az ablakba. Szívet és agyvelőt vacsorázik, aztán itt hagyja az egészet és megússza. Megússza? Azt nem hagyhatom. Esküszöm, hogy lecsukatom és élete hátra levő részét vastag rácsok között töltheti. Ha megtudják mit tett ezzel a szerencsétlen kislánnyal, nem is biztos, hogy életben hagyják. A rabok agyon verik. Addig ütlegelik majd a képét, amíg olyan felismerhetetlenségig összeroncsolódik, mint az áldozata. Az a nő, a szekrényben. Ezt érdemli, és talán én vagyok az egyetlen, aki igazságot szolgáltathat.
Elzsibbadtak a lábaim és kiszáradt a torkom. Órákat vártam. A gyilkos megállás nélkül ásott tovább, mintha ez lenne a legszentebb feladat a Földön, hogy elássa azt a valamit. Közben azon tűnődtem, merre is van a rendőrség. Már csupán szemerkélt és tisztán láttam mindent a csillagok alatt. Azt is tudtam merre vagyok, hiszen a kerítés felett könnyedén átláthattam az utcát. Az én házam utcája mellett lévő utcába sétáltam a viharban. Néhány lépéssel haladtam csupán tovább és ez lett az eredménye. Nem is lakom olyan messze innét. Akár én is lehetnék az egyik áldozat, hiszen egyedül lakom. Nem volna nehéz a fotelem mögé osonni és nyakamba döfni egy kést. Aztán bevonszolna ide, az éj leple alatt és engem is elásna, vagy bedugna a tölgyfa szekrénybe. A rendőrséghez abba az irányba kell haladjak, ahonnét jöttem. Valóban. A kocsmától nincs is olyan messze, alig néhány lépés. Alig néhány lépés és talán elfelejthetem ezt az egészet.
Végre. A gyilkos elásta a testet és eltűnt. A feltúrt földkupac ott hevert a magas fű előtt. A kislány teteme is eltűnt, gondolom elásta azt is. Különös. A földbe vésett valamit az ásóval, mintha egy háromszög lenne, vagy talán V betű, nem tudom. Talán azt akarta jelezni vele, hogy hova is ásta el a testeket. Bár ezt kétlem, hiszen jól látható, hogy hol is van ez a földkupac. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy megszökjek. Átmásztam a kerítésen, amely olyan gyenge volt, hogy majdnem összedőlt alattam az egész. Rohantam. Minél távolabb voltam ettől a roskatag háztól, annál jobban éreztem magam. Közben elfutottam egy sötét alak mellett is, aki miatt majdnem összeestem ijedtemben. Csupán egy részeg fickó próbálta felvenni a földről az italát. Ezen elmosolyodtam. Szaladtam, ahogy bírtam és meg sem álltam a rendőrségig. Ott aztán a lelkemet is kifújtam magamból. Nem is tudtam megszólalni percekig. Hülyének néztek. Már-már hallottam a fejemben a nevetésüket, amikor végre kinyögtem mit akarok. Ott aztán kitálaltam mindent és részletes leírást adtam arról, amit a házban láttam. A holttestek neméről, külsejéről és minden egyébről tájékoztattam az urakat, akik azonnal a házhoz siettek. Engem hazakísért egy jóvágású, magas rendőrtiszt. A rendőrautóban már biztonságban éreztem magam mellette. Meg akartam kínálni őt kávéval, de azt mondta sok lesz még a dolga ma éjszaka. Kézre kell keríteniük a bestiát. A mészáros szörnyet, a halott háznak urát. Becsuktam magam mögött az ajtót és bezártam a kulccsal. Nagyon féltem egyedül, ezért oda hívtam magamhoz a macskát. Dorombolt a kezem alatt, és a cirógatása közben én teljesen kidőltem a fáradtságtól. Elaludtam.
Másnap telefoncsörgésre ébredtem. A kagylóért nyúltam és megkérdeztem ki keres. A rendőrség volt az. Dühös és fáradt hangok szóltak hozzám. Azt állították, hogy nem csupán holttesteket, de még vérnyomokat sem találtak a házban sehol. Azt mondták forduljak orvoshoz a beteges képzelgéseimmel, majd letették. Nem értem. Szerettem volna azt hinni, hogy csupán képzelet, amit abban a házban láttam, de nem. Láttam a vért és hallottam azt a férfit. A szekrények, az ásó, a konyhában az a festmény. Ez mind valóság kellett, hogy legyen. Nem értem. Telefonáltam a rendőrségre, hogy meggyőződjek arról, nem csak tréfálnak velem. Egy valamivel kedvesebb hang szólt ezúttal hozzám, annak a rendőrtisztnek a hangja volt ez, aki hazakísért. Ő maga is elmesélte, hogy semmit sem találtak abban a házban. Viszont elmondott még valamit. Ettől a háztól mindenki távol tartja magát. Az elmúlt száz évben ugyanis több gyilkosság is történt benne. Az első gyilkosság a hálószobában történt. Két nőt embertelen módszerrel gyilkoltak meg. Testvérek voltak. Az idősebbik hölggyé volt hajdanán a ház. (Ezért lehetett róla festmény a konyhában.) A tetemeikre a szekrényben leltek rá. Ezt követte tíz év múlva egy másik eset, amikor egy férfinek a tetemére bukkantak az alsó emeleti szekrényben. Több szúrást is találtak a testén, és három, függőleges vágást az arcában. Ekkor visszaemlékeztem rá, hogy a hálószobai szekrényben látott nőnek az arcában kettő darab függőleges vágást láttam. A rendőrtiszt fojtatta a sztorit. A negyedik eset néhány évvel később történt. Meggyilkolták egy házaspár lányát és a kertben találtak rá. Megerőszakolták és megfojtották. A gyilkos kíméletlen volt, rengeteg zúzódás borította a kislánynak a testét. Az ezt követő eset pedig alig néhány évvel ezelőtt történt. Valami részeg fickót öltek meg, aki a kocsmából tartott hazafelé. Semmi különös, valaki fejbe verte egy üveggel. Biztosa csak hajba kaptak, megküzdöttek az utolsó kortyokért. A gyilkos meg úgy gondolta ennek a vén háznak a kertjében könnyedén eláshatja a testet és így is tett. Persze később bevallott mindent, józanul már gyötörte a bűntudat. Minden gyilkost elkaptak, van, amelyik máig a rácsok között ücsörög. Ők életük végéig ott is maradnak. Megköszöntem az információt és letettem a telefont. Az egész csak álom volt. Talán csak álom. Ekkor szemem sarkából láttam egy jelet. Egy jelet a kézfejemen. Egy V és egy I betű feküdt egymás mellett. Biztosan összevágtam a kezem, miközben a kerítésen átmásztam az éjjel. Ezt gondoltam egy darabig. Aztán összeállt a fejemben a kép, de bár ne állt volna össze soha. Ezek nem betűk. Ezek római számok.
Különös zajokat hallottam az emeletről. Mintha valaki a padlót kaparászná. Nem tudtam mitévő legyek. Nem hittem a szellemekben, sokkal inkább attól tartottam, hogy esetleg az emelet még mindig valakinek az otthona és én most a betörő szerepét játszom. Nem igazán tudtam, hogyan magyarázzam ki magam a helyzetből, de biztosan látta az itt lakó is, hogy kint micsoda vihar dúl. A tisztesség és a becsület azt diktálja, hogy felhagyjak a rejtőzéssel és bemutatkozzam. Felálltam a kényelmetlen bőrfotelből és a gyertyával a kezemben átsuhantam a nyikorgó padlón. A lépcső előtt megálltam, a fényt magam elé tartottam. Nem láttam semmit, csupán az öreg lépcsőfokokat. Amint rájuk léptem felnyikorogtak alattam. Minden léptem után azt hittem összedől az egész. A reccsenések lidércként követtek felfelé. Fent még bútorok sem voltak, csupán egy ajtó, ami valószínűleg a hálószobába vezet. Előtte hevert egy kisebb tócsa, úgy tűnik a tetőszerkezet is öreg már és beázik az eső alatt. A padlót kaparó nesz ismét a fülembe súgta szavait. Egy öreg háznak szavait. Nem tétlenkedtem tovább, bekopogtam az ajtón. Legalább ötször kopogtattam szüntelenül. Nem kaptam választ. A hatodik kopogásom után, halk nyöszörgésre lettem figyelmes. Berontottam a szobába, ahol csupán egy a lenti tölgyfa szekrényhez hasonlót és egy teljesen üres ágyat láttam. Talán csak a faágak verdesték az ablaküveget, vagy egy rágcsáló szaladgált, nem tudom. Viszont amint hátat fordítottam, a kaparászás megint csak a fülembe préselte magát. „A szekrény.” Hiszen mi más lehetne az? Az árnyak nyomást gyakoroltak rám, egyre nehezebbnek éreztem a testem. Tudtam, hogy csupán én teremtem meg ezt a kísérteties légkört a képzeletemmel. Ez csak egy üres ház. Semmi több. A szekrényhez sétáltam. Most már egészen biztos lehettem abban, hogy egy lélek sem lakja ezt a házat. Az illemre fittyet hányva emeltem kezemet a rozsdás kilincsre és nyitottam fel a szekrényajtót. Először a bűz csapta meg az orromat, majd a látvánnyal együtt tökéletes egyveleget alkotott ahhoz, hogy öklendezzek és kiverjen a víz. Karok és lábak nélküli test feküdt élettelenül a szekrény belsejében. Hatalmas lelki erőre volt szükségem ahhoz, hogy újra belenézzek és megállapíthassam, hogy az illető egykoron talán egy nő lehetett. Bár nehezemre esett megmondani, hiszen az arcát szétvagdosták. A torkán is legalább három, mélyebb vágás foglalt helyet. Meztelen volt, közelebbről jól láttam, gyertyafényben a kebleit. Biztosan nő volt egykoron az a rothadó húscafat, amelyet maga után hagyott egy gyilkos. Mert, hogy itt gyilkosság történt én pedig belesétáltam a gyilkos munkájába. Lehetséges, hogy visszatér. Lehet ez az otthona. A padlóra zuhantam és ekkor láttam meg a másik a testet az ágy alatt. Szintén nő volt az áldozat. Üveges szemeivel mereven bámult előre, a szekrény irányába. Szája nyitva állt, de a sikolya néma volt akár a szoba. Tekintete üres volt, bőre sápatag. Közelebb merészkedtem és úgy tűnt mintha szivárogna belőle még néhány csepp vér. A bestia a torkát vágta át. Igen, a vér szivárgott. Ez a lány még nem is olyan nagyon rég életben lehetett. Ez azt is jelentheti, hogy a gyilkos még a közelben van. Nem ücsöröghetek a padlón tovább, szólnom kell a rendőrségnek. Még elkaphatják. Még nem járhat messze.
Amint fel sikerült állnom és megközelítettem a szoba végét, meghallottam, hogy valaki erőteljesen bevágja maga mögött a bejárati ajtót. Szívem a torkomba szökött és megbénultam. Kőszoborrá meredtem és csak vártam. Vártam a halált. Csak a gyilkos lehet az, hiszen ki lenne más? Visszatért, hogy a másik lányt is feldarabolja. Utána már könnyedén befér véres munkája mellé, osztozhatnak majd a sírhelyükön, a dohos szekrényben. Én pedig követem őket, talán szorítanak nekem egy kis helyet. Ha egyedül van, akkor lehet némi esélyem. Azt se tudja, hogy itt vagyok, a meglepetés erejével még könnyedén lecsaphatok rá az árnyak mögül. Utána a rendőrségig rohanok és elmesélem mi történt. Igen. Ezt fogom tenni. A lépteitől a fapadló kórusa nyikorgó áriát zengett fel felé. Hallgatóztam egy darabig, de aztán elnémult a ház. A bejárati ajtó is újra felkavarta a port oda lent, mert valaki bevágta maga után ismét. Lehet, hogy a tettes társ? Nem hiszem, mert szokatlanul nagy a csend.
Minden erőmet összeszedtem végül, de egy darabig még haboztam. Mi után meggyőződtem arról, hogy csend ülepedik az alsó szintre, elhagytam a hálószobát. Talán belesétálok a gyilkos tőrébe és a kiömlő véremmel festem lent át a szürke falakat. Tudtam, hogy ez is várhat oda lent. De mivel lenne biztonságosabb egy szoba ahol már két halott is fekszik, mint egy dohos szagú, csendes pókháló tanya oda lent? Igen, amit a gyilkos nem rég hagyott csak magára, de ez nem számít. Védtelen vagyok fent és lent is. Nyikorogtak alattam a lépcsők, mintha száz év kiáltana fel alattam, bár szerintem ez a ház annál is öregebb. Lent ugyanaz várt rám, mint legutóbb. A hatalmas tölgyfa szekrény, a poros bőrfotel és a papír darabkák szerte szét. Nem. Még nem nyugodhatok meg. El kell, hagyjam ezt a házat azonnal. Itt gyilkosság történt, értesítenem kell a rendőrséget róla. Szerettem volna azt hinni, hogy ez csupán képzelet és nem láttam amit láttam, de ha visszamászok az emeletre, bizonyos hogy ott találom még azokat a holttesteket. Azokat a vérben úszó hús cafatokat. A rettenetet. Egy bomlott elmének groteszk munkáját. Még mi előtt a bejárati ajtó kilincséért nyúltam felfigyeltem egy halk nyögésre. A szekrény felől érkezett. Résnyire nyitva volt az ajtaja. Nem emlékeztem rá, hogy nyitva lett volna, akárcsak résnyire is. Azonban a következő hang meggyőzött arról, hogy még ne hagyjam el a házat. A hang, amely így szólt: „Segíts!” Siettem, ahogy tudtam, a fapadló valóságos halálsikolyt produkált alattam. Fájt neki minden léptem, de oda se figyeltem rá. Felnyitottam a szekrényajtót és benne találtam egy férfit. Egy férfit, akinek a testéből még kiállt egy hatalmas kés. Közel a szívéhez fúródott belé. Tekintetét rám szegezte, de az ajkai már csak remegtek, nem tudott magából szavakat kipréselni. A feje alá tettem a kezemet és a szemébe néztem. Meg akartam őt győzni arról, hogy minden rendben lesz. Persze ezt magam sem hittem el. Ha kihúzom belőle a kést, akkor elvérzik, de így is csak percei lehettek hátra. Orvosért kell sietnem, gondoltam magamban. Azonban éppen hogy megszállt a kötelesség tudat, máris a bejárathoz közeledett valaki. Amint a kilincsért nyúlt én a konyhába szöktem. Elbújtam a penészes mosogató mellé és ott vártam a halált. A szívem szinte felrobbant, az egész testem reszketett. Féltem. Féltem, ahogy egész eddigi életem során még soha sem. Az alak belépett a házba én pedig csak hallgatóztam. Ekkor jutott eszembe, hogy nyitva felejtettem a szekrényajtót. Magára hagytam azt a haldokló férfi, gyötört is a bűntudat. A léptek a szekrény felé közeledtek. Egy kis csend. Talán végig tekintett áldozatán. Ezután lecsapott rá. Hallottam amint kihúzza belőle a kést és a férfi vére elárasztja a szekrényt. Kihúzta, aztán újra belé szúrta. És újra. És újra. A gyilkos becsukta a szekrényajtót, majd tovább állt. Az emelet felé vette az irányt, a lépcső nyikorgása egyre feljebb ért és végül eltűnt. A hálószoba ajtaját hallottam ezután becsukódni, semmi mást. Tudtam mi történik. A másik tetemet is felszeleteli, aztán bevágja a szekrénybe. Ezek a szekrények valójában koporsók. Szerencsétlenül járt emberek öreg koporsói. Az egyik pedig az én koporsóm is lesz, ha nem jutok ki a házból. De hiába, megint csak kővé meredten bámultam bele a sötétségbe. A konyha is olyan vén volt, akár a ház többi része. A penészes mosogatón át a kihúzott, mocskos hűtőszekrényig. Egy régi asztal foglalt előttem helyet. Az egyik lába ki volt támasztva egy vaskosabb könyvvel. Csupán egy törött tányér helyezkedett rajta el, semmi más. Valamilyen festmény volt a falon felette. Egy hölgynek az arcképét ábrázolta. Egy villámcsapás kíséretében beszökött a fényáradat a konyhába is és ekkor döfött át jégcsapként a felismerés. A felismerés, hogy ez a hölgy az emeleten fekszik holtan. Szerettem volna azt hinni, hogy ez csupán a véletlen műve, vagy netán rosszul idéztem fel magamban a nő arcát, de nem. Ez ő volt. A festményen ábrázolt hölgy az ágy alatt fekszik vérbe fagyva. Lehetett ő a ház régi tulajdonosának leszármazottja is, számtalan ésszerű magyarázat létezik. De akkor is, a hasonlóság kétségbeejtő és félelmetes. Nagyot nyeltem és próbáltam csitítgatni a szívverésemet, de hiába. Gyöngyözött már homlokomon a verítékem, letöröltem a tenyeremmel. Vártam. Hosszú percekig vártam.
A gyilkos lerontott az emeletről. Lábainak vad dobogása jelezte, hogy végzett a munkával. A hentes befejezte az utómunkálatait és elégedetten távozni készül. A léptei ismét a bejárathoz közelítettek, majd bevágta maga után, olyan erővel, hogy beleremegett a ház. Nem akartam megnézni a cserbenhagyott férfi holttestét. Nem akartam látni azt sem, mit művelt fent, azzal a nővel. Nem akartam mást, csak elfutni. Eltűnni innét, hazáig szaladni és beülni a televízió elé, mintha mi sem történt volna. Megsimogatni a macskám fejét, hallgatni a nyugtató dorombolását. Ágyba bújni egy kiadós vacsora után, néhány szalonnát és… Nem. Húst még egy darabig nem szeretnék enni. Nem tehetek úgy, mintha semmi se történt volna. Meggyilkoltak három embert és közülük kettőt biztosan ma végeztek ki, ebben az öreg házban. A gondolataim közepette észre sem vettem, hogy a konyhából nyílik egy hátsó ajtó a kert irányába. Megmenekültem. Legfeljebb egy kerítésen kell átmásznom és megszökhetek a holtak otthonából. Visszatérhetek az élők világába. Nem hallottam már régóta semmit, még a vihar is elcsendesült. Itt az idő, ne várjunk tovább. „Az ajtó”, gondoltam. A lehetőség szó szerint karnyújtásnyira van. Rohanj és vissza se nézz! Ezt tettem. Pillanatok alatt a kertben találtam magam. Elhanyagolt volt, a fű magasra nőtt benne. Elhervadt virágok és egy rozsdás kerti grill. A kert is, akárcsak a ház, vén és üres. A kerítést könnyedén átmászom, alig lehetett egy méter magas. Az öröm mámorában és annak tudatában, hogy véget érhet a rémálom, reménnyel teli szívem boldogan verdesett. Megragadtam a kerítést és megemeltem a lábam, de megláttam valamit. Egy részen levágták a füvet, vagy csupán kiszáradt a talaj, nem tudom. Ott hevert valami. Vagy inkább valaki. Amint közeledtem felé, tisztán láttam az égbolt fénye alatt, hogy ez egy újabb holttest. Ez már azonban egy kislányé. Egy védtelen kislányé, aki még holtában is szorongatta a kis játék mackóját. Szép, napfényt idéző, sárga szoknyát viselt magán. A karján zúzódások nyomati láttam, a ruháján sárfoltokat. Üres tekintetével az égre meredt és a csillagokat bámulta. Vékony kis nyakán két dühös kéznek nyomait láttam. Megfojtották. Addig szorították apró gigáját, míg nem színeződött el bájos arca és lelte halálát ebben a ronda kertben. Gonosz tett. Gonosz és gusztustalan. Különös vágást láttam a vállán. Olyan volt, mint egy I és egy V betű egymás mellett. Rengeteg itt a tüskés bokor, biztosan az egyik vágta szegényt össze, miközben menekülni próbált. A kislány tetemének látványa visszarángatott a valóságba. A rendőrségre kell sietnem, nem pedig haza. Legszívesebben a biztonságot nyújtó otthonomig futottam volna, hogy a takaró alá bújjak, mint egy kisgyerek. De nem vagyok már gyerek. Amint felálltam és ott hagytam a kislány holttestét, meghallottam a gyilkos lépteit a házban. Már a konyhában ólálkodott, amikor megértettem mit akar. A kertbe akar jönni. Volt egy hatalmas tölgyfa a kert végében, annak a tövében elrejtőztem és várakoztam. Megint csak várakoztam, pedig olyan közel voltam már. A gyilkosnál egy ásó lehetett, ugyanis hallottam amint belevájta a földbe a nyelét. Ha ez itt most elkezd ásni, félek, itt éjszakázom a fa mögött. Kitudja, mikor végez vele? Azt is hallottam, hogy valamit a földre hajít. Talán egy újabb testet? Ennek az őrültnek semmi sem elég? Nem elégszik meg négy halottal? Köztük van egy kislány és két nő, akiket brutálisan összeszabdalt. A szekrényben elhunyt férfit meg se említettem. Temetővé változtatta ezt a rozoga házat. Vérrel festi vörösre a falait és beleket lógat az ablakba. Szívet és agyvelőt vacsorázik, aztán itt hagyja az egészet és megússza. Megússza? Azt nem hagyhatom. Esküszöm, hogy lecsukatom és élete hátra levő részét vastag rácsok között töltheti. Ha megtudják mit tett ezzel a szerencsétlen kislánnyal, nem is biztos, hogy életben hagyják. A rabok agyon verik. Addig ütlegelik majd a képét, amíg olyan felismerhetetlenségig összeroncsolódik, mint az áldozata. Az a nő, a szekrényben. Ezt érdemli, és talán én vagyok az egyetlen, aki igazságot szolgáltathat.
Elzsibbadtak a lábaim és kiszáradt a torkom. Órákat vártam. A gyilkos megállás nélkül ásott tovább, mintha ez lenne a legszentebb feladat a Földön, hogy elássa azt a valamit. Közben azon tűnődtem, merre is van a rendőrség. Már csupán szemerkélt és tisztán láttam mindent a csillagok alatt. Azt is tudtam merre vagyok, hiszen a kerítés felett könnyedén átláthattam az utcát. Az én házam utcája mellett lévő utcába sétáltam a viharban. Néhány lépéssel haladtam csupán tovább és ez lett az eredménye. Nem is lakom olyan messze innét. Akár én is lehetnék az egyik áldozat, hiszen egyedül lakom. Nem volna nehéz a fotelem mögé osonni és nyakamba döfni egy kést. Aztán bevonszolna ide, az éj leple alatt és engem is elásna, vagy bedugna a tölgyfa szekrénybe. A rendőrséghez abba az irányba kell haladjak, ahonnét jöttem. Valóban. A kocsmától nincs is olyan messze, alig néhány lépés. Alig néhány lépés és talán elfelejthetem ezt az egészet.
Végre. A gyilkos elásta a testet és eltűnt. A feltúrt földkupac ott hevert a magas fű előtt. A kislány teteme is eltűnt, gondolom elásta azt is. Különös. A földbe vésett valamit az ásóval, mintha egy háromszög lenne, vagy talán V betű, nem tudom. Talán azt akarta jelezni vele, hogy hova is ásta el a testeket. Bár ezt kétlem, hiszen jól látható, hogy hol is van ez a földkupac. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy megszökjek. Átmásztam a kerítésen, amely olyan gyenge volt, hogy majdnem összedőlt alattam az egész. Rohantam. Minél távolabb voltam ettől a roskatag háztól, annál jobban éreztem magam. Közben elfutottam egy sötét alak mellett is, aki miatt majdnem összeestem ijedtemben. Csupán egy részeg fickó próbálta felvenni a földről az italát. Ezen elmosolyodtam. Szaladtam, ahogy bírtam és meg sem álltam a rendőrségig. Ott aztán a lelkemet is kifújtam magamból. Nem is tudtam megszólalni percekig. Hülyének néztek. Már-már hallottam a fejemben a nevetésüket, amikor végre kinyögtem mit akarok. Ott aztán kitálaltam mindent és részletes leírást adtam arról, amit a házban láttam. A holttestek neméről, külsejéről és minden egyébről tájékoztattam az urakat, akik azonnal a házhoz siettek. Engem hazakísért egy jóvágású, magas rendőrtiszt. A rendőrautóban már biztonságban éreztem magam mellette. Meg akartam kínálni őt kávéval, de azt mondta sok lesz még a dolga ma éjszaka. Kézre kell keríteniük a bestiát. A mészáros szörnyet, a halott háznak urát. Becsuktam magam mögött az ajtót és bezártam a kulccsal. Nagyon féltem egyedül, ezért oda hívtam magamhoz a macskát. Dorombolt a kezem alatt, és a cirógatása közben én teljesen kidőltem a fáradtságtól. Elaludtam.
Másnap telefoncsörgésre ébredtem. A kagylóért nyúltam és megkérdeztem ki keres. A rendőrség volt az. Dühös és fáradt hangok szóltak hozzám. Azt állították, hogy nem csupán holttesteket, de még vérnyomokat sem találtak a házban sehol. Azt mondták forduljak orvoshoz a beteges képzelgéseimmel, majd letették. Nem értem. Szerettem volna azt hinni, hogy csupán képzelet, amit abban a házban láttam, de nem. Láttam a vért és hallottam azt a férfit. A szekrények, az ásó, a konyhában az a festmény. Ez mind valóság kellett, hogy legyen. Nem értem. Telefonáltam a rendőrségre, hogy meggyőződjek arról, nem csak tréfálnak velem. Egy valamivel kedvesebb hang szólt ezúttal hozzám, annak a rendőrtisztnek a hangja volt ez, aki hazakísért. Ő maga is elmesélte, hogy semmit sem találtak abban a házban. Viszont elmondott még valamit. Ettől a háztól mindenki távol tartja magát. Az elmúlt száz évben ugyanis több gyilkosság is történt benne. Az első gyilkosság a hálószobában történt. Két nőt embertelen módszerrel gyilkoltak meg. Testvérek voltak. Az idősebbik hölggyé volt hajdanán a ház. (Ezért lehetett róla festmény a konyhában.) A tetemeikre a szekrényben leltek rá. Ezt követte tíz év múlva egy másik eset, amikor egy férfinek a tetemére bukkantak az alsó emeleti szekrényben. Több szúrást is találtak a testén, és három, függőleges vágást az arcában. Ekkor visszaemlékeztem rá, hogy a hálószobai szekrényben látott nőnek az arcában kettő darab függőleges vágást láttam. A rendőrtiszt fojtatta a sztorit. A negyedik eset néhány évvel később történt. Meggyilkolták egy házaspár lányát és a kertben találtak rá. Megerőszakolták és megfojtották. A gyilkos kíméletlen volt, rengeteg zúzódás borította a kislánynak a testét. Az ezt követő eset pedig alig néhány évvel ezelőtt történt. Valami részeg fickót öltek meg, aki a kocsmából tartott hazafelé. Semmi különös, valaki fejbe verte egy üveggel. Biztosa csak hajba kaptak, megküzdöttek az utolsó kortyokért. A gyilkos meg úgy gondolta ennek a vén háznak a kertjében könnyedén eláshatja a testet és így is tett. Persze később bevallott mindent, józanul már gyötörte a bűntudat. Minden gyilkost elkaptak, van, amelyik máig a rácsok között ücsörög. Ők életük végéig ott is maradnak. Megköszöntem az információt és letettem a telefont. Az egész csak álom volt. Talán csak álom. Ekkor szemem sarkából láttam egy jelet. Egy jelet a kézfejemen. Egy V és egy I betű feküdt egymás mellett. Biztosan összevágtam a kezem, miközben a kerítésen átmásztam az éjjel. Ezt gondoltam egy darabig. Aztán összeállt a fejemben a kép, de bár ne állt volna össze soha. Ezek nem betűk. Ezek római számok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése