Néma Csend

Néma csend. Csupán aggódó lépteim hangja kísér halkan. Nem lelek most nyugalmat ebben a szűk kis szobában. Nem a bűntudatom az mi elpusztít, sokkal inkább az izgalom. Mert izgatott vagyok. Lehuppanok a földre, üveg szilánkoknak otthonába, sikertelenül próbálják felsérteni testemet. Két tenyerembe bámulok, vöröslenek. Ez bizony vér, de nem az én vérem. Nyelvemhez húzom, kóstolni vágyom és az íze is csak tovább bódít. Nem maradhatok nyugtomon, fel kell állnom. Izgatott vagyok. A puha ágynak kényelmét választom, hol mesterművem is hevert. Közelebb hajolok, arcába bámulok. Az élete nélkül is szép, így megfagyott festményként. Szeme rám vissza néz, de nem érzem már tekintetét. Piros ajkába csókolok, de üres már, nincs meg az a szenvedély. Arany hajába kapaszkodok, de most nem szól rám, hogy ne tegyem. Nem méltatott rá. Miért is bánnám? Hisz mit éreztem, nem érezte akkor sem, mikor még dúskált az életnek fényei közt. Karmazsinvörös folyam, szivárog nyakából, mit százszor akart érni ajkam, de nem lehettem mohó, most viszont mindenét felfaltam. Sovány lelkem eledele lett. Nem ringatta lélegzete, csupán ott volt, mint rózsaszín bársony szobor, mereven. Oda bújtam hozzá, hideg kezei közé és csak feküdtem boldogan, a mámor bégető bárányfelhőjébe burkolózva. Néma csend. Csupán sugdolózást hallok. Körül nézek a szűk szobában, de a táncoló árnyékok között nincsenek szájak. Az ajtó zárva, az ablak is. Kedvesemnek piros szája is csukva volt, nem dalolt már, nem nevetett. A hangok pedig nem hallgattak el. Kétségbeesetten a falra akasztott tükörbe néztem, abból lesett rám a szörnyeteg. Kitört magából, üvöltözött velem és vétkemre mutatott, a lányra kit szerettem. Fortyogott dühében és én csak tűrtem, gyáva árnyként húztam össze magam amíg szívem nem bírta már. Elnémult, nem vert tovább. Néma csend. Nincs semmi más.