Ex It Us

Ültem csendesen, a könyvtárnak kis szegletében. A reggel óráiban járva, még álmot kívánt húzni fejemre a bágyadtság, de lendülettel áldottak meg a könyvek. Ezer és ezer könyv, büszkén hevertek polcaikon, lesték az alkalmat, hogy dicsőséget szerezhessenek íróiknak. A gondos kezekre és az olvasó tekintetekre áhítozva súgtak össze, halkan. Asztalomtól nem messze, egy fejszobor állt előttem. Keskeny arcú, büszke férfi volt és egészen fiatalnak tűnt, de talán csak az alkotója szerette volna annak látni. Névtáblája kikerült látószögemből. Közel elszenderültem, s amint feltekintettem a szobor tekintetét éreztem magamon. Most már engem bámult. Merev volt akárcsak korábban, tán eddig is így volt csak nem figyeltem eléggé. Az éjjeli virrasztásom bódít csupán, csak félig lehetek önmagam. Most már tisztán láttam a névtáblát, az állt rajta Ex It Us. Különös név, ha ez név egyáltalán. A könyvtároshoz siettem és kérdőre vontam, ki az a fiatal úr akiről a fejszobor készült. Jó maga sem ismerte fel, állítása szerint az csupán díszelem, mit a könyvtárnak adományoztak. Engem azonban nem hagyott nyugodni, ahogyan a neve sem, Ex It Us. Híres írók, festők, művészek neveit kutattam szüntelenül több napon át. Fáradtság ülepedett le koponyámra, nem aludtam és nem ettem, buzgott bennem a kíváncsiság. Egyik napon késő éjjel értem haza, kezemben a könyvekkel, amelyeket kis híján eláztatott az eső. Borús fellegek lepték el az eget. A természet dühös villámok képében csapott le ránk. Az egyik ilyen mennydörgés engem is megrémisztett, szobám küszöbére ejtettem a könyveimet. Igyekeztem felszedni őket, amikor is megpillantottam egy képet. Annak a könyvnek a lapjai közül csúszott ki, amelynek a borítója vérpiros színnel volt lefestve, de nem volt se címe, sem pedig az írójának neve rajta. Nem emlékeztem arra, hogy ilyesfajta könyvet elhoztam volna. A kép azonban megbabonázott, és amint kezeim szorongatták, már tisztán láttam. Ez ő. Megfordítottam, hogy a hátoldalát is lássam. Szerepelt rajta egy név, Hartwin Hoffmann-é. A fénykép elég régi volt, megkopott már, besárgult de minél tovább volt szemeim útjában annál biztosabb lettem, hogy ő az, a szobor amely felém fordult. A vörös könyvért nyúltam és a hajnalba nyúlva olvasgattam, amíg csakugyan álomra hajtottam fejemet. Reggel a könyv a mellkasomon hevert, súlya az ágyhoz nyomott. Felesküdtem volna saját éltemre, hogy percekig nem hagyott engem megébredni, testem lebénult. Azonnal le söpörtem magamról, de nem zajongott a földhöz érvén. Csendes volt, szokatlanul csendes.
A könyv egy napló, magáé, Hartwin Hoffmann-é. Habár az első száz oldalt költeményeivel látta el, amelyek többnyire múzsáiról, titkon szeretett lányokról szóltak, az utolsó pár oldalon naplót vezetett.
Magányos alak volt, aki parkbéli sétáknak és a kótyagos éjszakáknak élt. Nem dolgozott, inkább eltékozolta a családi vagyont szajhákra és borra. Keserűen, céltalanul bolyongott és habzsolt mohón amíg az élvezetek ki nem fakultak. Csak a parkbéli sétáit nem hanyagolta el sohasem. Az egyik napon egy különös fejszobrot látott meg a parknak új díszeként. Fiatal nőről készült, hosszú haját teljes pompájában sikerült megformálni, szemei keresztül döfték Hartwint. Élőnek érezte, lelket látott benne. Még aznap megvásárolta és hazavitte, remekül mutatott házának kertjében. A szomszéd gyermek sokat ólálkodott a szobor körül. Először ugyan csak a kerítés mögül, a távolból bámult a kő szemekbe, de Hartwin kétszer is rajta kapta amint késő éjjel a szobor előtt ücsörgött némán, megbabonázva. Elpanaszolta a fiú édesapjának, majd a szobrot dühéből bevitte a házba. Másnap az apa hangosan kopogatott Hartwin ajtaján. Amint látta aggodalmas tekintetét elkísérte a konyhájába, ahol rummal és kávéval kínálta őt. Sokáig bámulta a földet csendesen, de kénytelen volt, hát megszólalt. A fiára reggel holtan találtak rá. Kihűlt teste az ágyban hevert, álmában érte a tragikus vég. Tán az ital szállhatott a fejébe, de egyebet is elmerészelt mondani, a holttestet ugyanis körül lengte a titokzatosság. Ami igazán elborzasztotta őket, az az volt, hogy a fiúnak hiányoztak a szemei. Az ezüstös, kék szempár kámforrá lett, helyén fekete üresség maradt, csupán egy üreg. Hartwin aligha akart hinni efféle történetnek, de az apát láthatóan megviselte a fiának hirtelen halála így hát próbált együtt érezni és el hinni a meséjét. Töltött neki néhány üveg bort, majd hazakísérte őt. Éjféltájt lehetett amikor visszatért otthonába. A hálószobába vonult magányában és az ágyába feküdt. A szobor a ruhásszekrénye mellett állt, vetett rá egy pillantás a sötétben, de nem talált rajta semmi különöset. Egy villámcsapás rázta fel a környéket és az ablakból betörő fényáradat egy pillanatra megmutatta a szobor arcát. Hartwin felült és a szívéhez kapott. Nem volt benne bizonyos, hogy mit is látott, ezért a villanykapcsolóért nyúlt, remegő kezei csak sokadjára találták el. Nem képzelgett. A szobornak szemei voltak, még hozzá ezüstösen kékek, akárcsak a szomszéd fiának. Vért könnyezett, amely lefojt az arcáról egyenesen a padlóra. Közelebb merészkedett, végig simított a kőarcon, a piros vér pedig az ujjaihoz tapadt. Ez most nem a kábulat csalóka mutatványa, ez maga a valóság hideg tőre, amely szívébe furakodott. Nem tudta mitévő is legyen, a reggel gondjaira bízta. A szobrot a fal felé fordította és megpróbált elaludni. Másnap is ott állt, ugyanazon szempárral, a látványát pedig nem bírta elviselni, fátylat tett rá. Ezek után visszavágyott a mámoros élvezetek felé, bement hát a városba, hogy poharakat űríthessen. Megintcsak éjféltájt érkezett haza, bár az emlékei itt már elködösültek. A szajhára akit magával vitt a hálószobába, csak őt nem felejtette el. Lángvörös hajú, smaragd zöld szemű, sápadt leányzó volt, akinek erősen forrt a vére aznap éjjel. A reggelről már tiszták az emlékei, de azt kívánta bár ne lenne így. Csókot kívánt adni a lánynak ajkára, de amint megízlelte csupán vérző húscafatot talált. A szajha holtan hevert ott, tekintete a plafonra szegeződött, kihunnyt belőle a fény. Rémületében ki mászott ágyából és a szobor felé rohant. Sokat tűnődött, végül vonakodva, de lehúzta a fátylat róla. Most már nem csupán igazi szemek, de valódi ajak is ékesítette a női arcot. Elözönlöttek a könnyei, az éghez rimánkodott és átkozta a napját amikor megvásárolta a fejszobrot. Lapátot ragadott és mély gödröt ásott a hátsókertjében, amíg nem vihar ütötte fel a fejét. Tobzódtak a komor felhők, úgy vélte nem áshatja tovább, most azonnal lehelyezi oda. Megkönnyebülten temette a föld alá és vett tőle örökös búcsút, bár különösképp még magán érezte a fejszobor tekintetét. Felment a hálószobájába és kezeügyébe vette a naplót. Kisvártatva zajt hallott a házából. Recsegett a padló, mintha egy kőtestet vonszoltak volna végig rajta. A szekrényt azonnal az ajtaja elé tolta és innentől vált a kézírása reszketeggé és kiolvashatatlanná. Exitus. Ennyi állt a következő lapon, semmi más. Elfogytak a sorok, a többi oldal üres volt. A szót így, egybe olvasva már nem egy nevet láttam magam előtt. Szótárakat kezdtem bújni és mint kiderült latinul volt, a jelentése pedig: halál. Éreztem amint elsápadok és szívem is torkomban ver tovább. Estig nem merészkedtem ki otthonom biztonságából. Azonban amint éjfélt ütött az óra, zajokat hallottam. Mintha egy kőtestet vonszoltak volna a padlón...

Tres

Kín

Tedd szívemre kezed

És tépd ki onnét

Tűnj el vele messzire

Mert dobbanása kín.

Nem vagyok

Nem vagyok Nap

Nem vagyok Ég

Nem vagyok szerelem

Nem vagyok elég.

Nélküled

Legyen ott vesztőhelyem

Legyen az meleg kebleden

Hol Naphajad hull reám

S szemeid vad óceán

De ajkam nem talál

Kezeim még kutatják

Megébredek, üres csend

Nélküled minden üres lesz. 

Néma Csend

Néma csend. Csupán aggódó lépteim hangja kísér halkan. Nem lelek most nyugalmat ebben a szűk kis szobában. Nem a bűntudatom az mi elpusztít, sokkal inkább az izgalom. Mert izgatott vagyok. Lehuppanok a földre, üveg szilánkoknak otthonába, sikertelenül próbálják felsérteni testemet. Két tenyerembe bámulok, vöröslenek. Ez bizony vér, de nem az én vérem. Nyelvemhez húzom, kóstolni vágyom és az íze is csak tovább bódít. Nem maradhatok nyugtomon, fel kell állnom. Izgatott vagyok. A puha ágynak kényelmét választom, hol mesterművem is hevert. Közelebb hajolok, arcába bámulok. Az élete nélkül is szép, így megfagyott festményként. Szeme rám vissza néz, de nem érzem már tekintetét. Piros ajkába csókolok, de üres már, nincs meg az a szenvedély. Arany hajába kapaszkodok, de most nem szól rám, hogy ne tegyem. Nem méltatott rá. Miért is bánnám? Hisz mit éreztem, nem érezte akkor sem, mikor még dúskált az életnek fényei közt. Karmazsinvörös folyam, szivárog nyakából, mit százszor akart érni ajkam, de nem lehettem mohó, most viszont mindenét felfaltam. Sovány lelkem eledele lett. Nem ringatta lélegzete, csupán ott volt, mint rózsaszín bársony szobor, mereven. Oda bújtam hozzá, hideg kezei közé és csak feküdtem boldogan, a mámor bégető bárányfelhőjébe burkolózva. Néma csend. Csupán sugdolózást hallok. Körül nézek a szűk szobában, de a táncoló árnyékok között nincsenek szájak. Az ajtó zárva, az ablak is. Kedvesemnek piros szája is csukva volt, nem dalolt már, nem nevetett. A hangok pedig nem hallgattak el. Kétségbeesetten a falra akasztott tükörbe néztem, abból lesett rám a szörnyeteg. Kitört magából, üvöltözött velem és vétkemre mutatott, a lányra kit szerettem. Fortyogott dühében és én csak tűrtem, gyáva árnyként húztam össze magam amíg szívem nem bírta már. Elnémult, nem vert tovább. Néma csend. Nincs semmi más.

Megöltem a józan eszem

Mi történt? Mi történik? Mi fog történni velem? Ezeregy válaszolatlan kérdésre kapom csak a többi kérdőjelet és hátra hagyom, mert nem szeretem a talányokat. A szájába vesz a kísérteties csend és felemészt a sötétség, bűzölgő gyomrában oldódik fel a testem, de nem kiáltok. Nem sikoltok, nem könyörgök, csak nevetek. Már csupán arcomat nem nyelte el a savtenger, fölöttem eközben alakot ölt egy csúf lény. Nem volt neki arca, mégis mosolyogni látom. Nem volt neki szeme, mégis engem bámult. Nem volt neki füle, de szinte táncra perdült a tébolyult kacajom hallatán. Ébredezek már, nem ez volt a halálom órája, mert mint a mérget, vagy a nem oda illő dolgokat, a sötétség felokádta, így engem is. Ez a szurokfekete magányos kis gödör sem akarta befogadni sápadt, beteg lelkemet. Nem kellesz te nekem! Mert nem kell semmi sem. Csak ez a vörös fátyol, mi arcomba fröccsen. Várj! Mit tettél? Mit tettél te ostoba? Mit tett ez a kéz és mit súgott ez a száj? Eltűnt a homály, s tisztán látom már. Magamat öltem én meg, ez a vér az én vérem. Megöltem a józan eszem.

Rémálom

Oly rég láttalak. Bár olyan sok idő nem is telt el. Csupán elvesztem az időben, a súlya néhány apró mozzanatig pehely könnyű lett. Köszöntelek hát, mosollyal az orcámon. Összekaparom az emlékezetem, tudod néhány fogaskereket még be is kellene olajozni. Önmagam vagyok, ne félj, csak most nincs rajtam az a sok színes festék, elfogyott. A látszatom miatta mindig is csalóka volt. A szem becsapja az elmét. Egyet látsz, de az valójában kettő. Kettőt látsz, de az lehet valójában négy. Sosem tudni, nem igaz? Szótlan vagy ma, pedig olyan vidámak vagyunk, nevess velünk! Itt vannak a régi cimborák! A vörös vércseppek a padlón, a belőlük kitörő lény amely halkan csak suttog valamit. Visszhangzik már a múlt éneke a koponyám mélyéről, te is hallod, ugye? A sarokban kuporgó árnyék is lassan magához tér a kábulatból, felkászálódik és csatlakozik hozzánk. Itt van hát mindenki, gyere velem, mulasd át a visszatérő rémálmaid éjszakáját.