A hullámvasút démona

Rettegtem a hullámvasúttól. Egy magasban száguldó fém monstrumnak láttam, amely ingatag állványzatán süvít el felettünk. Félelmet gerjeszt bennem, és a legkisebb porcikám is hevesen tiltakozna az ellen, hogy felmerészkedjek erre a bestiára. Azonban ígéretet tettem. A kisfiú, aki most rámarkolt erősen a kezemre aprócska ujjaival még nem volt elég idős ahhoz, hogy felügyeletem nélkül utazzék rajta. Addig toporzékolt, addig könyörgött, míg megesett rajta a szívem. Nővérem gyermeke egy elkényeztetett, bosszantó kis kölyök. Hiába adtam néha nevelési tanácsokat, nem hallgatott rám. Azt mondta, ne oktassam ki, hiszen nincs is gyermekem. Engem rabul ejt az a rengeteg szenvedély, amivel mérgezem magam és az elmém. Nekem se gyerekem, se családom, senkim az égvilágon. Csak a nővérem. Tudta ezt jól és ki is használta, amikor csak szükséges volt. Egy pillanatra a gyerek olyan erővel szorította meg a kezemet, hogy szinte fájdalmat éreztem benne. Az elsüvítő égi mozdony rá hozta a frászt. Nem hibáztatom érte. Az én szívem is lázasan vert, ahogy egyre közelebb értünk a halál menethez. Megsimogattam a fejét és mosolyogtam rá. Ettől a félelme tovaszállt, de az enyém itt ragadt. Ez a sűrű, fekete köd, ami verítéket csal homlokomra és a dobszót bensőmbe. De késő már visszafordulni. Mi következtünk. Beszálltunk hát a tizenkét személyes fém monstrumba, ami bár másoknak szórakozás, én úgy éreztem magam, mint aki a Pokolba vette a jegyét. Mélyeket lélegeztem, miközben rám csukódott az a biztonsági korlát és nővérem gyerekére pillantottam. Egészen eddig utána kellett futkosnom, hogy ne vesszen el a tömegben, de most. Most elcsendesült és csak várt. Tüzetesebben végig tekintettem a gyerek arcán és rájöttem mit szeretek benne. A szeme. A szeme az édesanyánké.
Elindultunk, kezdetben lassú, fémcsikorgást kísérő lomha léptekkel felfelé. Előbb felvonszolnak minket Isten színe elé, azután letaszítanak a mélybe, Lucifer birodalmába. Innen már nincs kiút, mert a korlát szorosan a mellemre feszült, nem hagyott mozgásteret. Ha a gyermek azt látja félek, az ő bátorsága is oda vész. Fertelmes színészi tudásommal elripacskodtam egy mosolyt és egy „minden rendben lesz” mondatot préseltem ki ajkaim közül. Azután pedig tovább emelkedtünk felfelé és megálltunk a világnak tetején. Úgy éreztem húsz emelet magasan vagyunk, de nem tudtam már megítélni a mértékeket, mert időm se maradt hozzá. A monstrum leszállt a Pokolba, éles sikolyok kíséretében, amelyet az a tizenkét ember, köztük jómagam is produkáltam magamból. Túlságosan hirtelen történt minden, az egyik pillanatban még csend honolt, a másikban rabjai lettünk a sebesség varázsának. Kanyarokat vettünk be, hurkokat írtunk le és sebesen közeledtünk a végcél felé. Már kezdtem megnyugodni és magam is szórakozásként tekintettem erre az égi vasútra. A fagyos félelem karmai közül kiszabadulva, szorító láncaimat letépve alakult át az egész élvezetté. De nem tartott soká, mert a menet megállt. Megálltunk a hatalmas fémszerkezetnek tetején. Megálltunk az utolsó lejtő előtt. Pedig már a mókának eszközévé vedlette át magát a fémszörnyeteg, ha csak röpke percekre is. Miféle csúf és torz agyszülemény, ez a szerkezet és ez az egész vidámpark. Vidám? Az irtózatok parkja ez. Persze ilyen névvel, amely jobban rá vall, nem csábítana vevőket és nem tömné meg az árusok zsebét.
Várakoztunk. Várakoztunk már kitudja mi óta. Eközben a fémkorlát, ami a biztonságunkat is garantálta ellazult. Már ki tudtam szabadulni a szorításából könnyedén. Itt fenn a magasban azonban nem akartam elválasztani testemtől ezt a védelmet még akkor  sem ha nem nyújtja azt. Sikolyok törtek utat maguknak felém. Ezután olyan hangokra lettem figyelmes, mint amilyeneket akkor hall az ember, ha húst szeletel a konyhájában. Nem láttam semmit és zavart már a tudatlanság. Megnyugtattam nővérem gyermekét és leszedtem magamról a fémkorlátot. Aztán láttam. Láttam, amint vér borítja a hullámvasút utolsó kocsiját. Egy magas, őszes hajú férfi pedig még mindig a mellette ülő tinédzser élettelen testébe döfködte a kést. Lecsapott rá újra és újra. Minél tovább néztem a jelenetet, annál kevésbé láttam már őt embernek. Állatias ösztönöktől hajtott szörnyeteg képét festette elém a momentum. Talán csak az eszköz használat különböztette meg egy ragadozótól. De miről is beszélek? Ez itt egy gyilkosság. Egy gyilkosság, amely nem ért véget. A férfi ezután belevájta fémes karmát az előtte ülő, sikoltozó nőbe is. Barbár mozdulatsor metszette el az artériáit. A vérében fuldokló hölgy elnémult. Felismerhetetlenségig szurkálta eztán az egykor bájos arcot és nem láttam mást a szemében csak valami ismeretlent. Nem gyűlöletet és nem is örömöt. Nem volt célja tetteinek, nem vezérelték érzelmek vagy logikus gondolatok. Egyszerűen csak tette, amit tenni akart. Két áldozatnál pedig nem állt meg. Folytatta az esztelen mészárlást, azt akarta, hogy patakokban folyjon ma a vér. Átmászott a második kocsiba. Onnan lehetősége nyílt rá, hogy meggyilkolja a harmadik kocsiban, a rémülettől a székükbe fagyott házaspárt. Az idős férfi bátran védte nejét, de nem maradt elég ideje felkészülni erre a harcra. Váratlanul érte a támadás. A kés a szívébe fúródott. A gyilkos kihúzta onnét hamar, hogy elvághassa a nő torkát. Halálsikolya az elmémben kísértett tovább. Vére a kocsi oldalára fröccsent. Néhányan a vidámparki vendégek közül érezhették is arcukon a karmazsin cseppek melegét. Oda lent a káosz lett az úr. Fel és alá rohangáltak a szerelők a biztonsági őrökkel karöltve. Ez a fránya fém masina viszont csak nem akart elindulni. A rendőrség is úton lehetett már, de hiába. A gyilkos a negyedik kocsiban ücsörgő tinédzser lányokat játékos könnyedséggel végezte ki. Ekkor bűntudatom elő tört a felszínre, hiszen csak mereven álltam és bámultam magam elé. Végig néztem ezeknek az embereknek a halálát és nem tettem ellene semmit, pedig a testem szabad és van erő bennem. Van annyi erőm, hogy a mélybe taszítsam őt. De ő csak haladt tovább felém, átmászva a friss tetemeken. Olyan vad elszántsággal közeledett, mintha csak én kellenék neki. Az én hóhérom ő, a többiek csupán húsból készült akadályok. Lineáris mozgásának pedig útjában állt mind. Nővérem gyermekére tekintettem, akit a sápadt félelem árnyai bekebeleztek. A tudatlanság burkában tartottam őt, de nem tarthatom ott örökké. A gyilkos a mögöttem lévő kocsinak utasára tekintett. Egy újabb tinédzser, egy újabb ifjú áldozat. Ő azonban szintén kiszabadította magát a fémkorlát öleléséből és látta a gyilkos összes áldozatát. Centiméterek választották el attól, hogy ő is hasonló, véres sorsa jusson. Nem. Másik utat választott magának. A szerkezet rácsos oldalába kapaszkodott és azon próbált lemászni halálának színteréről. A fiú egyre lejjebb mászott egy orángután ügyességével és már elhittem én magam is, hogy megmenekült. Azonban óvatlan volt és keze megcsúszott a friss véren. A mélybe zuhant. Nem tudom túlélte e, talán a tömeg még idejében elkapta. Nem néztem én lefelé, csak egyenesen, a férfi szemeibe. Ott kerestem válaszokat. Kerestem, de nem leltem rá semmire. Érzelmeket, logikát, célokat kutattam a tekintettemmel, de ő csak közeledett felém, szobormerevségbe burkolódzott arcával. A félelem egyszerűen lekapcsolta az agyamban buzgón tekergő fogaskerekeket. Csak az ösztöneim hajtottak előre, csak ami a túléléshez kellett. Feltéptem a gyereket leszíjazó fémkorlátot és megragadtam a kezét. Ekkor láttam oda lent, hogy egy hatalmas leplet tartanak a kezükkel az emberek. Már pontosan alattunk álltak vele és céltáblát festettek a magasból a földre. Szorosan magamhoz öleltem a gyermeket, szemeit pedig letakartam, hogy ne féljen. Amit nem lát, attól nem fél. Én viszont láttam a kockázatot. A kockázatát annak, hogy összepréselt húscafatokként végezzük a forró beton ölelésében. Láttam azt is, amint kést szúr a gyilkos szívembe, majd veszi el hidegvérrel nővérem gyermekének is az életét. Nem gondolkoztam tovább, nem hagytam tova szállni a képzeletet, csak leugrottam. A gyilkos karmai nem voltak elég fürgék, kését a vagonba szúrta és bosszúsan nézett lefelé. Bosszúsan. Terve befejezetlenül lógott üresen és ez már bizony kiváltott némi érzelmet még belőle is. Én pedig ezen elmosolyodva zuhantam a hömpölygő embertömeg közé. A levegőben nem éreztem a testemnek súlyát, vagy szapora szívverésem ütemtelen ritmusát. Nem éreztem mást, csak a szabadságot. Ha csak néhány kósza pillanatra is, de éreztem a madarak szabadságát. A szárnyaikat a karom helyén és a végtelennek tűnő teret, amely körül vett. A földet érés puhább volt, mint képzeltem. Szilárd betonból készült sírhelyem helyett puha párnák között találtam magam. Elkaptak minket. Selyem vászon cirógatta arcomat és győzelmi kiáltás visszhangzott koponyám falai között. Nővérem is ott állt, de nem állt már, hanem rohant oda hozzánk. Megragadta gyermekét és egy köszönettel megtöltődött, könnyű bólintásnak kíséretében eltűntek a tajtékzó tömegben. Én pedig az égre szegeztem tekintetem, a gyilkost fürkésztem, de nem találtam sehol. A hullámvasút vértől ázva megérkezett üresen. Az őszes férfi, akinek arcát tisztán láttam még a fejemben eltűnt. Kámforként lett oda. Nem hagyott maga után mást, csak bensőt és bús koszorúkat. Nem hagyott mást, csak szenvedést, kínt, gyötrelmet és halált.

VI

VI

Zuhogott az eső és bizony bőrig áztam. Talán több eszem is lehetne. Hiszen ki indul útnak az éjszaka közepén, Szeptember leghatalmasabb viharában? A kocsmáros is óvva intett attól, hogy hazainduljak efféle borús időben. Szíves örömest nyitva tartott volna addig, amíg elcsendesül az égi háború, de én útnak indultam. A magányos sétám az eső cseppek között, kopogó léptem az aszfalton és azok a keserű illatok rabul ejtenek. Tán bolond ember az ki az éjszaka meghitt nyugalmának és a fellegek könnyeinek szerelmese, de boldog bolond. A szél csak nem magával ragadott, falevél testem pedig nem volt képes ellenállni. A sötétség és a tomboló vihar megvakított, de még tisztán láttam egy elhagyatott házat az út végén. Siettem, ahogy tudtam és gondolkodás nélkül becsuktam magam mögött a roskatag ajtót. Kifújtam magam és körül néztem. Lakatlannak tűnt a ház, erről árulkodott minden. A dohos, penészes szag és az a néhány, poros bútordarab. Gazdátlan papírdarabok és a mennyezetről lehullott törmelékek foglalták el a helyüket a padlón, amely minden lépésem után iszonyatosan nyikorgott. Mintha felsikoltana a fa a talpam alatt. Nehezen kivehető árnyak között találtam egy bőrfotelt. Amint rá ültem kisebb köhögő roham tört rám a felszálló por szagától, amiből szinte mindent sikerült beszívnom. Ücsörögtem egy darabon egy magamban, szemeimmel a félhomályban kutattam villanykapcsoló után, de aztán felhagytam a kereséssel. Egy gyertya azonban a kezem ügyébe akadt és az is több a semminél. Nem mondhatnám, hogy több mindent láttam a fényénél, a szoba üres volt és elhagyatott. Egy lépcsősort figyeltem csupán meg, ami az emeletre vezetett és egy konyhát, amely néhány lépésre volt tőlem. Időnként villámcsapások is nyújtottak világosságot, de nem tudtam hová tekintsek. Az előttem álló, öreg, tölgyfa szekrény tartalma egy pillanatra még kíváncsivá tett, de nem tartottam helyén valónak hogy mások holmija közt kutassak. Én csupán egy átutazó vagyok a múltnak dohos várában, nem zavarhatom meg a nyugalmát. Tovább állok, amint a feldúlt ég lecsillapodik.
Különös zajokat hallottam az emeletről. Mintha valaki a padlót kaparászná. Nem tudtam mitévő legyek. Nem hittem a szellemekben, sokkal inkább attól tartottam, hogy esetleg az emelet még mindig valakinek az otthona és én most a betörő szerepét játszom. Nem igazán tudtam, hogyan magyarázzam ki magam a helyzetből, de biztosan látta az itt lakó is, hogy kint micsoda vihar dúl. A tisztesség és a becsület azt diktálja, hogy felhagyjak a rejtőzéssel és bemutatkozzam. Felálltam a kényelmetlen bőrfotelből és a gyertyával a kezemben átsuhantam a nyikorgó padlón. A lépcső előtt megálltam, a fényt magam elé tartottam. Nem láttam semmit, csupán az öreg lépcsőfokokat. Amint rájuk léptem felnyikorogtak alattam. Minden léptem után azt hittem összedől az egész. A reccsenések lidércként követtek felfelé. Fent még bútorok sem voltak, csupán egy ajtó, ami valószínűleg a hálószobába vezet. Előtte hevert egy kisebb tócsa, úgy tűnik a tetőszerkezet is öreg már és beázik az eső alatt. A padlót kaparó nesz ismét a fülembe súgta szavait. Egy öreg háznak szavait. Nem tétlenkedtem tovább, bekopogtam az ajtón. Legalább ötször kopogtattam szüntelenül. Nem kaptam választ. A hatodik kopogásom után, halk nyöszörgésre lettem figyelmes. Berontottam a szobába, ahol csupán egy a lenti tölgyfa szekrényhez hasonlót és egy teljesen üres ágyat láttam. Talán csak a faágak verdesték az ablaküveget, vagy egy rágcsáló szaladgált, nem tudom. Viszont amint hátat fordítottam, a kaparászás megint csak a fülembe préselte magát. „A szekrény.” Hiszen mi más lehetne az? Az árnyak nyomást gyakoroltak rám, egyre nehezebbnek éreztem a testem. Tudtam, hogy csupán én teremtem meg ezt a kísérteties légkört a képzeletemmel. Ez csak egy üres ház. Semmi több. A szekrényhez sétáltam. Most már egészen biztos lehettem abban, hogy egy lélek sem lakja ezt a házat. Az illemre fittyet hányva emeltem kezemet a rozsdás kilincsre és nyitottam fel a szekrényajtót. Először a bűz csapta meg az orromat, majd a látvánnyal együtt tökéletes egyveleget alkotott ahhoz, hogy öklendezzek és kiverjen a víz. Karok és lábak nélküli test feküdt élettelenül a szekrény belsejében. Hatalmas lelki erőre volt szükségem ahhoz, hogy újra belenézzek és megállapíthassam, hogy az illető egykoron talán egy nő lehetett. Bár nehezemre esett megmondani, hiszen az arcát szétvagdosták. A torkán is legalább három, mélyebb vágás foglalt helyet. Meztelen volt, közelebbről jól láttam, gyertyafényben a kebleit. Biztosan nő volt egykoron az a rothadó húscafat, amelyet maga után hagyott egy gyilkos. Mert, hogy itt gyilkosság történt én pedig belesétáltam a gyilkos munkájába. Lehetséges, hogy visszatér. Lehet ez az otthona. A padlóra zuhantam és ekkor láttam meg a másik a testet az ágy alatt. Szintén nő volt az áldozat. Üveges szemeivel mereven bámult előre, a szekrény irányába. Szája nyitva állt, de a sikolya néma volt akár a szoba. Tekintete üres volt, bőre sápatag. Közelebb merészkedtem és úgy tűnt mintha szivárogna belőle még néhány csepp vér. A bestia a torkát vágta át. Igen, a vér szivárgott. Ez a lány még nem is olyan nagyon rég életben lehetett. Ez azt is jelentheti, hogy a gyilkos még a közelben van. Nem ücsöröghetek a padlón tovább, szólnom kell a rendőrségnek. Még elkaphatják. Még nem járhat messze.
Amint fel sikerült állnom és megközelítettem a szoba végét, meghallottam, hogy valaki erőteljesen bevágja maga mögött a bejárati ajtót. Szívem a torkomba szökött és megbénultam. Kőszoborrá meredtem és csak vártam. Vártam a halált. Csak a gyilkos lehet az, hiszen ki lenne más? Visszatért, hogy a másik lányt is feldarabolja. Utána már könnyedén befér véres munkája mellé, osztozhatnak majd a sírhelyükön, a dohos szekrényben. Én pedig követem őket, talán szorítanak nekem egy kis helyet. Ha egyedül van, akkor lehet némi esélyem. Azt se tudja, hogy itt vagyok, a meglepetés erejével még könnyedén lecsaphatok rá az árnyak mögül. Utána a rendőrségig rohanok és elmesélem mi történt. Igen. Ezt fogom tenni. A lépteitől a fapadló kórusa nyikorgó áriát zengett fel felé. Hallgatóztam egy darabig, de aztán elnémult a ház. A bejárati ajtó is újra felkavarta a port oda lent, mert valaki bevágta maga után ismét. Lehet, hogy a tettes társ? Nem hiszem, mert szokatlanul nagy a csend.
Minden erőmet összeszedtem végül, de egy darabig még haboztam. Mi után meggyőződtem arról, hogy csend ülepedik az alsó szintre, elhagytam a hálószobát. Talán belesétálok a gyilkos tőrébe és a kiömlő véremmel festem lent át a szürke falakat. Tudtam, hogy ez is várhat oda lent. De mivel lenne biztonságosabb egy szoba ahol már két halott is fekszik, mint egy dohos szagú, csendes pókháló tanya oda lent? Igen, amit a gyilkos nem rég hagyott csak magára, de ez nem számít. Védtelen vagyok fent és lent is. Nyikorogtak alattam a lépcsők, mintha száz év kiáltana fel alattam, bár szerintem ez a ház annál is öregebb. Lent ugyanaz várt rám, mint legutóbb. A hatalmas tölgyfa szekrény, a poros bőrfotel és a papír darabkák szerte szét. Nem. Még nem nyugodhatok meg. El kell, hagyjam ezt a házat azonnal. Itt gyilkosság történt, értesítenem kell a rendőrséget róla. Szerettem volna azt hinni, hogy ez csupán képzelet és nem láttam amit láttam, de ha visszamászok az emeletre, bizonyos hogy ott találom még azokat a holttesteket. Azokat a vérben úszó hús cafatokat. A rettenetet. Egy bomlott elmének groteszk munkáját. Még mi előtt a bejárati ajtó kilincséért nyúltam felfigyeltem egy halk nyögésre. A szekrény felől érkezett. Résnyire nyitva volt az ajtaja. Nem emlékeztem rá, hogy nyitva lett volna, akárcsak résnyire is. Azonban a következő hang meggyőzött arról, hogy még ne hagyjam el a házat. A hang, amely így szólt: „Segíts!” Siettem, ahogy tudtam, a fapadló valóságos halálsikolyt produkált alattam. Fájt neki minden léptem, de oda se figyeltem rá. Felnyitottam a szekrényajtót és benne találtam egy férfit. Egy férfit, akinek a testéből még kiállt egy hatalmas kés. Közel a szívéhez fúródott belé. Tekintetét rám szegezte, de az ajkai már csak remegtek, nem tudott magából szavakat kipréselni. A feje alá tettem a kezemet és a szemébe néztem. Meg akartam őt győzni arról, hogy minden rendben lesz. Persze ezt magam sem hittem el. Ha kihúzom belőle a kést, akkor elvérzik, de így is csak percei lehettek hátra. Orvosért kell sietnem, gondoltam magamban. Azonban éppen hogy megszállt a kötelesség tudat, máris a bejárathoz közeledett valaki. Amint a kilincsért nyúlt én a konyhába szöktem. Elbújtam a penészes mosogató mellé és ott vártam a halált. A szívem szinte felrobbant, az egész testem reszketett. Féltem. Féltem, ahogy egész eddigi életem során még soha sem. Az alak belépett a házba én pedig csak hallgatóztam. Ekkor jutott eszembe, hogy nyitva felejtettem a szekrényajtót. Magára hagytam azt a haldokló férfi, gyötört is a bűntudat. A léptek a szekrény felé közeledtek. Egy kis csend. Talán végig tekintett áldozatán. Ezután lecsapott rá. Hallottam amint kihúzza belőle a kést és a férfi vére elárasztja a szekrényt. Kihúzta, aztán újra belé szúrta. És újra. És újra. A gyilkos becsukta a szekrényajtót, majd tovább állt. Az emelet felé vette az irányt, a lépcső nyikorgása egyre feljebb ért és végül eltűnt. A hálószoba ajtaját hallottam ezután becsukódni, semmi mást. Tudtam mi történik. A másik tetemet is felszeleteli, aztán bevágja a szekrénybe. Ezek a szekrények valójában koporsók. Szerencsétlenül járt emberek öreg koporsói. Az egyik pedig az én koporsóm is lesz, ha nem jutok ki a házból. De hiába, megint csak kővé meredten bámultam bele a sötétségbe. A konyha is olyan vén volt, akár a ház többi része. A penészes mosogatón át a kihúzott, mocskos hűtőszekrényig. Egy régi asztal foglalt előttem helyet. Az egyik lába ki volt támasztva egy vaskosabb könyvvel. Csupán egy törött tányér helyezkedett rajta el, semmi más. Valamilyen festmény volt a falon felette. Egy hölgynek az arcképét ábrázolta. Egy villámcsapás kíséretében beszökött a fényáradat a konyhába is és ekkor döfött át jégcsapként a felismerés. A felismerés, hogy ez a hölgy az emeleten fekszik holtan. Szerettem volna azt hinni, hogy ez csupán a véletlen műve, vagy netán rosszul idéztem fel magamban a nő arcát, de nem. Ez ő volt. A festményen ábrázolt hölgy az ágy alatt fekszik vérbe fagyva. Lehetett ő a ház régi tulajdonosának leszármazottja is, számtalan ésszerű magyarázat létezik. De akkor is, a hasonlóság kétségbeejtő és félelmetes. Nagyot nyeltem és próbáltam csitítgatni a szívverésemet, de hiába. Gyöngyözött már homlokomon a verítékem, letöröltem a tenyeremmel. Vártam. Hosszú percekig vártam.
A gyilkos lerontott az emeletről. Lábainak vad dobogása jelezte, hogy végzett a munkával. A hentes befejezte az utómunkálatait és elégedetten távozni készül. A léptei ismét a bejárathoz közelítettek, majd bevágta maga után, olyan erővel, hogy beleremegett a ház. Nem akartam megnézni a cserbenhagyott férfi holttestét. Nem akartam látni azt sem, mit művelt fent, azzal a nővel. Nem akartam mást, csak elfutni. Eltűnni innét, hazáig szaladni és beülni a televízió elé, mintha mi sem történt volna. Megsimogatni a macskám fejét, hallgatni a nyugtató dorombolását. Ágyba bújni egy kiadós vacsora után, néhány szalonnát és… Nem. Húst még egy darabig nem szeretnék enni. Nem tehetek úgy, mintha semmi se történt volna. Meggyilkoltak három embert és közülük kettőt biztosan ma végeztek ki, ebben az öreg házban. A gondolataim közepette észre sem vettem, hogy a konyhából nyílik egy hátsó ajtó a kert irányába. Megmenekültem. Legfeljebb egy kerítésen kell átmásznom és megszökhetek a holtak otthonából. Visszatérhetek az élők világába. Nem hallottam már régóta semmit, még a vihar is elcsendesült. Itt az idő, ne várjunk tovább. „Az ajtó”, gondoltam. A lehetőség szó szerint karnyújtásnyira van. Rohanj és vissza se nézz! Ezt tettem. Pillanatok alatt a kertben találtam magam. Elhanyagolt volt, a fű magasra nőtt benne. Elhervadt virágok és egy rozsdás kerti grill. A kert is, akárcsak a ház, vén és üres. A kerítést könnyedén átmászom, alig lehetett egy méter magas. Az öröm mámorában és annak tudatában, hogy véget érhet a rémálom, reménnyel teli szívem boldogan verdesett. Megragadtam a kerítést és megemeltem a lábam, de megláttam valamit. Egy részen levágták a füvet, vagy csupán kiszáradt a talaj, nem tudom. Ott hevert valami. Vagy inkább valaki. Amint közeledtem felé, tisztán láttam az égbolt fénye alatt, hogy ez egy újabb holttest. Ez már azonban egy kislányé. Egy védtelen kislányé, aki még holtában is szorongatta a kis játék mackóját. Szép, napfényt idéző, sárga szoknyát viselt magán. A karján zúzódások nyomati láttam, a ruháján sárfoltokat. Üres tekintetével az égre meredt és a csillagokat bámulta. Vékony kis nyakán két dühös kéznek nyomait láttam. Megfojtották. Addig szorították apró gigáját, míg nem színeződött el bájos arca és lelte halálát ebben a ronda kertben. Gonosz tett. Gonosz és gusztustalan. Különös vágást láttam a vállán. Olyan volt, mint egy I és egy V betű egymás mellett. Rengeteg itt a tüskés bokor, biztosan az egyik vágta szegényt össze, miközben menekülni próbált. A kislány tetemének látványa visszarángatott a valóságba. A rendőrségre kell sietnem, nem pedig haza. Legszívesebben a biztonságot nyújtó otthonomig futottam volna, hogy a takaró alá bújjak, mint egy kisgyerek. De nem vagyok már gyerek. Amint felálltam és ott hagytam a kislány holttestét, meghallottam a gyilkos lépteit a házban. Már a konyhában ólálkodott, amikor megértettem mit akar. A kertbe akar jönni. Volt egy hatalmas tölgyfa a kert végében, annak a tövében elrejtőztem és várakoztam. Megint csak várakoztam, pedig olyan közel voltam már. A gyilkosnál egy ásó lehetett, ugyanis hallottam amint belevájta a földbe a nyelét. Ha ez itt most elkezd ásni, félek, itt éjszakázom a fa mögött. Kitudja, mikor végez vele? Azt is hallottam, hogy valamit a földre hajít. Talán egy újabb testet? Ennek az őrültnek semmi sem elég? Nem elégszik meg négy halottal? Köztük van egy kislány és két nő, akiket brutálisan összeszabdalt. A szekrényben elhunyt férfit meg se említettem. Temetővé változtatta ezt a rozoga házat. Vérrel festi vörösre a falait és beleket lógat az ablakba. Szívet és agyvelőt vacsorázik, aztán itt hagyja az egészet és megússza. Megússza? Azt nem hagyhatom. Esküszöm, hogy lecsukatom és élete hátra levő részét vastag rácsok között töltheti. Ha megtudják mit tett ezzel a szerencsétlen kislánnyal, nem is biztos, hogy életben hagyják. A rabok agyon verik. Addig ütlegelik majd a képét, amíg olyan felismerhetetlenségig összeroncsolódik, mint az áldozata. Az a nő, a szekrényben. Ezt érdemli, és talán én vagyok az egyetlen, aki igazságot szolgáltathat.
Elzsibbadtak a lábaim és kiszáradt a torkom. Órákat vártam. A gyilkos megállás nélkül ásott tovább, mintha ez lenne a legszentebb feladat a Földön, hogy elássa azt a valamit. Közben azon tűnődtem, merre is van a rendőrség. Már csupán szemerkélt és tisztán láttam mindent a csillagok alatt. Azt is tudtam merre vagyok, hiszen a kerítés felett könnyedén átláthattam az utcát. Az én házam utcája mellett lévő utcába sétáltam a viharban. Néhány lépéssel haladtam csupán tovább és ez lett az eredménye. Nem is lakom olyan messze innét. Akár én is lehetnék az egyik áldozat, hiszen egyedül lakom. Nem volna nehéz a fotelem mögé osonni és nyakamba döfni egy kést. Aztán bevonszolna ide, az éj leple alatt és engem is elásna, vagy bedugna a tölgyfa szekrénybe. A rendőrséghez abba az irányba kell haladjak, ahonnét jöttem. Valóban. A kocsmától nincs is olyan messze, alig néhány lépés. Alig néhány lépés és talán elfelejthetem ezt az egészet.
Végre. A gyilkos elásta a testet és eltűnt. A feltúrt földkupac ott hevert a magas fű előtt. A kislány teteme is eltűnt, gondolom elásta azt is. Különös. A földbe vésett valamit az ásóval, mintha egy háromszög lenne, vagy talán V betű, nem tudom. Talán azt akarta jelezni vele, hogy hova is ásta el a testeket. Bár ezt kétlem, hiszen jól látható, hogy hol is van ez a földkupac. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy megszökjek. Átmásztam a kerítésen, amely olyan gyenge volt, hogy majdnem összedőlt alattam az egész. Rohantam. Minél távolabb voltam ettől a roskatag háztól, annál jobban éreztem magam. Közben elfutottam egy sötét alak mellett is, aki miatt majdnem összeestem ijedtemben. Csupán egy részeg fickó próbálta felvenni a földről az italát. Ezen elmosolyodtam. Szaladtam, ahogy bírtam és meg sem álltam a rendőrségig. Ott aztán a lelkemet is kifújtam magamból. Nem is tudtam megszólalni percekig. Hülyének néztek. Már-már hallottam a fejemben a nevetésüket, amikor végre kinyögtem mit akarok. Ott aztán kitálaltam mindent és részletes leírást adtam arról, amit a házban láttam. A holttestek neméről, külsejéről és minden egyébről tájékoztattam az urakat, akik azonnal a házhoz siettek. Engem hazakísért egy jóvágású, magas rendőrtiszt. A rendőrautóban már biztonságban éreztem magam mellette. Meg akartam kínálni őt kávéval, de azt mondta sok lesz még a dolga ma éjszaka. Kézre kell keríteniük a bestiát. A mészáros szörnyet, a halott háznak urát. Becsuktam magam mögött az ajtót és bezártam a kulccsal. Nagyon féltem egyedül, ezért oda hívtam magamhoz a macskát. Dorombolt a kezem alatt, és a cirógatása közben én teljesen kidőltem a fáradtságtól. Elaludtam.
Másnap telefoncsörgésre ébredtem. A kagylóért nyúltam és megkérdeztem ki keres. A rendőrség volt az. Dühös és fáradt hangok szóltak hozzám. Azt állították, hogy nem csupán holttesteket, de még vérnyomokat sem találtak a házban sehol. Azt mondták forduljak orvoshoz a beteges képzelgéseimmel, majd letették. Nem értem. Szerettem volna azt hinni, hogy csupán képzelet, amit abban a házban láttam, de nem. Láttam a vért és hallottam azt a férfit. A szekrények, az ásó, a konyhában az a festmény. Ez mind valóság kellett, hogy legyen. Nem értem. Telefonáltam a rendőrségre, hogy meggyőződjek arról, nem csak tréfálnak velem. Egy valamivel kedvesebb hang szólt ezúttal hozzám, annak a rendőrtisztnek a hangja volt ez, aki hazakísért. Ő maga is elmesélte, hogy semmit sem találtak abban a házban. Viszont elmondott még valamit. Ettől a háztól mindenki távol tartja magát. Az elmúlt száz évben ugyanis több gyilkosság is történt benne. Az első gyilkosság a hálószobában történt. Két nőt embertelen módszerrel gyilkoltak meg. Testvérek voltak. Az idősebbik hölggyé volt hajdanán a ház. (Ezért lehetett róla festmény a konyhában.) A tetemeikre a szekrényben leltek rá. Ezt követte tíz év múlva egy másik eset, amikor egy férfinek a tetemére bukkantak az alsó emeleti szekrényben. Több szúrást is találtak a testén, és három, függőleges vágást az arcában. Ekkor visszaemlékeztem rá, hogy a hálószobai szekrényben látott nőnek az arcában kettő darab függőleges vágást láttam. A rendőrtiszt fojtatta a sztorit. A negyedik eset néhány évvel később történt. Meggyilkolták egy házaspár lányát és a kertben találtak rá. Megerőszakolták és megfojtották. A gyilkos kíméletlen volt, rengeteg zúzódás borította a kislánynak a testét. Az ezt követő eset pedig alig néhány évvel ezelőtt történt. Valami részeg fickót öltek meg, aki a kocsmából tartott hazafelé. Semmi különös, valaki fejbe verte egy üveggel. Biztosa csak hajba kaptak, megküzdöttek az utolsó kortyokért. A gyilkos meg úgy gondolta ennek a vén háznak a kertjében könnyedén eláshatja a testet és így is tett. Persze később bevallott mindent, józanul már gyötörte a bűntudat. Minden gyilkost elkaptak, van, amelyik máig a rácsok között ücsörög. Ők életük végéig ott is maradnak. Megköszöntem az információt és letettem a telefont. Az egész csak álom volt. Talán csak álom. Ekkor szemem sarkából láttam egy jelet. Egy jelet a kézfejemen. Egy V és egy I betű feküdt egymás mellett. Biztosan összevágtam a kezem, miközben a kerítésen átmásztam az éjjel. Ezt gondoltam egy darabig. Aztán összeállt a fejemben a kép, de bár ne állt volna össze soha. Ezek nem betűk. Ezek római számok.