Nincs is miért

Az égbolt kapuja alatt, a város szótlan arculata kitört a megszokott csendből. Ám már elszunnyadni látszik, az ősz első szele ugyan kavargatja a port, de édes álom csókot kaptak a betonházak. A zongora szó lidérc idéző éneke még noszogatja azt aki él, hogy szaladjon sebesen messze és még messzebb, el a bűzölgő pokolból. Amit itt látsz csak vér. Vér és szenvedés. Mindent beborít. A falakat, az ablakokat, a járda kövét. A vörös mocsokban úszik, a Nap utolsó kósza sugaraiban. Tisztán csillan fel a fény, amelyet üldöz most a sötétség. A lángok emésztik, a káosz szorgos társa, elevenen falja fel az egykor élő városképét. De nincs már aki felsikít, aki küzd az életért. Csak a zongora szó maradt, amely kitart, most is ugyanúgy, zavartalanul ha nincs is miért.