Pusztulj lelkem, pusztulj testem! Ne állítsanak talpra lábaim, rogyjak össze, heverjek a földön a kínok templomában, ezer kés szúrása szagasson át. Gerincemnek sincs már haszna, ne tartson össze, legyen porrá. A karom rohadjon szét, a Tél fuvallata vigye azt tovább, porhüvelyemet ringassa bátran a fagyos szellő az égbolt szépséges fényei alatt. Ne szívhassam magamba e bűnös világ levegőjét, tüdőm váljon hamuvá, korom feketévé. A keblem alatt dobogó szív, ne szóljon többé! Ne pumpáljon buzgón, zuhanjon át rajtam, lakomázzanak belőle éhenkórász madarak. Az agyam férgek rágják szét, zabálják fel kínjaim forrását, emésszék fel az átkozott gondolatokat, úgy hogy belőlük foszlány se marad. Végül lelkemet eresszék a csillagos ég felé, had másszon egyre feljebb, hol szenvedése véget ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése