Lefelé

Fennt lebegtem, békésen. A kozmosz vakító fényei között, az univerzum vad folyásában, sötét színek szemem előtt, testem mégis a világosban. Ha meteorzápor útját kereszteztem, csak tovább álltam. Végül az egy irányú utam egy állomásba kapaszkodott, hol eleinte nem voltak csillagok. Ám hamar forró lángra kapott néhány izzó gömb és éltető fényükben megfürödtem, melegségük óvott a rideg sötétségtől. A sodrás azonban tovább akart vinni, letépette húsomat, ezer darabra szakadt átkozott lelkem és zuhantam. Zuhantam át a kozmoszon, még valahol a fellegek felett találtam magam, de az égbolt ragyogó fényeitől távol. Nem hulltak alá könnyeim, csak piros vérem csöppent a fekete mocsokba. A tiszta, kék éghez bárány felhők társultak amelyeket a felkelő Nap fénye aranysárgára festett. A látvány magával ragadta tekintetem, de nem hagyott sok időt a csodálatra. Felváltotta az éjszaka és a Hold. Lidérczöld tavat láttam magam alatt, közeledtem hozzá. Belesüllyedtem lassan. Eltűntek a csillagok, halovány fényeiket is már csak emlékemben őrzöm tovább. A víztömeg fenekén, a komor feketeségben elvesztem, nem kiáltottam és nem könyörögtem az ég felé, összekulcsolt kezekkel. Csak hagytam hogy magával ragadjon a csendes üresség...

Pusztulj!

Pusztulj lelkem, pusztulj testem! Ne állítsanak talpra lábaim, rogyjak össze, heverjek a földön a kínok templomában, ezer kés szúrása szagasson át. Gerincemnek sincs már haszna, ne tartson össze, legyen porrá. A karom rohadjon szét, a Tél fuvallata vigye azt tovább, porhüvelyemet ringassa bátran a fagyos szellő az égbolt szépséges fényei alatt. Ne szívhassam magamba e bűnös világ levegőjét, tüdőm váljon hamuvá, korom feketévé. A keblem alatt dobogó szív, ne szóljon többé! Ne pumpáljon buzgón, zuhanjon át rajtam, lakomázzanak belőle éhenkórász madarak. Az agyam férgek rágják szét, zabálják fel kínjaim forrását, emésszék fel az átkozott gondolatokat, úgy hogy belőlük foszlány se marad. Végül lelkemet eresszék a csillagos ég felé, had másszon egyre feljebb, hol szenvedése véget ér.