Reggel. Reggel lenne? Az kell legyen. Az ébresztőóra előtt ébredek fel meglepve ezzel önmagamat. Mosolyt kíván csalni az ajkaimra ez a gondolat, de nem megy. Hiába erőlködöm, azoknak a fránya izmoknak amelyek segítségével vigyorgó vadalma képével törnék ki az ágy nyugalmából azok bizony ki vannak iktatva. Robotként, egy értelmetlen mechanizmusként lépek ki a hideg padlóra és vánszorgok kifelé a szürke homályba. Ott nem vár sem a kávé, sem a cigaretta. Nincs feleség aki a fürdőszobából kilépve köszöntsön, nincs macska amely dorombolva dörgölőzzön a lábamnak és nincs kutya sem, ami farkát csóválva toporzékolna az ajtónál. Csak az a monoton üresség fogad, néhány unalmas bútor darab és egy mosogató két tányérral a csöpögő csap alatt. Nem tudom mit jelent már igazából boldognak lenni, a szó ismeretét kivették a szótárakból. Kis srácként talán még tudtam, talán nevettem is de a világ kormányai betiltották azóta a jókedvet. Azt gondolták a minket védenek meg azzal, hogy kiiktatnak az életünkből mindent ami örömet okoz. Ha az ember letört és életunt akkor annál kevesebb a veszélyforrás. Ma már nem buzdítja az embereket semmi rablásra vagy részeg vezetésre. Az alkohol fogyasztás tilos a pénz pedig már nem létezik. Mindenki megkapja a saját maga számára szükséges táplálék mennyiséget ezzel megakadályozva az elhízottságot, a cukorbetegséget és minden mást. Azt persze nem szeretik megemlíteni, hogy az ételeinkbe mérget öntöznek, kedély pusztító, zombikat gyártó csodaszert. Ilyenkor reggelre kicsit mindig kimegy belőlem az anyag. Mosolyogni ugyan nem enged, de tisztábban látom magam előtt a dolgokat, nem veszek bele a fekete-fehér semmibe és azt is érzem, hogy ez az egész nem helyes. Nem csak barátnője nem lehet már az embernek, tilos a csók, a szex és az ölelés, hozzá sem szabad nyúlni a másik emberhez, még kezet sem rázhat senki senkivel. A gyereknemzést hamar megoldották máshogyan, szigorúan laborban történik mesterséges úton és azt is pontosan kiszámolják hány gyermekre van szükség a rabszolgasorba. Öntök magamnak egy pohár vizet, ez az egyetlen folyadék amit nem tiltottak be. Az íze borzasztó, ezt is telenyomták azzal az átkozott szerrel amivel a népességet kordában tartják. A legelején sokan próbálkoztak menekülni vagy éppen elutasították a vizet és az élelmet de ennek nem lett jó vége. Sokakat börtönbe zártak, de mivel a börtönöket rég elkezdték felszámolni idővel mindenkit kivégeztek. Volt akinek megadatott az az öröm, hogy megölhette magát és boldogan purcant ki a betonnak csapódva széthasított koponyával, vérrel festve át a szürke falakat. Többek között ezért nem létezik már olyan ablak amelyet ki lehetne nyitni. A vizemet kortyolgatva csapódik az arcomba egy kósza kék fény valamelyik járőr fényszórójából. Eredetileg tömegoszlatásra készültek ezek a páncélos, távirányítású kis kocsik de aztán az utcákra dobták őket, hogy ezek szólítsák fel a lakosságot arra, hogy időben elkészüljenek a munkához. A gyár. Utálom a gyárat. A gyűlöletet sem engedélyezi a szer, de a reggeli órákban egy csipet haragot mindig megenged ez a rohadt víz meg az a gusztustalan, pépes étel. Ma már csak gyárak vannak ahol legyártjuk ezeket a rendőr robotokat, a fegyvereiket, az élelmet és magát a szert is, hiszen tetemes mennyiségre van szükség belőle az elkábításunkhoz. Még a reggelim sem kezdtem el, de már érzem, hogy a hatása alá kerülök, nem tudom folytatni a gondolatmenetemet. Csak a szomorú, magányos óráimra tudok gondolni. A könyvek nélküli könyves polcokra és a játékok nélkül sivár gyerekszobákra. A Föld már nem az otthonunk, csupán egy labor amelyben mi játszhatjuk a kísérleti patkány családot és én ezt...gyűlölöm.
