Leszállt az éj. A kis városnak esti durmoló áriája az egyetlen, amely felverhet némi csendet. A kis város, amely szorosan fekszik el valahol a puszták közepén, traktorfüst és szénakazal mögött békésen, termőföldek szomszédságában. Lakóinak nem szokása éjféltájt lármázva lezülleni a szórakozó helyek színes táncparkettjén. A kocsmák éjfél után kiürülnek, az utcák úgy szintén és kakasszóig nincs ébredés, csak a néma csönd amely betölti a házak közti ürességet.
Mary éppenséggel a kis város meghittsége miatt maradt itt, szülőhelyén és bár számtalan megélhetési gondba ütközött az évek alatt, nem kívánta soha elhagyni ezt a meghittséget. Ez volt az ő puha szénatakarója, amely biztonságot nyújtott a fekete ég alatt, amikor rátörtek a szörnyetegek. Betakarta magát az egyszerű és csendes kis városi élet nyugalmával és békességével. Hajnali egy órakor ő maga is épp úgy aludt akár a város. Mint Csipkerózsika mi után megszúrta ujját a rokka orsójával, úgy szenderült mély álomba a ház felső emeleti szobájában. Hosszú, aranyszőke haja hófehér párnáján szétterült, arcát eltűntette az ágy melletti fal árnyéka. Csendes léptek közelítették meg a szunnyadó Mary-t. A fapadló néhol felreccsent a léptek súlya alatt, a szuszogó sötétség pedig egyre közelebb sétált. Az ablak felől is érkeztek különös hangok. A telihold fényességének útjába állt egy termetes árny, amely lehuppant a párkányról és baljós léptekkel közelített a lány felé. Ezt vélhetőleg észrevehette a másik árny, mert útirányt változtatott és igyekezett a másik elé állni. Megcsillant a beszűrődő fény egy pengén a sötét szoba közepén, amelyet egyenesen az ablakon besurranó alak felé szegeztek. A termetes árny értetlenül ácsorgott egymagában előhúzva zsebéből vagy kétszer akkora konyhakését. Erősen rámarkolt a nyelére, kézfején kidagadtak az erek, szemei felcsillantak és az alkalmat lesték. A kettejük közti párbajnak végül Mary vetett véget, aki átfordult és lelökte az ágyról mobiltelefonját. A padlón lapuló árny arcába belevilágított a kijelző éles fénye. A termetesebbik visszahúzta a kést és megszólalt:
- Hát te? – kérdezte mennydörgő, mély hangján suttogva, már ha ezt suttogásnak lehet nevezni.
- Én? Hát te?
- Mit csinálsz ott a padlón?
- Azt hittem felébred. És te? Mit keresel itt?
- Hát jöttem megölni a lányt.
- Micsoda véletlen. – vágott közbe. – Pontosan ugyanezt terveztem.
A kettejük közt kialakuló rövid csöndet végül Mary újabb átfordulása törte meg.
- Ki vagy te? – kérdezte a vézna árny.
- Hát a Hatchet tanya mészárosa.
- Emlékszem rád a hírekből. Az az idős házaspár, amelynek darabjait a tanyájuk minden szegletéből úgy kuporgatták össze. Na az szép munka volt, bár szerintem kissé nyers módszer.
- És te ki vagy szalmaszál?
- Hát kedves gyilkos társam én volnék a Burnest városi Penge.
- Nem ismerlek. – szólt mogorván közbe a mészáros és beleásított a sötétségbe.
- Ez a lány volna a negyedik áldozatom. Burnest városában három ilyen kis angyalt szabdaltam szét a felismerhetetlenségig, de precízen és kifinomultan. A barbár brutalitásod nem hinném, hogy akárcsak a nyomomba érhetne valaha is drága, termetes barátom.
- Nem érdekelsz. Egy hideg kóláért jöttem ebbe a kis porfészekbe, de itt a kocsmák éjfél előtt zárnak. Zabos vagyok, rettenetesen zabos. Megölöm ezt a kurvát aztán tovább állok. Ha pedig az utamba állsz te fogpiszkáló akkor téged is megöllek, nekem mindegy.
- Ugyan. Előbb én nyesném ki a húst abból a hájas tokádból te elvetemült barom. Mégis miféle indok egy nyavalyás kóla? Engem egy hasonló, bájos pofi kergetett az őrületbe és vett el tőlem mindent, ami szép. Én tudom mit teszek és miért, nem egy bárgyú hústoronyként osonok be konyhakéssel a zsebemben kóláért sóvárogva. Ez az egész nevetséges. Ez az egész…
Nem fejezhette be a mondatot, mert a vérig sértett monstrum lecsapott hatalmas konyhakésével és vállába mélyesztette. Fájdalmasan fel is üvöltött volna, ha nem jut hirtelen eszébe a szunyókáló Mary. Következő támadására készülve kihúzta belőle a kést mi után jól megforgatta a húsában, de amíg a vér a hideg padlóra csepegett a penge sem tétlenkedett. A földre zuhant vézna alak gyors mozdulatsorok kíséretében gyomorszájba szúrta termetes ellenfelét. Ezután az ablak felé tántorgott miközben hatalmas mancsát a hasára szorította. A dübörgő léptek nem ébresztették föl a csendesen szunyókáló Mary-t, meg se rezzent. Gyilkosai már nem törődtek vele, a bosszú éltette őket. A mészárosnak a vér hamar a fejébe szállt, mint felhergelt bika, úgy ostromolta meg ellenfelét. Elejtette a konyhakést, másik fegyverére váltott, azaz hatalmas izomerejére hagyatkozva vastag ujjaival fonta körül a girnyó vékonyka nyakát. Úgy szorongatta, hogy pillanatok alatt lila árnyalatra váltott az arcán a bőr színe. Bár levegőért küszködött és érezte közel is a vég, kezei azért még szabadok voltak és kihasználta a lehetőséget. Pengéjével elvágta a monstrum nyaki ütőerét. Tudatában volt annak a mészáros, hogy gyorsan szivárgó vére hamarosan átfesti a szoba falait, de a köd amely az agyára szállt elvakította, nem törődött mással, csak a két keze közt haldokló girnyóval. Az ütközet hamar véget is ért. A Burnest városi penge kilehelte lelkét azon az éjszakán. Karjai leengedtek, pengéje a padlóra zuhant. Kidülledt szemei gyilkosát bámulták, aki túl sok vért vesztett, nem jutott messzebb a lépcsőknél. Ott összerogyott és elterült saját vérében, amely végig folyt a lépcsőfokokon.
Másnap délután a kis város zöldséges boltjában két idős fickó beszélgetésbe elegyedett miközben a tököket vizsgálták. Az egyikük történetesen Mary szomszédja volt.
- El nem hiszed nekem mi történt a kis Mary házában az éjjel.
- A süket Mary házában?
- Aha. A Hatchet tanya mészárosa és valami másik gyilkos ott feküdt a szobájában.
- Feküdt?
- Feküdt ám de holtan. Az egész szoba csupa vér. Reggel óta kint vannak a rendőrök a háznál.
- Hú, azta! De Mary jólvan?
- Persze, átaludta. Ismered a kiscsajt, ágyút is durrogtathatsz mellette ha leszállt az éj.
