Rettegtem a hullámvasúttól. Egy magasban száguldó fém
monstrumnak láttam, amely ingatag állványzatán süvít el felettünk. Félelmet
gerjeszt bennem, és a legkisebb porcikám is hevesen tiltakozna az ellen, hogy
felmerészkedjek erre a bestiára. Azonban ígéretet tettem. A kisfiú, aki most
rámarkolt erősen a kezemre aprócska ujjaival még nem volt elég idős ahhoz, hogy
felügyeletem nélkül utazzék rajta. Addig toporzékolt, addig könyörgött, míg
megesett rajta a szívem. Nővérem gyermeke egy elkényeztetett, bosszantó kis
kölyök. Hiába adtam néha nevelési tanácsokat, nem hallgatott rám. Azt mondta,
ne oktassam ki, hiszen nincs is gyermekem. Engem rabul ejt az a rengeteg szenvedély,
amivel mérgezem magam és az elmém. Nekem se gyerekem, se családom, senkim az égvilágon.
Csak a nővérem. Tudta ezt jól és ki is használta, amikor csak szükséges volt.
Egy pillanatra a gyerek olyan erővel szorította meg a kezemet, hogy szinte
fájdalmat éreztem benne. Az elsüvítő égi mozdony rá hozta a frászt. Nem
hibáztatom érte. Az én szívem is lázasan vert, ahogy egyre közelebb értünk a
halál menethez. Megsimogattam a fejét és mosolyogtam rá. Ettől a félelme tovaszállt,
de az enyém itt ragadt. Ez a sűrű, fekete köd, ami verítéket csal homlokomra és
a dobszót bensőmbe. De késő már visszafordulni. Mi következtünk. Beszálltunk
hát a tizenkét személyes fém monstrumba, ami bár másoknak szórakozás, én úgy
éreztem magam, mint aki a Pokolba vette a jegyét. Mélyeket lélegeztem, miközben
rám csukódott az a biztonsági korlát és nővérem gyerekére pillantottam. Egészen
eddig utána kellett futkosnom, hogy ne vesszen el a tömegben, de most. Most
elcsendesült és csak várt. Tüzetesebben végig tekintettem a gyerek arcán és
rájöttem mit szeretek benne. A szeme. A szeme az édesanyánké.
Elindultunk, kezdetben lassú, fémcsikorgást kísérő lomha léptekkel felfelé. Előbb felvonszolnak minket Isten színe elé, azután letaszítanak a mélybe, Lucifer birodalmába. Innen már nincs kiút, mert a korlát szorosan a mellemre feszült, nem hagyott mozgásteret. Ha a gyermek azt látja félek, az ő bátorsága is oda vész. Fertelmes színészi tudásommal elripacskodtam egy mosolyt és egy „minden rendben lesz” mondatot préseltem ki ajkaim közül. Azután pedig tovább emelkedtünk felfelé és megálltunk a világnak tetején. Úgy éreztem húsz emelet magasan vagyunk, de nem tudtam már megítélni a mértékeket, mert időm se maradt hozzá. A monstrum leszállt a Pokolba, éles sikolyok kíséretében, amelyet az a tizenkét ember, köztük jómagam is produkáltam magamból. Túlságosan hirtelen történt minden, az egyik pillanatban még csend honolt, a másikban rabjai lettünk a sebesség varázsának. Kanyarokat vettünk be, hurkokat írtunk le és sebesen közeledtünk a végcél felé. Már kezdtem megnyugodni és magam is szórakozásként tekintettem erre az égi vasútra. A fagyos félelem karmai közül kiszabadulva, szorító láncaimat letépve alakult át az egész élvezetté. De nem tartott soká, mert a menet megállt. Megálltunk a hatalmas fémszerkezetnek tetején. Megálltunk az utolsó lejtő előtt. Pedig már a mókának eszközévé vedlette át magát a fémszörnyeteg, ha csak röpke percekre is. Miféle csúf és torz agyszülemény, ez a szerkezet és ez az egész vidámpark. Vidám? Az irtózatok parkja ez. Persze ilyen névvel, amely jobban rá vall, nem csábítana vevőket és nem tömné meg az árusok zsebét.
Várakoztunk. Várakoztunk már kitudja mi óta. Eközben a fémkorlát, ami a biztonságunkat is garantálta ellazult. Már ki tudtam szabadulni a szorításából könnyedén. Itt fenn a magasban azonban nem akartam elválasztani testemtől ezt a védelmet még akkor sem ha nem nyújtja azt. Sikolyok törtek utat maguknak felém. Ezután olyan hangokra lettem figyelmes, mint amilyeneket akkor hall az ember, ha húst szeletel a konyhájában. Nem láttam semmit és zavart már a tudatlanság. Megnyugtattam nővérem gyermekét és leszedtem magamról a fémkorlátot. Aztán láttam. Láttam, amint vér borítja a hullámvasút utolsó kocsiját. Egy magas, őszes hajú férfi pedig még mindig a mellette ülő tinédzser élettelen testébe döfködte a kést. Lecsapott rá újra és újra. Minél tovább néztem a jelenetet, annál kevésbé láttam már őt embernek. Állatias ösztönöktől hajtott szörnyeteg képét festette elém a momentum. Talán csak az eszköz használat különböztette meg egy ragadozótól. De miről is beszélek? Ez itt egy gyilkosság. Egy gyilkosság, amely nem ért véget. A férfi ezután belevájta fémes karmát az előtte ülő, sikoltozó nőbe is. Barbár mozdulatsor metszette el az artériáit. A vérében fuldokló hölgy elnémult. Felismerhetetlenségig szurkálta eztán az egykor bájos arcot és nem láttam mást a szemében csak valami ismeretlent. Nem gyűlöletet és nem is örömöt. Nem volt célja tetteinek, nem vezérelték érzelmek vagy logikus gondolatok. Egyszerűen csak tette, amit tenni akart. Két áldozatnál pedig nem állt meg. Folytatta az esztelen mészárlást, azt akarta, hogy patakokban folyjon ma a vér. Átmászott a második kocsiba. Onnan lehetősége nyílt rá, hogy meggyilkolja a harmadik kocsiban, a rémülettől a székükbe fagyott házaspárt. Az idős férfi bátran védte nejét, de nem maradt elég ideje felkészülni erre a harcra. Váratlanul érte a támadás. A kés a szívébe fúródott. A gyilkos kihúzta onnét hamar, hogy elvághassa a nő torkát. Halálsikolya az elmémben kísértett tovább. Vére a kocsi oldalára fröccsent. Néhányan a vidámparki vendégek közül érezhették is arcukon a karmazsin cseppek melegét. Oda lent a káosz lett az úr. Fel és alá rohangáltak a szerelők a biztonsági őrökkel karöltve. Ez a fránya fém masina viszont csak nem akart elindulni. A rendőrség is úton lehetett már, de hiába. A gyilkos a negyedik kocsiban ücsörgő tinédzser lányokat játékos könnyedséggel végezte ki. Ekkor bűntudatom elő tört a felszínre, hiszen csak mereven álltam és bámultam magam elé. Végig néztem ezeknek az embereknek a halálát és nem tettem ellene semmit, pedig a testem szabad és van erő bennem. Van annyi erőm, hogy a mélybe taszítsam őt. De ő csak haladt tovább felém, átmászva a friss tetemeken. Olyan vad elszántsággal közeledett, mintha csak én kellenék neki. Az én hóhérom ő, a többiek csupán húsból készült akadályok. Lineáris mozgásának pedig útjában állt mind. Nővérem gyermekére tekintettem, akit a sápadt félelem árnyai bekebeleztek. A tudatlanság burkában tartottam őt, de nem tarthatom ott örökké. A gyilkos a mögöttem lévő kocsinak utasára tekintett. Egy újabb tinédzser, egy újabb ifjú áldozat. Ő azonban szintén kiszabadította magát a fémkorlát öleléséből és látta a gyilkos összes áldozatát. Centiméterek választották el attól, hogy ő is hasonló, véres sorsa jusson. Nem. Másik utat választott magának. A szerkezet rácsos oldalába kapaszkodott és azon próbált lemászni halálának színteréről. A fiú egyre lejjebb mászott egy orángután ügyességével és már elhittem én magam is, hogy megmenekült. Azonban óvatlan volt és keze megcsúszott a friss véren. A mélybe zuhant. Nem tudom túlélte e, talán a tömeg még idejében elkapta. Nem néztem én lefelé, csak egyenesen, a férfi szemeibe. Ott kerestem válaszokat. Kerestem, de nem leltem rá semmire. Érzelmeket, logikát, célokat kutattam a tekintettemmel, de ő csak közeledett felém, szobormerevségbe burkolódzott arcával. A félelem egyszerűen lekapcsolta az agyamban buzgón tekergő fogaskerekeket. Csak az ösztöneim hajtottak előre, csak ami a túléléshez kellett. Feltéptem a gyereket leszíjazó fémkorlátot és megragadtam a kezét. Ekkor láttam oda lent, hogy egy hatalmas leplet tartanak a kezükkel az emberek. Már pontosan alattunk álltak vele és céltáblát festettek a magasból a földre. Szorosan magamhoz öleltem a gyermeket, szemeit pedig letakartam, hogy ne féljen. Amit nem lát, attól nem fél. Én viszont láttam a kockázatot. A kockázatát annak, hogy összepréselt húscafatokként végezzük a forró beton ölelésében. Láttam azt is, amint kést szúr a gyilkos szívembe, majd veszi el hidegvérrel nővérem gyermekének is az életét. Nem gondolkoztam tovább, nem hagytam tova szállni a képzeletet, csak leugrottam. A gyilkos karmai nem voltak elég fürgék, kését a vagonba szúrta és bosszúsan nézett lefelé. Bosszúsan. Terve befejezetlenül lógott üresen és ez már bizony kiváltott némi érzelmet még belőle is. Én pedig ezen elmosolyodva zuhantam a hömpölygő embertömeg közé. A levegőben nem éreztem a testemnek súlyát, vagy szapora szívverésem ütemtelen ritmusát. Nem éreztem mást, csak a szabadságot. Ha csak néhány kósza pillanatra is, de éreztem a madarak szabadságát. A szárnyaikat a karom helyén és a végtelennek tűnő teret, amely körül vett. A földet érés puhább volt, mint képzeltem. Szilárd betonból készült sírhelyem helyett puha párnák között találtam magam. Elkaptak minket. Selyem vászon cirógatta arcomat és győzelmi kiáltás visszhangzott koponyám falai között. Nővérem is ott állt, de nem állt már, hanem rohant oda hozzánk. Megragadta gyermekét és egy köszönettel megtöltődött, könnyű bólintásnak kíséretében eltűntek a tajtékzó tömegben. Én pedig az égre szegeztem tekintetem, a gyilkost fürkésztem, de nem találtam sehol. A hullámvasút vértől ázva megérkezett üresen. Az őszes férfi, akinek arcát tisztán láttam még a fejemben eltűnt. Kámforként lett oda. Nem hagyott maga után mást, csak bensőt és bús koszorúkat. Nem hagyott mást, csak szenvedést, kínt, gyötrelmet és halált.
Elindultunk, kezdetben lassú, fémcsikorgást kísérő lomha léptekkel felfelé. Előbb felvonszolnak minket Isten színe elé, azután letaszítanak a mélybe, Lucifer birodalmába. Innen már nincs kiút, mert a korlát szorosan a mellemre feszült, nem hagyott mozgásteret. Ha a gyermek azt látja félek, az ő bátorsága is oda vész. Fertelmes színészi tudásommal elripacskodtam egy mosolyt és egy „minden rendben lesz” mondatot préseltem ki ajkaim közül. Azután pedig tovább emelkedtünk felfelé és megálltunk a világnak tetején. Úgy éreztem húsz emelet magasan vagyunk, de nem tudtam már megítélni a mértékeket, mert időm se maradt hozzá. A monstrum leszállt a Pokolba, éles sikolyok kíséretében, amelyet az a tizenkét ember, köztük jómagam is produkáltam magamból. Túlságosan hirtelen történt minden, az egyik pillanatban még csend honolt, a másikban rabjai lettünk a sebesség varázsának. Kanyarokat vettünk be, hurkokat írtunk le és sebesen közeledtünk a végcél felé. Már kezdtem megnyugodni és magam is szórakozásként tekintettem erre az égi vasútra. A fagyos félelem karmai közül kiszabadulva, szorító láncaimat letépve alakult át az egész élvezetté. De nem tartott soká, mert a menet megállt. Megálltunk a hatalmas fémszerkezetnek tetején. Megálltunk az utolsó lejtő előtt. Pedig már a mókának eszközévé vedlette át magát a fémszörnyeteg, ha csak röpke percekre is. Miféle csúf és torz agyszülemény, ez a szerkezet és ez az egész vidámpark. Vidám? Az irtózatok parkja ez. Persze ilyen névvel, amely jobban rá vall, nem csábítana vevőket és nem tömné meg az árusok zsebét.
Várakoztunk. Várakoztunk már kitudja mi óta. Eközben a fémkorlát, ami a biztonságunkat is garantálta ellazult. Már ki tudtam szabadulni a szorításából könnyedén. Itt fenn a magasban azonban nem akartam elválasztani testemtől ezt a védelmet még akkor sem ha nem nyújtja azt. Sikolyok törtek utat maguknak felém. Ezután olyan hangokra lettem figyelmes, mint amilyeneket akkor hall az ember, ha húst szeletel a konyhájában. Nem láttam semmit és zavart már a tudatlanság. Megnyugtattam nővérem gyermekét és leszedtem magamról a fémkorlátot. Aztán láttam. Láttam, amint vér borítja a hullámvasút utolsó kocsiját. Egy magas, őszes hajú férfi pedig még mindig a mellette ülő tinédzser élettelen testébe döfködte a kést. Lecsapott rá újra és újra. Minél tovább néztem a jelenetet, annál kevésbé láttam már őt embernek. Állatias ösztönöktől hajtott szörnyeteg képét festette elém a momentum. Talán csak az eszköz használat különböztette meg egy ragadozótól. De miről is beszélek? Ez itt egy gyilkosság. Egy gyilkosság, amely nem ért véget. A férfi ezután belevájta fémes karmát az előtte ülő, sikoltozó nőbe is. Barbár mozdulatsor metszette el az artériáit. A vérében fuldokló hölgy elnémult. Felismerhetetlenségig szurkálta eztán az egykor bájos arcot és nem láttam mást a szemében csak valami ismeretlent. Nem gyűlöletet és nem is örömöt. Nem volt célja tetteinek, nem vezérelték érzelmek vagy logikus gondolatok. Egyszerűen csak tette, amit tenni akart. Két áldozatnál pedig nem állt meg. Folytatta az esztelen mészárlást, azt akarta, hogy patakokban folyjon ma a vér. Átmászott a második kocsiba. Onnan lehetősége nyílt rá, hogy meggyilkolja a harmadik kocsiban, a rémülettől a székükbe fagyott házaspárt. Az idős férfi bátran védte nejét, de nem maradt elég ideje felkészülni erre a harcra. Váratlanul érte a támadás. A kés a szívébe fúródott. A gyilkos kihúzta onnét hamar, hogy elvághassa a nő torkát. Halálsikolya az elmémben kísértett tovább. Vére a kocsi oldalára fröccsent. Néhányan a vidámparki vendégek közül érezhették is arcukon a karmazsin cseppek melegét. Oda lent a káosz lett az úr. Fel és alá rohangáltak a szerelők a biztonsági őrökkel karöltve. Ez a fránya fém masina viszont csak nem akart elindulni. A rendőrség is úton lehetett már, de hiába. A gyilkos a negyedik kocsiban ücsörgő tinédzser lányokat játékos könnyedséggel végezte ki. Ekkor bűntudatom elő tört a felszínre, hiszen csak mereven álltam és bámultam magam elé. Végig néztem ezeknek az embereknek a halálát és nem tettem ellene semmit, pedig a testem szabad és van erő bennem. Van annyi erőm, hogy a mélybe taszítsam őt. De ő csak haladt tovább felém, átmászva a friss tetemeken. Olyan vad elszántsággal közeledett, mintha csak én kellenék neki. Az én hóhérom ő, a többiek csupán húsból készült akadályok. Lineáris mozgásának pedig útjában állt mind. Nővérem gyermekére tekintettem, akit a sápadt félelem árnyai bekebeleztek. A tudatlanság burkában tartottam őt, de nem tarthatom ott örökké. A gyilkos a mögöttem lévő kocsinak utasára tekintett. Egy újabb tinédzser, egy újabb ifjú áldozat. Ő azonban szintén kiszabadította magát a fémkorlát öleléséből és látta a gyilkos összes áldozatát. Centiméterek választották el attól, hogy ő is hasonló, véres sorsa jusson. Nem. Másik utat választott magának. A szerkezet rácsos oldalába kapaszkodott és azon próbált lemászni halálának színteréről. A fiú egyre lejjebb mászott egy orángután ügyességével és már elhittem én magam is, hogy megmenekült. Azonban óvatlan volt és keze megcsúszott a friss véren. A mélybe zuhant. Nem tudom túlélte e, talán a tömeg még idejében elkapta. Nem néztem én lefelé, csak egyenesen, a férfi szemeibe. Ott kerestem válaszokat. Kerestem, de nem leltem rá semmire. Érzelmeket, logikát, célokat kutattam a tekintettemmel, de ő csak közeledett felém, szobormerevségbe burkolódzott arcával. A félelem egyszerűen lekapcsolta az agyamban buzgón tekergő fogaskerekeket. Csak az ösztöneim hajtottak előre, csak ami a túléléshez kellett. Feltéptem a gyereket leszíjazó fémkorlátot és megragadtam a kezét. Ekkor láttam oda lent, hogy egy hatalmas leplet tartanak a kezükkel az emberek. Már pontosan alattunk álltak vele és céltáblát festettek a magasból a földre. Szorosan magamhoz öleltem a gyermeket, szemeit pedig letakartam, hogy ne féljen. Amit nem lát, attól nem fél. Én viszont láttam a kockázatot. A kockázatát annak, hogy összepréselt húscafatokként végezzük a forró beton ölelésében. Láttam azt is, amint kést szúr a gyilkos szívembe, majd veszi el hidegvérrel nővérem gyermekének is az életét. Nem gondolkoztam tovább, nem hagytam tova szállni a képzeletet, csak leugrottam. A gyilkos karmai nem voltak elég fürgék, kését a vagonba szúrta és bosszúsan nézett lefelé. Bosszúsan. Terve befejezetlenül lógott üresen és ez már bizony kiváltott némi érzelmet még belőle is. Én pedig ezen elmosolyodva zuhantam a hömpölygő embertömeg közé. A levegőben nem éreztem a testemnek súlyát, vagy szapora szívverésem ütemtelen ritmusát. Nem éreztem mást, csak a szabadságot. Ha csak néhány kósza pillanatra is, de éreztem a madarak szabadságát. A szárnyaikat a karom helyén és a végtelennek tűnő teret, amely körül vett. A földet érés puhább volt, mint képzeltem. Szilárd betonból készült sírhelyem helyett puha párnák között találtam magam. Elkaptak minket. Selyem vászon cirógatta arcomat és győzelmi kiáltás visszhangzott koponyám falai között. Nővérem is ott állt, de nem állt már, hanem rohant oda hozzánk. Megragadta gyermekét és egy köszönettel megtöltődött, könnyű bólintásnak kíséretében eltűntek a tajtékzó tömegben. Én pedig az égre szegeztem tekintetem, a gyilkost fürkésztem, de nem találtam sehol. A hullámvasút vértől ázva megérkezett üresen. Az őszes férfi, akinek arcát tisztán láttam még a fejemben eltűnt. Kámforként lett oda. Nem hagyott maga után mást, csak bensőt és bús koszorúkat. Nem hagyott mást, csak szenvedést, kínt, gyötrelmet és halált.
