Hívatlan Vendég

Halkan koppant sarkam a küszöbön, hívatlan vendég vagyok, nem köszön nekem az ajtó. Nem nyikorog, nem érdeklem, csak végzi a dolgát. Haladok a sötétségben, kezemet tartom magam elé, de nincs előttem semmi sem. Apró fénysugár tör át a résre nyitva hagyott szobából, most fénye az én utam fénye, onnan leszek kísértet, mert árnyék már nem lehetek. Kukucskálok, mint rosszban sántikáló kisgyerek, izgatottan, szívem torkomban dobban, amint őt meglátom. Az ágyán fekszik a takaró rengeteg alatt, csupán hosszú, selyem haja bújik elő, mint bársony lepedő szétterül. Szorgos tüdeje szívja be a levegőt, szuszogása hangosabb, mint a bekapcsolva hagyott televízió. A műsorokhoz már későre jár, adásszünetet sugároznak csupán. Beljebb térek, óvatosan teszem meg lábujjhegyen minden kicsi léptemet. Közeledem és kirajzolódik a homályból porcelán fehér bőre, elszenderült tekintete, vonzó, nőies vonásai. A káprázat magával ragad, fekete lelkemen fehér repedések keletkeznek. Csókot lehelek homlokára, majd vacogó, hideg testem ő mellé fekszik. Örökös, meleg sugaraiban fürdök, magamhoz ölelem, karom átfonja, bensőmet pedig megtölti egy ismeretlen érzés. Haját cirógatva magam is mélyen elmerülök álmaimban, amelyek csak is ő róla szólnak.

Másnap reggel sikoltozásra kelek. Nehezen nyílnak a szemeim, az angyalom megébredt és előttem állt, kezében kést szorongatott bizonytalanul. "Tűnjön el a lakásomból!", üvöltötte és tekintetünk összeolvadt, ugyanazzal az értetlenséggel bámultuk egymást. "Drágám! Nem ismersz meg?", mondtam, majd kikászálódtam az ágyból. Ahány lépést tettem előre, ő annyit tett meg hátra, de végül a falnak ütközött. Ijedtében a kést is elejtette, a földre esés pillanatában még megcsillant a felületén a felkelő Napnak fénye. Átöleltem és megnyugtattam, "Itthon vagyok, ne félj!", csókot leheltem reszkető homlokára.
A reggeli kávém a szokásosnál is jobban esett. A forró, fekete nedűt kavargatva, angyalom vörös tejszínt csepegtetett belé. Búcsúcsókot kapok, majd szaporázom lépteimet, nem szeretnék elkésni. Az előszoba tükrében veszek egy röpke pillantást magamra. A vérfoltok megszáradtak ugyan, de a kórházban rám cibált ruhán így is jól mutatnak, mintha aprócska tulipánok lennének. Széles mosollyal nyitom az ajtót, most sem nyikorog nekem. Ha hazaértem, megjavítom, de hol is lakom én?