Ott feküdtek, kényelmesen, a pihe-puha párnák között. Végig
néztem meztelen testükön, szememben pedig eddig ismeretlen fény izzott.
Vöröslött, mint ezer erdőnek tüze, úgy égett rájuk tekintetem. Békésen,
zavartalanul aludtak tovább, mintha áttetsző lidérc volnék csupán. De nem
voltam én ismeretlen, se valótlan. Karomon már kidagadtak az ereim, a kezeim
ökölbe szorítottam, a méreg elárasztotta testemet, kitöltötte bensőmet, nem
hagyott üres rést. Lendületet vettem magamon, amint a szoba ajtaját behajtottam
magam mögött és a benzinkúthoz rohantam. Manapság bárki megvásárolhatja a saját
kis piromán készletét, nagy volt a választék, de ódavitatú bosszút akartam.
Benzinnel és gyufával távoztam, siettem hazafelé. Édesdeden aludtak, a halk
neszeim nem ébresztették fel őket. Leülepedett a csend. Szorongatta bal karom a
kannát, jobb karom a gyufás dobozt és csak álltam előttük mozdulatlanul. Percek
telhettek el csupán, de éreztem, hogy eljött az idő. Letekertem a kupakot és az
arcukba hullt a tartalma, minden egyes csepp megillette őket. Eláztatta az
ágyneműt és a két testet, mely szorosan összefonódott az ágy kényelmében.
Nyíltak a szemek, a szájak, de már túl késő, a gyufaszálam gyorsabb volt. Ekkor
a szobát zene töltötte meg, lágy ének hatolt át a fekete füstön, kapálózó
végtagok adták meg a ritmust. Az arcomon széles mosollyal néztem végig az
előadást, és amint véget ért megtapsoltam. A szénfekete művészek meghajoltak és
elfújta őket az éjszaka szele. Én pedig egyedül maradtam a csenddel, négy fehér
fal között.
